2013. július 23., kedd

Nyolcadik fejezet

Meghoztam a következő fejezetet is. Ebben sem igazán történt semmi, ahogy az előzőben sem. Még mindig nagyon sok hiba van benne, amit át kellene írnom ezért bocsánatot kérek miatta. És köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvassa, sőt még véleményt is mond a fejezeteimről. Tényleg nagyon nagy segítség vagyok, köszönöm szépen. Jó olvasást mindenkinek és bocsi a hibák miatt. 

Nyolcadik fejezet
Dilen félig nyitotta ki a szemét és amint meglátta, hogy világos van, gyorsan vissza is zárta.
– Ne aludj vissza, megbeszéltük, hogy korán kelünk! - mondta Cole, ahogy a másik fölé hajolt.
– Még öt percet! - húzta a fejére a takarót.
– Szó sem lehet róla! Gyerünk, felkelni! - rántotta le róla a takarót.
Felkelt az ágyból és első útja a fürdőszoba felé vezetett. Mielőtt bement volna az ajtón, egy nő elkapta a kezét és visszarántotta. Olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte összeroppantotta a csontjait. A sötéthajú nő fél fejjel volt magasabb a fiúnál és kétszer olyan vékony. Mégis hatalmas erővel rendelkezett.
– Kicsi D. El se hiszem, hogy már ekkora lettél! Amikor utoljára láttalak, még csak kis kölyök voltál, most meg egy dögös pasi lett belőled. És még nem is jött el a napod. Júj, mi lesz akkor… összetöröd a lányok szívét! - szorította még mindig magához a nő.
– Becca, ha így ölelsz, nem hinném, hogy bármire is lenne lehetőségem! Még idő előtt meghalok. - nyöszörgött a fiú.
A nő elengedte, Dilen pedig megropogtatta fájós végtagjait.
– Ugye tudod, hogy tíz perced van elkészülni és megyünk? – szólalt meg Cole.
– Így van. Ha nem leszel készen, akkor úgy jössz, majd, ahogy vagy! - helyeselt Rebeca.
– Rendben, tíz perc alatt kész vagyok, utána reggelizek és mehetünk. - bólintott és bement a fürdőbe, de a másik utána kiáltott.
– Tíz perced van mindenre, ha reggelizni akarsz, akkor arra is! Szóval úgy oszd be az idődet!
– Hogy mi van? – dugta ki a fejét az ajtón.
– Jól hallottad, szóval igyekezz kicsi D. ! - kontrázott a nő is.
Dilen forgatta a szemét és eltűnt. Olyan villámsebességgel zuhanyozott és készült el, mint még soha eddigi életében. A legközelebbi ruháit kapkodta fel, a reggelijét állva ette meg, amit az anyukája kevésbé díjazott.
– Kisfiam, annyi időd csak van, hogy leülj rendesen enni! - kérlelte az asszony.
Ő teli szájjal a fejét rázta és falta tovább a tányérban még megmaradt gabonapelyhet. Cole-ra pillantott, aki az óráját kocogtatta, jelezve, hogy mindjárt lejár az ideje. Felhúzta a sapkáját és az ajtófélfának támaszkodott, készen állva az indulásra.
 – Erre nem lesz szükség! - mondta Cole, ahogy elment mellette, és levette a sapkát a fejéről, majd egy laza mozdulattal a konyhaasztalra hajította.
Rebeca követte őt, majd pedig Dilen is.
– Vááárjatok, én is veletek megyek! - szaladt utánuk a kislány.
– Chris, most nem jöhetsz! Ez most csak a nagyokra tartozik. - simogatta meg a fejét a nő és kedvesen rámosolygott.
A lány bólogatott és visszaszaladt a szüleihez a házba.
– Milyen kis édes ez a lány! - sóhajtozott Rebeca, amikor tovább haladtak.
– Hát hogyne... - dünnyögte Dilen.
– Szerintem is édes kölyök, örülnék, ha nekem is lenne tesóm, nem úgy, mint egyesek. Nem unatkoznék. – nevetett Cole.
– Nyugodtan vihetitek! – morgott tovább a másik.

Az erdő még kissé sötét volt a korai idő miatt, és a harmat igen csak benedvesítette az avart, a bokrokat és a fák ágait is. Cole ment elöl, őt követte a másik kettő. Dilen bosszús hangulatban volt. Szinte csak úgy csapkodta az alacsonyabb ágakat és rugdosta a kisebb bokrokat. Egyik sem mert szólni hozzá, mert nem akartak veszekedésbe bonyolódni. A fiú felnézett az égre és látta, hogy a Hold még halványan látszik. Még nem váltotta fel őt a nappali társa. Amikor a tisztáshoz értek, Dilen egy fának támaszkodott és várta, hogy mi fog történni. Cole és Rebeca egymásra néztek és bólintottak.
– Itt az ideje, hogy felmérjük az erődet és a már kialakult képességeidet! - fordult a fiú felé Cole. – Becca megmutatja, hogy mit hogyan kell csinálnod.
– Aha. - ült le a földre és nézte a nőt.
Rebeca leült a fiú mellé és ránézett.
– Mi nyomja a lelked?
– Semmi! - vágta rá.
– Biztos vagy benne? – kérdezte ismét.
– Szerintem a lány az oka! - szólt bele Cole is.
– Milyen lány? – kíváncsiskodott a nő tovább.
– Semmilyen… nincs semmi és nem is fogok róla beszélni, hiába faggattok! Jó lenne, ha kezdenénk valamit a nappal, ha már így kirángattatok az ágyból! - ugrott fel ülő helyzetéből.
– Hát rendben. - bólintottak mind a ketten.

June egy mezőn volt, aminek a közepén egy hatalmas tükör állt. A fény visszaverődött róla. A lány felnézett az égre és látta, hogy nem a Nap ragyogja be a tájat, hanem a Hold és a körülötte körtáncot járó csillagok. Remegő léptekkel elindult a tárgy felé, közben folyton körülnézett, mintha félne valamitől. Megállt a hatalmas tárgy előtt és belebámult. Magát látta és maga mögött az átláthatatlan sötétséget. Hátra kapta a fejét, hogy megnézze a maga mögötti tájat, de az ugyanolyan világos volt, ahogy eddig. Visszanézett a tükörre, a sötétségben valamit megpillantott. Összehúzta a szemét, hogy jobban kivegye az ismeretlent. Két világító szempár bámult rá, ami egyre inkább közeledett felé. Megint megfordult, hogy ellenőrizze a mezőt, de a lény ott nem látszott, csak a tükörben. Ahogy visszanézett látta, hogy a szempár egyre közelebb jön a tükörképéhez és kezd kirajzolódni a körvonala. A világító szemek eltűntek és helyette egy June által megszokott, kedves tekintet jelent meg. A jövevény addig sétált a lányhoz, amíg oda nem ért. Hátulról átölelte és a fülébe suttogott. „Semmi sem az, aminek látszik. Ne ártsd bele magad mások dolgába!” A lány megrémült a szavaktól. Kereste a fiút, de nem találta sehol sem. Ismét a tükröt vizslatta, de már abban sem látta őt. Zavarodottan forgolódott körbe-körbe. Egy furcsa zajt hallott. Kereste a hang forrását, ami egyre inkább erősödött. A mezőn keresztül elindult az egyik irányba, ám a táj a lába alatt a talaj szépen lassan eltűnt…
June verejtékben úszva ébredt fel. Megrögzött mozdulattal kapcsolta ki az ébresztő óra visítását. Kapkodta a levegőt, amíg nem sikerült kissé megnyugodnia.
– Atya ég, micsoda álom volt! Nagy kuszaság lehet a fejemben… Dilen és a szempár egy helyen... és az, amit mondott! - tűnődött hangosan.
Felkelt az ágyából és lesétált az emeletről. A konyhában a szülei fogadták. Az anyukája a reggelivel tüsténkedett, amíg az apukája jó szokásához híven az újságot olvasta. A lány leült vele szemben és a kávéját kortyolgatta.
– Jó reggelt a kisasszonynak! - köszöntötte Mrs. Shepherd.
– Nektek is. - mondta kissé feszülten.
– Miért vagy ilyen ingerült? - kérdezte a férfi, akinek még mindig eltakarta a hírlap az arcát.
– Csak rosszul ébredtem… különös álmom volt, ennyi az egész! - vonta meg a vállát.
– Majd ettől jobb kedved lesz! - tett a lány elé az anyukája egy adag palacsintát.
– Köszönöm. - mosolygott rá.
– Találkozol ma a barátaiddal? - kíváncsiskodott tovább az asszony.
– Még nem tudom. Nem beszéltünk meg semmit sem.
– Kapcsolódj ki… nem kell mindig a tanulással foglalkoznod!
– Igazatok van.
Miután megreggelizett, visszament a szobájába. Rengeteg dolog kavargott a fejében. Dilen, a házi feladat, a barátai és az egyéb iskolai teendői.  Leült a számítógépe elé és kutakodni kezdett. Nem igazán tudott koncentrálni, folyton a tegnap esti események jártak a fejében. „Hogy lehet, hogy asztmás rohama volt, amikor nem is láttam még nála egyszer sem pipát? És miért világított a szeme? Olyan érzésem van, mintha valamit eltitkolna!” – gondolkozott magában.
– Rá fogok jönni a titokra! - jelentette ki határozottan és belevetette magát a munkába.

Dilen kezdett elfáradni. A földön ülve próbálta nem kapkodva venni a levegőt. Felnézett két tanárára, akik előtte álltak karba tett kézzel.
– Ne mond azt, hogy máris elfáradtál! - mondta Rebeca.
– Kicsit pihenhetnénk! - lihegte Dilen.
– Szerinted, ha valaki megtámad, akkor majd megvárja, amíg kipihened magad? Na, gyerünk, sok még a dolgunk! - sürgette Cole és nyújtotta a kezét, hogy felhúzza a földről a fiút.
Ő elfogadta a felé tartott kart, arra se volt ideje, hogy felkészüljön a felkelésre, mert a másik olyan gyorsan felrántotta, hogy majdnem elestek mind a ketten.
– Mi legyen a következő lépés? - nézett felváltva tanáraira a fiú.
– Nekem van egy jó ötletem! - húzódott gonosz mosolyra a másik szája. - Itt ez a nagyon magas és vastag fa. Lássuk, milyen magasra tudsz felmenni!
Dilen felnézett a fára. Nagyon magasra kapaszkodtak az ágai, mintha el akarnák érni a felhőket. A legalsó faágak is csak méterekkel feljebb ágaskodtak, így lehetetlen volt elérni, hogy fel lehessen mászni rájuk.
– Ugye most csak viccelsz! Erre képtelenség felmászni!
– Pedig fel lehet. És képes is leszel rá! - bólogatott Cole. – Majd Becca megmutatja hogyan.
A nő elmosolyodott és a fa elé sétált. A fiúk követték és várták, hogy megmutassa, hogyan lehet rá feljutni, ha nem is a tetejére, de legalább a közepéig. Rebeca kicsit behajlította a térdeit, erőt vett magán, majd pedig ugrott. Könnyűszerrel landolt az egyik ágon, majd pedig tovább ugrott a következőre és így haladt felfelé. Dilen tátott szájjal figyelte a mutatványt. A nő élvezte, hogy ennyire csodálja unokaöccse a teljesítményét. Nem ment fel a tetejére, mert feleslegesnek érezte. Örült volna, hogyha a fiú legalább két-három ág magasságig eljut. A legalsó ágról ugrott vissza hozzájuk. Talpra érkezett és meghajolt előttük, mintha valami színpadi mutatványt láthattak volna az imént.
– Ez nagyon állati volt! - ámuldozott a fiú.
– Tudod, mindegyikőnkben van egy kis állatiasság. - kacsintott a nagynénje.
– Te jössz, kölyök! - veregette vállba Cole.
– Én erre képtelen vagyok! - rázta a fejét.
– Dehogy vagy! Ezt mindegyikőtök meg tudja csinálni. Próbáld csak meg, nem olyan nehéz! - bizonygatta tovább a másik.
– Ha ilyen könnyű, akkor mutasd meg, te szájhős! - vágott vissza a másik.
– Rendben, ahogy akarod!
Cole nem úgy csinálta, ahogy az előbb a nő.  Ő onnan futott neki, ahol éppen álltak. Egészen a fáig futott, de nem állt meg, hanem egyenesen felrohant a törzsén, egészen az első ágig. Ahogy elérte az ágat onnan ugrott egyet, hogy elérje a következőt és így haladt felfelé. Dilen nem akart hinni a szemének, hogy még az unokatestvére is könnyűszerrel megcsinálja, még csak meg se billen. Cole nem ment olyan magasra, mint Rebeca, neki az volt a célja, hogy bebizonyítsa a másiknak, hogy képes rá. A legalsó ágat elkapta, erősen belekapaszkodott és átpördült, majd a levegőben szaltózva ért földet.
– Tádám! - mondta kitárt karokkal.
– Ezt nem hiszem el, hogy te is meg tudod csinálni! Mi a fene történt veletek? Valami génmanipuláló kísérletben vettetek részt?
– Csak kiképzésen voltam, Becca-val meg veleszületett képesség, ahogy veled is. Képes vagy és leszel még ennél merészebb dolgokra is. Mindennek eljön majd az ideje! - vigasztalta az idősebb
– Most rajtad a sor, hogy lássuk, képes vagy-e megcsinálni! Gyerünk kicsi D.!- tolta a fa felé őt a nő.
Dilen odaállt a fa elé. Annyira koncentrált arra, hogy sikerüljön, hogy belefájdult a feje, de nem foglalkozott vele. Ő is kissé behajlította a térdeit és elrugaszkodott. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog, ám elszámította kicsit a magasságot. A fejét egyenesen a legalsó ágba beverte. Szinte visszapattant róla. Olyan éles fájdalmat érzett a fejében, hogy lezuhant a földre, és nem úgy érkezett, mint a másik kettő, hanem a hátára. Cole és Rebeca villámsebességgel ott teremtek és fölé hajoltak, hogy megvizsgálják, minden renden van-e. Dilen a földön fekve pillantott rájuk.
– Élsz még? - kérdezte Rebeca.
– Ekkora egy lúzert, mint te vagy! - nevetett Cole és felsegítette a barátját.
– Kissé elszámítottam magam! - fintorodott el Dilen és megtapogatta a fején a sérülését.
Erős fájdalmat érzett, ahogy megérintette a fájó pontot. Hatalmas púp éktelenkedett a homloka jobb oldalán.
– Nagyon szörnyű?
– Eléggé hatalmas... Ez be fog kékülni. - bólogatott a nő.
– Csináljuk újra! - nézett maga elé szigorúan. Nagyon dühös volt magára, amiért nem sikerült teljesíteni a feladatot.
– Szerintem inkább kicsit pihenj, lehet, hogy agyrázkódásod van! - aggodalmaskodott Rebeca.
– Nincs semmi bajom!
Most nekifutásból indult és úgy rugaszkodott el a földről. Nagyon koncentrált arra, hogy sikerüljön. Kinyújtotta a karját és éppen el tudta érni az ágat. Erősen megkapaszkodott benne és felhúzta magát.
– Látod, sikerült, nem is volt rossz! - kiáltott fel hozzá Cole.
– Szörnyű volt... csak erőlködéssel megy, amíg ti lazán megcsináljátok! - bosszankodott, és feljebb haladt a fán.
– Neked is sikerülni fog, majd egyre erősebb és ügyesebb leszel! Valakinél előbb, valakinél később jön elő. Ne ostorozd magad miatta! – nyugtatgatta a nagynéni is sikertelenül
– Arról volt szó, hogy gyakorolnom kell, akkor most ne akarjátok abbahagyni! - sziszegte összeszorított fogai között és egyre feljebb küzdötte magát a fán.

June az ágyán heverészve SMS-ezett a barátnőivel. Igazából nem is nagyon figyelt a pletykálkodásaikra. Teljesen más dolog kötötte le a figyelmét. Nem tudott túllépni Dilen-en. Egyszerűen nem tudott rajta kívül másra gondolni. „Azt hiszem, kezdek megőrülni!” - gondolta magában, miközben éppen egy rövid választ pötyögött Sarah-nak. Szüksége volt arra, hogy egy kicsit kizökkenjen, ezért találkozót beszélt meg a barátaival. Mark-on kívül egyik sem ért rá vele találkozni. Összeszedte magát és elindult. A már jól megszokott kávézójukban találkoztak. Mindig itt gyűltek össze, mielőtt June elhagyta Hallow városát. A hely nem volt messze a házától, ezért gyalog ment. Annyira elkalandozott az úton, hogy akkor vette észre, hogy odaért, amikor majdnem nekiment az ajtónak. Felnézett az épületre és döbbenten nézte, hogy új nevet kapott.
– Holdfény. - olvasta fel félig hangosan. – Biztosan jó helyen járok? - motyogott, amikor odaért hozzá Mark.
– Nahát June, megelőztél! - mosolygott a srác.
– Szia. - válaszolta gépiesen.
– Valami gond van? - kérdezte aggodalmasan, amikor látta a lány arcán a megdöbbenés és az idegesség keveredését.
– Mikor lett más neve a kávézónak? - fakadt ki belőle a kérdés.
– Nem sokkal az után, hogy elmentél. Nekem is jobban tetszett a régi, de ez se rossz. Ugyanaz a kellemes kis hely maradt. - mosolygott bátorítóan. - Gyere, menjünk be! – nyitotta ki az ajtót.
– Persze. - bólintott és bement.
A kávézóban rengeteg fiatal nyüzsgött. Mark elindult az egyetlen üres asztal felé, a lány pedig követte őt. Leültek, megrendelték az italokat és beszélgettek.
– Mesélj, hogy alakulnak a dolgok köztetek Loraine-nel? - faggatózott egyből June.
– Hát mondhatni elég jól. Igazából nem volt betervezve, ez az egész egy véletlen műve volt. De gondolom mindent elmesélt már. – vonta meg a vállát.
– Naná, persze, hogy mindent. Csak szerettem volna tőled is hallani, hogy jól érzed-e magad vele. - mosolygott.
– Teljesen megnyugodhatsz, mert imádom. Na és neked hol a lovagod? Azt hittük mind, hogy majd a férjeddel térsz vissza, vagy legalább a vőlegényeddel. - váltott témát.
– Nem pasizni mentem el! – dugta ki a nyelvét.
– Itt sincs olyan, aki felkeltette az érdeklődésedet? Mondjuk az a Shaw gyerek, akivel együtt csináljátok a biológia feladatot? - kíváncsiskodott tovább.
– Ilyesmiről szó sincs... Az csak egy feladat. Az iskola az első! – tiltakozott.
– Nekem, vagyis nekünk nem igazán úgy tűnik.
– Tévedtek, ha lesz valami, úgyis elmondom, hiszen ismertek! - kortyolt bele a forró csokijába, hogy ne kelljen többet mondania.
– Ez a minimum! - bólintott Mark.

Cole már nagyon unta Dilen csökönyösségét. A fiú egyre csak a fára mászó tudományát javítgatta.
– Abba kellene mára hagynod, teljesen kikészíted magad! - nyaggatta a fiú, ám mindhiába.
– Ne akard, hogy én vigyelek haza a hátamon! - idegeskedett Rebeca is.
– Majd ha már jól megy, hazamegyek! – dünnyögte.
– Besötétedett… ráérsz folytatni holnap is! Csupa kék-zöld foltos vagy!
– Nem érdekel, majd ha tökéletesen meg tudom csinálni! - kiabálta vissza nekik.
– Mondtam már, hogy lehet, hogy nálad még később jön ki, hidd el, tökéletes lesz ennyi gyakorlás nélkül is! - kérlelte a nagynénje, de a fiú nem reagált rá.
Rebeca Cole-hoz fordult, mert már rettenetesen dühös volt.
– Komolyan mondom, hogyha most nem hagyja abba, akkor én hozom le, de abban nem lesz köszönet! - fújtatott a dühtől. - Mindig ilyen fafejű kis idióta volt, azt hittem, legalább kinőtte, ehelyett inkább csak erősödött benne!
– Menj csak haza, majd én viszem magammal! - mondta Cole miközben a nőt csitítgatta.
– Ha fél órán belül nincs otthon, én jövök érte! - húzta össze a szemét, majd olyan sebesen eltűnt, mintha ott se lett volna.
Cole nem tudta, hogy mitévő legyen. Úgy gondolta, hogy először megpróbál ész érvekkel hatni rá. Vett egy mély levegőt és felment a fa alsó ágára, és leült rá.
– Ülj már ide egy kicsit, utána folytathatod, nem bánom! – nézett fel rá.
Dilen odaült mellé és lebámult a földre. Cole megvárta, hátha mondani akar valamit.
– Miért én vagyok az egyetlen, akinek nem megy semmi sem? Lehet, hogy hiba volt első szülöttnek lennem! - tördelte a kezeit, mintha zavarban lenne.
– Ne beszélj marhaságokat! Te vagy az egyik legjobb ember, akivel ennek meg kell történnie. Nem ismerek nálad erősebbet, aki képes lenne ezt elviselni! - tette a vállára a kezét vigasztalásképpen.
– Tehát azt mondod, hogy képes leszek átvészelni? Sokan belehaltak már, én nem szeretnék… Főleg most, hogy... - hallgatott el hirtelen, nehogy túl sokat mondjon.
– Addig nem nagyon kellene a lánnyal foglalkoznod, teljesen eltereli a figyelmedet a fontosabb dolgokról… Megértem én, hogy fontos a szerelem, de addig söpörd be a fiókba, kérlek! - tanácsolta neki.
– Rendben, megpróbálom. Koncentrálni fogok, most pedig folytatom az edzést!
– Dehogy folytatod… most hazamegyünk, ennyi elég volt! Tudod, hogy én vagyok a főnök. Velem nem érdemes vitatkoznod!
– Na persze… menj csak, én biztos nem fogok!
Cole tudta, hogy mivel szóval nem tudott hatni rá, ezért más eszközhöz kell folyamodnia. Hirtelen gondolattól vezérelve behúzott egyet a másiknak. Az ütés olyan sebesre és váratlanra sikerült, hogy Dilen nem tudta kivédeni. Pont orrba találta és lezuhant a fáról. Cole megrázta a kezét, mert az ütés még neki is fájt. Ő is leugrott a földre és a fiú fölé hajolt. Ő nem mozdult meg, de a lélegzése egyenletes volt. Felegyenesedett és fél lábát óvatosan Dilen mellkasára helyezte.
– Ééééééés, Cole kiütéssel győzött! - kiabálta, miközben széles mosolyra húzódott a szája.
– Hát öcsém, nem vagy semmi! Ezt az ütést még én is megéreztem... Mi lesz majd később? – emelte fel a földről és a vállára tette, majd elindult a sötét erdőn hazafelé.
– Velem többet ne kezdj ki! - beszélt tovább, mintha a másik hallaná, amit mond.
Cole nem látott olyan jól a sötétben, ezért óvatosan haladt a Shaw ház felé. Ráadásul a barátja is eléggé megnehezítette a közlekedést. Egy kezével tartotta a fiút, a másikkal meg elhajtotta az előttük lévő gallyakat.
– Ugye tudod, hogy ezt még bevasalom rajtad! Tartozol, amiért hazacipellek, Dilen Shaw! - fortyogott.
Húsz perc után sikerült hazaérnie. Már mindenki aludt, kivéve Rebeca-t, aki a lépcsőn várt rájuk.
– Ezzel meg mi történt? - pattant fel ülő helyzetéből.
– Kiütöttem, hogy haza tudjam hozni. – lihegte. - Nem akart jönni.
– Ugye tudod, hogy utálni fog érte! - nevetett a nő.
– Nem igazán hat meg, majd megbékél. Most elviszem aludni, én is kivagyok tőle kicsit. Tudod, az ő súlya egy vízilóéval vetekszik. - forgatta a szemeit, és bement a házba.
Letette Dilen-t az ágyára, lehúzta a cipőjét és betakarta. A kutya az ágy mellett ült és végig azt figyelte, hogy mit csinál.
– Jack, ezt kellett tennem. Elég nekem, ha a gazdád neheztel majd rám, nem kell neked is! – mondta neki.
A kutya hátat fordított neki és ráugrott gazdája ágyára.
– Hát ez nagyszerű. Lassan strigulázom, hogy hányan haragszanak rám! - rázta a fejét és ő is bemászott az ágyba.

8 megjegyzés:

  1. Szia, TJ!
    Remek fejezet volt. igazán kíváncsi vagyok, hogy Dilen és June között hogyan fognak alakulni a dolgok ;) Várom a következőt!
    ~ Vacak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, örülök neki, hogy tetszett. Hát még lesznek érdekes dolgok benne. :)

      Törlés
  2. Szia Tita <3
    Sajnálom, hogy mostanában nem írtam komit, de a nyár egészen elszívja az energiámat. Remélem nem haragszol. A fejezetek mindegyike nagyon szuper volt és örülök neki, hogy ilyen hosszúak lettek:D
    Érdekes volt az edzés és valamiért úgy érzem, hogy Jasonnel még valóban lesznek gondok valamikor. Dilen és June kapcsolata szépen alakul, aminek nagyon örülök, főleg, mert a fiú most már nem zárkózik el tőle annyira. A lány álma egyébként igazán kíváncsivá tett és biztos vagyok benne, hogy ki fogja valahogy deríteni Dilen titkát. Egyébként tetszett, hogy Dilen családjába is betekintést nyertünk és látszik, hogy mennyire törődnek egymással. Rebeca igazán szimpatikus és vicces volt, viszont a favorit továbbra is Cole volt :D Olyan sokat nevettem rajta :) Főleg most a végén, amikor bejelentette, hogy ő nyert és striguláznia kell, hogy ki haragszik rá :D Remélem, hogy az ő rejtélyes edzéséről is többet fogunk megtudni :)
    Siess a frissel, mert már most alig várom :D
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Semmi gond, hogy nem jártál erre előfordul, hogy az ember elfoglalt, de a lényeg, hogy itt vagy és ezt köszönöm. :)
      Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszettek a fejezetek.
      Igen igyekeztem Cole-t ilyen vicces figurára írni. Lesznek itt még keveredések bőven, főleg amikor már kiderül mi Dilen. :)
      Igyekszem folytatni. :)

      Törlés
  3. Szia! Szerintem egyáltalán nem olyan rész ez, amiben "nem történik semmi" (mint ahogyan azt az előszóban közölted). :) Nagyon is olvastatta magát, és jó volt az időbeli párhuzam, ahogy megmutattad, mit csinál éppen June és Dilen. Dilennek én is bemostam volna egyet, amiért ilyen makacs és türelmetlen. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát tudod én soha sem vagyok elégedett a fejezeteimmel, és azért szoktam előre beharangozni, hogy felkészüljetek rá, hogy nem a legjobb. Még mindig úgy gondolom, hogy az egészet át kellene írni.
      Köszönöm szépen, igyekszem általában a kettejük dolgait bemutatni, mert ők a főszereplők plusz Cole, de ő Dilenhez tartozik. :)

      Törlés
  4. Szia TJ!
    Ez remek fejezet volt, nekem abszolút tetszett! :) Olyan kis aranyos, családias-nemmindennapos hangulata volt, hogy az már fantasztikus! Meg kell mondjam nekem már hiányzott egy ilyen fejezet. Sok helyen ( nem csak blogokon, könyvekben is) olyanokat olvasok, hogy megpróbálják bele erőltetni az izgalmas részeket a fejezetbe, megpróbálják kiszínezni, és ezzel elrontják a részeket.
    Komolyan nem győztem beleélni magam a történetbe! Most úgy érzem mintha én is részese lennék a történetednek. :D
    És ezt nem csak úgy mondom, tényleg így gondolom! :D
    Már az elején megfogtál vele, amikor Becca találkozott Dilennel, eszembe jutott, hogy annak idején engem is agyonölelgettek, és, hogy 'ilyen kicsi kölyök/gyerek voltál, amikor utoljára láttalak! Hogy te mekkorát nőttél, Édes Istenem! ':D Oké, kb. egy hete mondták ugyanezt, szóval nem volt az annyira annak idején! :D
    A másik az állva evés, és, hogy Dilen anyukája megszólta érte. Mintha csak a sajátomat hallanám! :)
    És most komolyan, June, hát imádlak, asszony! Jó bocs. :D Na szóval, amikor elment a kávézóba és a barátja faggatta erről a fiúzás témáról...pont ugyanazokat a válaszokat adta, mint amit én adtam, mikor rákérdeztek nálam. :D
    Gyanítom, hogy ez már nem véletlen...:)
    Na meg egyáltalán nem értem miért mondod azt a fejezeteidre, hogy nem jók, és át kéne írni őket...nem kell! Ez egy remek rész volt, és pont így jó, ahogy van, nem kell ebbe semmi más! :D
    Mellesleg a végével nagyon megleptél. Imádtam, ahogy Cole behúzott egyet Dilennek. Mindig annyira jókat lehet derülni rajtuk, és még mindig oda vagyok Cole szövegéért! :) Mesés a gyerek! :D
    Hozd hamar az újat! :)
    Denny

    UI. bocs a kisregényért :)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó lett . Imádom :) folytatást mihamarabb

    VálaszTörlés