Új novella + verseny

Elkészültem a következő novellámmal, ez kicsit más, mint az előző.Ezt is versenyre írtam, ha van kedvetek elolvashatjátok a linkre kattinva, de ha még véleményetek is van azt még pluszban megköszönném, mert ez a téma, és stílus kicsit tőlem távol áll, és kíváncsi lennék mit gondoltok róla, hogy van e értelme próbálkoznom ilyesmivel is.. És szurkoljatok a versenyen. =) 

Örökké tiéd

A novella egy jelenete..

Szösszenet

Tegnap egy hirtelen pillanatban eszembe jutott egy jelent, amit gondoltam lejegyzek és megmutatom nektek. Terveim szerint a vámpíros novellát, amit korábban teljes változatban feltettem a másik blogomra, kiegészítem egy történetté(már ha eszembe jut valami használható ötlet), és ez lenne annak a prológusából egy jelent. Nem lett az igazi, de egyenlőre nem jöttem rá, hogy miért nem. Ha valakinek van ötlete szívesen fogadom. És köszönöm, hogyha elolvassátok.

(…) A nő tovább vergődött a két erős férfi karjaiban. Képtelen volt beletörődni sorsába. Ordítva, szitkozódva küzdött a legfontosabb dologért, az életéért. Fogva tartói hisztérikus nevetéssel figyelték a rángatózva szabadulni próbáló asszonyt. Ruhája a kosztól, izzadságtól és vértől mocskosra színeződött, félig leszakadt róla. Cipőt már nem viselt, meztelen lábaival rúgkapált, remélve, hogy az egyik aljas alakot eltalálja. Sötét haja őszes szálakkal keveredve csimbókosan lógott a háta mögött. Karmait mélyen belevájta az egyik férfi karjába.  Az fájdalmasan felordított, ahogy felbuggyant a vér a mély vágás mentén. Mérgesen pofon vágta a nőt, aki a helység másik végébe repült. Hangos puffanással a falnak csapódott akár egy nehéz tárgy. Az arcán egy vékony vörös csík futott végig. Egy hirtelen mozdulattal letörölte, és feltápászkodott. Fájós tagjaival nem foglalkozott, nem akarta megadni a másik kettőnek az örömet, hogy rettegni lássák. Büszke volt, büszke arra, aki és ami. A férfi  szélesen elmosolyodott, és lassú mozdulattal lenyalta karjáról a sötét színű szivárgó anyagot. A nő hol az egyiket figyelte, hol a másikat.

A folyosó felől léptek zaja zavarta meg őket. A két furcsa szerzet egy szempillantás alatt ismét kézre fogta a gyenge, mégis kitartó nőt, és az érkezők felé fordultak.

Három magas alak rajzolódott ki a homályból, ahogy egyre közeledtek feléjük. A támadók biccentettek. Két őr húzódott a cella ajtajához. Egy alacsony szolgának tűnő ember kinyitotta a rácsot, és meghajolva oldalgott odébb, hogy utat engedjen a nálánál sokkal elegánsabb másiknak. Súlyos léptekkel közeledett az asszony felé, és csak akkor állt meg, amikor már szinte összeért az arcuk. A védtelen nő tartotta a szemkontaktust, és egy cseppnyi félelem sem tükröződött a tekintetében. Tudta, hogy itt a vége, mégsem adta fel. Nem omlott térdre a többiek előtt könyörögve, hogy életét mentse. Megőrizte méltóságát az utolsó percekig.
– Boszorkány, nincs valami mondanivalód? – szólalt meg mély öblös hangján az elegáns idegen. Hosszú fekete haja mögötte lebegett. Sötét ruhája feszesen tapadt testére, kiemelve izmos alakját. Éjszínű szemeiből megvetés látszott, mely egyenesen rabjának szólt.

– Nem félek tőled, régóta ismerem a Sorsom, pont úgy, mint a tied. Nagy hibát követsz el azzal, hogy megölsz egy boszorkányt! – suttogta a nő elgyötört hangon.  Szemével minden gyűlöletét rávetítette a sötét alakra. Továbbra is tartotta magát.

–  Utolsó perceidben sem adod fel. Kár. Pedig hasznunkra lehettél volna. Hm… azt hiszem tovább keressük a megfelelő személyt! Itt az ideje búcsúzni. Mi az utolsó szavad?

– Azzal, hogy kivégzel egy jövendőmondót, elátkozlak. Légy átkozott az összes családtagoddal, és utódoddal együtt. Hamar utolér majd a Sorsod! Soha sem lehetnek együtt, az egyiknek vesznie kell! Életet egy másikért cserébe!- rikoltozta az asszony

– Végezzetek vele!- utasította embereit a sötét alak, és távozott a cellából, nyomában a többiekkel, akik a kíséretét képezték.


A férfi, akit az asszony korábban megharapott, kéjesen elmosolyodott, és agresszíven belevájta fogait a nő nyakába, felszakítva vele azt.  A  teste párat rándult mielőtt végleg megadta volna magát, és ernyedten a földre zuhant.(…)

Bloglovin' + Új fejezet

Ahogy már mindenki kitette, én is kiteszem, hogy kövessetek a  Bloglovin' oldalon. Persze, ha van kedvetek hozzá, és szeretnétek követni a blogom frissítéseit. 

Először is itt a Vörös Hold linkje, ahol a történetemmel kapcsolatos infókat, fejezeteket olvashatjátok. A képre kattintva követhettek:

Katt a képre a Bloglovin' oldalamhoz!

A másik blogom pedig, ahol a novelláimat, verseimet, egyéb írós szösszeneteimet olvashatjátok. Kövessétek, hogyha kíváncsiak vagytok az írásaimra: 

Katt a képre a Bloglovin' oldalamhoz!

A másik dolog, hogy akit érdekel az lájkolja be a facebook oldalamat, mert sok olyan dolog fog felkerülni, ami ide a blogba nem, például képek, vagy egyéb linkek. A képre kattintva eléritek az oldalam:

Katt a képre az oldalamért!

A következő, amiben a segítségeteket szeretném kérni. Az új regényem első fejezetét feltettem a másik blogomra. Szeretném a véleményeteket kérni róla, mert szeretném majd azt kiadatni vagy egy versenyre megírni, még nem sikerült eldönteni. Nyugodtan húzzátok le, és mondjátok el, hogy mi nem tetszik benne. Köszönöm szépen annak, aki elolvassa. A képre kattintva eléritek az első fejezetet:

Katt a képre az első fejezetért!

Ötödik fejezet

Ez a fejezet kicsit hosszabb lett, mint az előzőek. Gondolkoztam rajta, hogy szét kellene e választanom, de úgy döntöttem nem fogom. Ti mit gondoltok válasszam szét legközelebb a következő fejezeteket, ha hosszú, vagy így egyben jobb? Amúgy ez nem lett egy eseménydús fejezet, de azért remélem, hogy tetszeni fog. :)

Ötödik fejezet

A hétvége pillanatok alatt elrepült, mintha nem is lett volna. June azon kapta magát, hogy hétfő reggel van és iskolába kell mennie. Fogalma sem volt róla, hogy mit vegyen fel. Kitárta a szekrénye ajtaját, hogy kiválassza a megfelelő ruhát, de egyikkel sem volt megelégedve. Végül mégis egy kényelmes darabra esett a választása.

– Kicsim, igyekezz, ha azt akarod, hogy apád vigyen el ma az iskolába!  – kiáltott fel a lányhoz az anyja.

– Megyek, csak egy pillanat! - szólt le.

Amilyen gyorsan csak tudta összekapta magát, és mindent bedobált a táskájába, amire szüksége lehet az első napján. Majd lerobogott a lépcsőn.

– Mehetünk, készen vagyok! - mosolygott a szüleire.

– Kisasszony, reggelizni ki fog?- tette le az újságot a kezéből Mr. Shepherd.

– Nem vagyok éhes és amúgy is azt mondtátok, hogy sietni kell. – válaszolta miközben bepakolt egy almát a táskájába.

– Csak nem a barátaid hiányoznak ennyire?

– Őőő… De, igen. Szóval induljunk! - kiment az ajtón, de még visszaszólt az anyjának. - Szia, majd valamikor jövök.

– Érezd jól magad az első napon, kicsim! - mosolygott Mrs. Shepherd.

June az autóban várt az apjára, hogy végre indulhassanak. A férfi pár perc múlva szintén beszállt és már úton is voltak. A lány bekapcsolta a rádiót. Nem igazán akart beszélni az apjával. Ő mégsem maradt csendben.

– Nem izgulsz? - kérdezte tőle.

– Hát, csak egy kicsit. Nem akarom, hogy mindenki letámadjon milyen volt a másik iskola. A barátaimat viszont már nagyon szeretném látni. Tudod, egy év az mégis csak egy év. – válaszolta.

– Biztos, hogy ők is boldogok lesznek, hogy újra köztük vagy.

– Merem remélni, hogy nem cseréltek le!

Az út nem volt hosszú az iskoláig. Pont akkor értek oda, amikor a sárga iskolabusz leparkolt az épület előtt. Felpillantott az iskola tetejére és meglátta a már jól megszokott feliratot. ’Hallow Középiskola’ hirdette a tábla.  June végig nézett a parkolón és megjegyezte:

– Ahogy látom, már többen járnak saját autóval, mint mielőtt elmentem.

– Igen, divattá vált a diákok körében a saját jármű, már csak azok járnak busszal, akik nem engedhetik meg maguknak.

– Ahogy én? - fordult az apja felé és kissé lenéző pillantást vetett rá.

– Kicsim, tudod, hogy még nem volt alkalmunk venni neked egyet. De amint betöltöd a tizenhetet, kapsz egyet, megígérem! – magyarázkodott.

– Na, persze! – húzta el a száját.

June megvárta, amíg a diákok bevonulnak, majd csak aztán szállt ki az apja autójából. Mielőtt becsukta volna az ajtót elbúcsúzott.

– Nem kell értem jönnötök, majd megkérem az egyik barátomat, hogy vigyen haza. Szia.

Meg se várta, hogy az apja válaszoljon neki. Elindult az épület felé, amikor őrjítően hangos sikolyt hallott az egyik irányból. Nem csak ő, hanem mindenki más is arra kapta a fejét. Egy vörös és egy barna hajú lány rohant felé a nevét kiabálva.

– Juuuuuuuuuuune! - hol az egyik, hol a másik ordította.

„Ennyit arról, hogy feltűnés nélkül elvegyülhetek újra…” - gondolta magában és mosolyogva kitárta a karját barátnői felé.

– Úr Isten, June Shepherd újra köztünk! - kántálták és mind a ketten ölelgették.

– El sem hiszed mennyire jó, hogy itt vagy. Annyi mindent el kell mesélnünk! - toporzékolt a vörös hajú lány.

– Lesz még időnk mindenre, most jobb, ha bemegyünk, mert nem szeretnék elkésni az első napomon. - csitítgatta őket June.

– Alig várom, hogy mindent elmesélj a francia iskoláról. Nem bírom ki az ebédszünetig! - ujjongott a másik is.

– Pedig muszáj lesz. Ahogy nézem, nem együtt lesznek az óráink, csak a délutániak. – bólogatott.

– Óóóóó… - szomorodtak el a barátnői.

– Jut eszembe, hol van Mark? – nézett körül June.

– Kicsit késik, akadt egy kis dolga a drágámnak. - mondta a barna.

– Drágámnak? Azt hiszem, hogy meg kell magyaráznod valamit! - vonta fel az egyik szemöldökét.

– Természetesen, mindent majd ebédnél. Most rohanunk, töri lesz az első. Arról nincs késés. - mondta és már el is rohantak.

„Itt semmi sem változott.” - tűnődött magában June, amikor a termébe ment. Látta, hogy már mindenki elfoglalta a helyét és csak egyetlen egy szabad szék maradt leghátul. Gyorsan leült, és próbált észrevétlen maradni, de ez nem jött össze.

Mr. Smith, a matektanár felfedezte a régi-új jövevényt.

– Amint látom, megjött a mi kis üdvöskénk. June Shepherd, kérlek, gyere ide ki és mesélj nekünk pár szót a másik iskoláról! Mindannyian meghalunk a kíváncsiságtól.

– Nem lehetne máskor? – ellenkezett, de hiába.

– Nem, gyere csak és mesélj nekünk! - mosolygott a tanár.

June lehunyta a szemét, mély levegőt vett és olyan lassú léptekkel ment ki a tábla elé, ahogy csak tudott. Utált kínos helyzetbe kerülni és ezt érezte élete legkínosabb pillanatának. Végignézett diáktársain. Minden szem rászegeződött, kivéve egyet. Egy fiú, aki pontosan előtte ült, az asztalát bámulta, mintha valamit írna. Sapka és kapucni is volt a fején. June beszélni kezdett, de le se vette a szemét az ismeretlenről. Nem tudta eldönteni, hogy zavarja-e az, hogy nem figyel rá, vagy inkább örül neki.

– Mr. Shaw! - szólalt meg a tanár olyan váratlanul, hogy még a lány is megremegett tőle.

A fiú felnézett és zöld szemét a férfira emelte. Nem szólt egy szót sem, csak nézte őt.

– Levennéd a sapkád és a kapucnid? Ez egy terem, itt se hideg nincs, se rejtőzködni nem kell! - parancsolt rá.

A fiú összehúzta a szemét és kinyitotta a száját felkészülve arra, hogy mondjon valamit. Látszott rajta, hogy valami kevésbé szépet akar mondani, ám mégis meggondolta magát.

– Ahogy óhajtja! - kapta le a fejéről mindegyiket és újra a lapjával foglalatoskodott.

A lány folytatta a beszámolóját egészen addig, amíg meg nem szólalt az óra végét jelző csengő. Mindenki nagyon hálás volt neki érte, hogy így elhúzta az órát, mert se nem tanultak, se nem kaptak házi feladatot. Visszament a helyére, hogy elpakoljon. Ahogy végzett és előre nézett, látta, hogy a fiú már nincs ott. Ő volt az első, aki elhagyta a termet. June is kisietett, hátha még látja, de már sehol sem lelte. A folyosóra hömpölygő diákok között teljesen elveszett.

A délelőtt olyan iszonyatosan telt, mint még soha. Minden osztálytárs és tanár őt faggatta. Szinte az összes órán ő volt a középpont, amit ő nem igazán szeretett. Alig várta, hogy ebédszünete legyen, hogy találkozhasson a barátaival és kicsit elfelejtse ezt a rémálmot. Az ebédlőbe érve látta, hogy a vörös hajú barátnője vadul integet neki, jelezve, hogy menjen oda hozzájuk. Az ebédjével együtt odaült három barátjához.

– Isten hozott köztünk, tékozló lány! - kacsintott Mark.

– Köszönöm, jó újra látni titeket. Na, meséljetek mi a helyzet? Minden tudni akarok! - faggatta őket és beleharapott az almájába.

– Loraine-nek bejelentenivalója van! - bökte oldalba barátnőjét a vörös.

– Igen? Hallgatlak. - fordult felé June.

– Mark és én összejöttünk. - mesélte ujjongva.

– Komolyan? Ez nagyszerű, épp itt volt ideje! - mosolygott ő is.

– És hogy telt az első napod? - váltott témát hirtelen Mark, valószínűleg nem akart résztvevője lenni a lányok eszeveszett pletykálkodásának.

– Elég unalmas és fárasztó.  Mindenki engem kérdezgetett. – húzta el a száját és közben nézelődött, hogy milyenek lettek a diákok mióta ő elment.

Az egyik sarkon megakadt a szeme és még az almájába is elfelejtett beleharapni. Mark hadonászott előtte.

– Hahó, Föld hívja June-t!

– Mi? - fordult felé.

– Mit néztél ennyire? - kérdezte Loraine.

– A srácot, ott a sarokban. Ki ő? Előttem ült matekon és olyan különös. Nem emlékszem, hogy láttam volna.

Mind a hárman arra fordultak, hogy szemügyre vegyék az alakot, akiről a lány beszélt.

– Ó, ő akkor jött, amikor te elmentél. Csak egy éve van itt. Állítólag előtte másik iskolába járt, de senki sem tud erről semmit - mondta a vörös, aki a Sarah névre hallgatott.

– Miért van egyedül? - érdeklődött tovább June.

– Mert nem igazán népszerű. Sőt, ha jól emlékszem, nem láttam egyetlen emberrel sem, mióta ide került.

– Sarah egyszer bepróbálkozott nála, de sikertelenül. – mártotta be a barátnőjét a barna.

– Miért? - nézett rá a másik.

– Mert tök jó pasi. Lehet, hogy így nem látszik, mert rejtőzködik, de ha nincs rajta se sapka, se semmi, akkor igazán helyes fiú.

– Úgy értem, hogy miért utasított el? – javította ki az előbbi kérdését.

– Ja, vagy úgy. Hát nem tudom, egyszerűen túl nyers volt és szinte nekem támadt. – vonta meg a vállát. - Igazán kár, mert szívesen lógnék vele.

– Te kivel nem? - forgatta a szemeit Mark.

– Mi a neve? - ismét közbe szólt June.

– Azt nem tudom. - rázta a fejét Sarah.

– Azt hiszem valami Dilen Smith. - válaszolta a fiú.

– Shaw. – javította ki

– Ha tudod, akkor meg miért tőlünk kérdezed? - néztek rá furcsán.

– Csak hallottam, hogy a tanár így szólította órán. Odamegyek és köszönök neki. - felpattant és már el is indult.

Megállt a fiú előtt és nézte, hogy mit csinál. Ő ismét azt csinálta, amit matekon. Valamivel nagyon foglalatoskodott. Egy vázlatfüzet volt előtte és sebesen rajzolgatott. June először csodálattal nézte, ahogy alkot, aztán végül mégis megszólalt.

– Szia, én June... - kezdte, de a srác félbeszakította.

– Kopj le!

– Tessék? - döbbent meg.

– Mit nem értettél azon, hogy kopj le? Zavarsz! - emelte fel a fejét és egyenesen a lányra nézett. A szája gúnyos mosolyra húzódott, mert élvezte szavai hatását.

June nem tudta, hogy mitévő legyen. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de nem adta fel.

– Mit csinálsz? Megnézhetem?

Most a fiún volt a sor, hogy megdöbbenjen. Nem számított rá, hogy nem sikerül elijesztenie őt.

– Semmi közöd hozzá! - csapta össze a vázlatfüzetet és felugrott, majd elviharzott

A lány megsemmisülten állt ott. Reménykedett benne, hogy senki sem őt figyeli. Barátaihoz se ment vissza, mert nem akart szembesülni a kudarcával. Inkább ő is kisietett az ebédlőből, mintha valami fontos elintéznivalója lenne. A többiek utána kiáltottak, de ő nem foglalkozott velük.

Egész délután próbált kerülni mindenkit, ám ez nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint képzelte. Hol az egyikkel, hol a másikkal volt közös órája.

– Miért rohantál így el? - állította meg Loraine órák után.

– Valamit el kellett intéznem, bocsi!

– Mi volt a sráccal? Mit mondott, vagyis te mit mondtál neki, hogy így elüldözted? - kíváncsiskodott.

– Be akartam mutatkozni és megkérdeztem, mit csinál. Igazatok volt, nem igazán akar senkivel se szóba állni. Engem is elküldött és mivel én nem mentem el, ezért ő távozott. – mesélte.

– Hm... ez egy különös fiú. Ne akarj mindenkivel jóba lenni. Szerintem legjobb lenne, ha elkerülnéd. – tanácsolta. - Amúgy gyere velünk haza, Mark és Sarah már az autónál várnak.

– Aha. - mondta, de ahogy meglátta, hogy a Shaw fiú a buszra száll fel, meggondolta magát. - Vagyis nem, busszal megyek!

– Tessék??? - hüledezett a barátnője.

– Kicsit szeretnék visszarázódni. Holnap megyek veletek, ma buszozom. – hazudta.

– Ahogy érzed, akkor… szia. - fordított neki hátat a lány és elment.

June a többi emberrel együtt felszállt a sárga csodajárműre. Számos ember mellett volt üres hely, ő mégis hátrafelé vette az irányt és megállt a srác mellett. Ő gyorsan odatette a táskáját.

– Foglalt! – mondta.

– Köszönöm, hogy foglaltad nekem! - emelte fel a hátizsákot, a fiú ölébe tette, ő pedig leült.

Dilen a fejét fogta és kifelé bámult. Ha már nem tudta megakadályozni azt, hogy mellé üljenek, akkor azt akarta, hogy ne kelljen szóba állnia vele. Ám a lány hajthatatlan volt.

– Miért vagy ilyen? Nem kellene ennyire undokul viselkednek mindenkivel. - vágott bele.

– Miből gondolod azt, hogy akarok veled beszélni? - kérdezett vissza.

– Magányosnak tűnsz. Nem igazán lehetnek barátaid, gondoltam szeretnél egyet. – folytatta.

– Ne akarj engem analizálni, barátkozni meg pláne ne. Nincs szükségem se rád, se másra, úgyhogy kopj le! – morgott.

– Nem értem, hogy miért vagy ilyen mogorva.

– Miért idegesítesz? Élvezed? - nézett rá szúrós szemekkel.

June a szemébe nézett és akkor tudatosult benne, hogy még nem látott soha sem ilyen gyönyörű zöld szempárt. A fiú tekintete mérges, mégis kissé szomorú volt.

– Most meg mit bámulsz?

– Izé, ő semmit. – pirult el és hirtelen másfelé nézett.

Dilen felkelt a helyéről és kipréselte magát a lány mellett. Elindult előre, de még visszaszólt neki.

– Ne merj követni, mert megbánod! – majd, mint, aki jól végezte dolgát, elment.

Ahogy a buszsofőr leállt a megállóban, Dilen leugrott. Ő volt az egyedüli, aki itt hagyta el a járművet. June bámulta őt, még akkor is, amikor már ismét elindultak. A fiú hátrafordult és látta, hogy a lány őt nézi. Észrevette magát és elkapta a tekintetét a távolodó Dilen-ről, majd pár pillanat múlva, amikor visszalesett, már nem látta sehol sem.

„Eszméletlen egy tapló ez a srác, de akkor miért érdekel ennyire?” - töprengett az út további részén.

????

Mindenki arról beszél, hogy a Google Reader meg fog szűnni.. Valaki fel tudna világosítani, hogy az micsoda? (kicsit nem vagyok képben ezzel kapcsolatban) És mi az, ami helyette lesz, és, hogy az mennyire érinti a blogomat, vagy kell valamit tennem ez ügyben?
Köszi előre is a válaszokat!

Díj eső!

Az utóbbi időben kaptam számos díjat, amit még nem volt alkalmam kitenni. Köszönöm szépen, hogy ennyien úgy érzitek, hogy megérdemlem, és azt is köszönöm, hogy mindig jöttök és olvassátok a blogomat. =) Na és persze a sok kedve véleményt is!

Mivel nem régen kaptam ilyen díjat, nem szeretnék most hosszasan írni róla, inkább csak megköszönöm. :) Köszönöm szépen Headley, Riley Anne, Petra, Denselle, Névtelen Senki! 

(A díjat köszönöm szépen Szandii, D. L. L. )

1. köszönd meg annak a díjat akitől kaptad.
2.tedd ki a díj képét az oldaladra , majd másold át a kérdéseket a díj adójának az oldaláról.
3.válaszolj a kérdésekre.
4.küld tovább 5 embernek.

2. Kérdések:

- Jégkrém vagy fagyi? 

     Fagyi
- Tenger vagy medence?

     Tenger
- Kutya vagy macska?

     Mindkettő
- Igen vagy nem?

    Attól függ mi a kérdés
- Kék vagy zöld?

    Kék

3. Kérdéseim: 

- Ki a kedvenc íród?

- Milyen történetet szeretsz a legjobban írni?

- Mi a legjobb ihletadód? 

- Van példaképet? Ha igen ki?

- Legszebb komment, amit valaha kaptál?

4. Akiknek küldöm:

- Avellana

- Denselle

- Névtelen Senki

- Sandra Blake

- Valentine

Köszönöm szépen még egyszer mindenkinek!! Igazán kedvesek vagytok!

Novella

Végre elkészültem az első novellámmal, amiből már kétszer is közöltem apró részleteket, és el is küldtem már a versenyre, amire készült. Bevezettem a felső sávban egy olyat, hogy "Novellák". Ha arra kattintotok mindig megtaláljátok az elkészült novelláimat. Az átvisz a másik blogomra titeket, mert nem szeretném a Vörös Holdassal összekeverni. De ha nincs kedvetek ahhoz, hogy oda kattintsatok, itt megtaláljátok a novellát:

Halálosan Szeretlek

Vörös Hold kettő

Ma képeket nézegettem, sokszor szoktam. És egy kép kapcsán elkezdett pár jelenet körvonalazódni a fejemben a Vörös Hold második részével kapcsolatban. Ezek a képek csak amolyan ihletadó képek. Tudom, tudom mindig képeket teszik ki, bocsiii...(Nagyobb méretért katt a képekre)

                                                          

Novella-részlet

Azt hiszem, hogy ez az utolsó ilyen bejegyzésem, vagy részletközlésem a Vörös Holdas blogomon, a többit majd a másikon közlöm. Nem nagyon szeretném keverni más írásokat ezzel a történettel. Terveim szerint ezzel a novellával majd egy versenyen indulok, de még nem tudom egyenlőre, hogy mi lesz.. Mondjuk már majdnem készen van. Ez egy újabb részlet abból, amit a múltkor kiírtam. (A bálosból) 

Ja és ha valakinek bármilyen átírási vagy javítási ötlete van, szívesen fogadom! 

(...) Befejezte a játszadozást a hajammal, és lassú mozdulattal félresöpörte az útból. Nyakam szabaddá vált számára. Ujjait végig futtatta a bőrömön, apró köröket rajzolva rá. Akaratlanul is oldalra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen. Úgy érzékeltem, hogy tetszik neki, élvezte, hogy így a hatalma alá kerített. A szemem még mindig csukva tartottam, mégis sejtettem, hogy mosolyog. Belül, magamban én is ezt tettem. Örömmel töltött el, hogy ezt a pillanatot együtt éljük át. 

Megmoccant, és karját visszahúzta. A kíváncsiság mardosott belülről, hogy mit akarhat tőlem. 

A meleg levegő a bőrömet csiklandozta, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Puha szájával súrolta. Nem tett hirtelen mozdulatot. Apró csókokat lehelt nyakamra vállamtól egészen az állam vonaláig. Egy halk sóhaj hagyta el torkomat, amitől ő visszakozott. Teljesen beleolvadtam a karjába. Hamar újra kezdte, imádta, hogy játszadozhat velem, mielőtt lecsapna, akár a macska az egérrel. 

A következő pillanatban enyhe szúrás hasított belém. Ráérősen, mégis hevesen mélyesztette belém fogait, mint forró kés a vajba. Jobb kezével az államat tartotta, hogy a fejem véletlenül se döntsem vissza akadályt képezve közte és a bőröm között. Minél tovább időzött rajtam a szája, annál gyengébbnek éreztem a lábaimat. Már mindkét kezével a derekamat fogta, hogy megtartsa a rá nehezedő súlyomat. 

Abbahagyta, és váratlanul maga felé fordított. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre kinyitottam a szememet. A csodálatos kék szeme bámult az enyémbe. Diadalmas mosoly ült az arcán. Az álarca még mindig ott virított, elrejtve tökéletesen megmunkált vonalait, ahogy az enyémen is. A ruhámra csöpögött a vér, mely vörös mintákat varázsolt gyönyörű fehér anyagra. Nem zavart. Csak vártam némán és belefeledkeztem a tekintetébe. Amíg én nem figyeltem ő ajkát határozottan az enyémhez szorította és magához ölelt. (...)

Képek

Találtam pár képet, amik az első négy fejezetemre emlékeztetnek. Természetesen nem ugyanezek jelennek meg a történetemben, sem a szereplők sem a többi. Ezek csak engem arra emlékeztetnek, amik ott történtek. Gondoltam felteszem őket, hiszen a vonatozás lezárult a negyedik fejezettel. Igen végre megérkezett a két szereplő. :)

Katt a képekre és úgy nagyobbak lesznek. 

 

 

 

4. fejezet

Negyedik fejezet

June végignézett a fiún. Vizes csizmáján elidőzött a tekintete. Alig tudta visszafojtani a nevetését.

– Ne is kérdezd… – legyintett Cole.

– Azért én mégis kíváncsi lennék, hogy mi történt veled. Zilált vagy, az arcod és a füled vörös, szinte ég, és a csizmád csurom vizes. – összegezte a látottakat.

– Az a lényeg, hogy itt a táskád! - dobta oda neki.

A lány kinyitotta és kivette belőle az üveget. Meglepetten tapasztalta, hogy az teljesen üres.

– Ezzel meg mi történt? Cooole, magyarázattal tartozol!

– Kicsit kínos. Nem akarom, hogy jót mulass rajtam.

– Nem fogok, ígérem! Csak áruld már el, mi történt! – győzködte.

Cole úgy érezte, hogy sarokba szorították. Még sem mondhatta el az igazat.  Nem először szorult rá a füllentésre, ezért már egész jól ment neki.

– Hát jó. Ha már így ragaszkodsz hozzá, elmondom! – mondta. – Ugye, elmentem a táskádért, amit szerencsésen ott hagytál a kalauz mosdójában. - bólogatott, jelezve, hogy a lány a hibás mindenért.

– És? Mi volt? Mondd már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! – sürgette June.

Cole körülnézett, mintha valami nagy titkot készülne mondani. A hangját suttogóra fogta és folytatta a mesélést.

– Alig tudtam lelépni, nagyon nagy szerencsém volt. Miután kisurrantam, a táskáddal a vállamon…

– Mi voooolt? Észrevettek? Elkaptak? Elszaladtál? Vagy mi? - szólt közbe.

– Nem tudsz egy percre legalább csendben maradni? Éppen mesélek, nem kellene mindig közbeszólnod! – magyarázta.

– Bocs, de akkor mondjaaaad már!

– Jól van, oké. Nehogy itt rosszul legyél nekem… Szóval, óvatosan jöttem, nehogy elkapjanak.

A lány egyre közelebb hajolt, hogy minden szót megértsen.

– Az egyik kocsiban egy kislány, az üdítősüvegével hadonászott és teljesen összefröcskölte a ruhámat. Amikor rászóltam egy „hey”- t, megrémült, és elejtette azt a flakont. Természetesen az egész a cipőmön landolt.

June már olyan közel volt, hogy Cole nem bírta ki szó nélkül.

– Mi van, meg akarsz csókolni? Bemásztál a privát szférámba!

– Tessék? - annyira meglepődött, hogy hirtelen hátradőlt a székében. – Dehogyis... fúúúj!

– Fúj? Annyira nem vagyok szörnyű! - vonta fel az egyik szemöldökét.

– Nem úgy értettem… Jaj, nem ejthetnénk a témát? Inkább meséld tovább, hogy mi történt veled. – annyira zavarba jött ettől a helyzettől, hogy legyezni kellett az arcát, nehogy meggyulladjon.

– A gyümölcslé után kénytelen voltam bemenni egy másik mosdóba, hogy rendbe tegyen kicsit magam.

– És mitől vagy ilyen zilált? Csak nem harcoltál valakivel, vagy menekültél? – faggatózott tovább June.

„Hogy rátapintott a lényegre! Nem is olyan buta ez a lány, mint gondoltam. Talán tévesek a szőkékről alkotott elméletek.” - gondolkozott magában.

– Dehogy is. A nyitott ablak miatt. Beszökött a hideg szél és összeborzolta a tökéletes hajamat. – kacsintott rá.

– Ennyi az egész? Semmi egyéb nem történt?

– Semmi. – rázta a fejét.

– Akkor ezzel mi lett? - emelte ki a táskájából az üres ásványvizes üveget.

– Hát…Őööö... megittam, nagyon szomjas voltam. A csapvízből mégse ihattam, hiszen te is tudod, hogy milyen.

– Belenyúltál a táskámba? Hogy képzelted? - szinte már kiabált a lány.

– Fogalmam sincs. Nyitva volt a táskád, az üveged meg kiugrott, egyenesen a kezembe. Azt akarta, hogy megigyam! - Cole maga is hülyeségnek tartotta, amit mondott, mégis reménykedett benne, hogy a lány megbocsájt neki.

– Ahogy kinézel, azt hittem valami hihetetlenül izgalmas dolog történt veled, erre kiderül, hogy nagy szerencsétlen vagy, és még tolvaj is. Mit fogok inni? Tudod, milyen szomjas vagyok? - csak mondta a magáét, nem figyelve arra, hogy már jó pár szempár rájuk szegeződik.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam. De nem egy akció filmben vagyunk… Ez még mindig egy vonat, ha elfelejtetted volna! Kapsz helyette másikat. – vágott vissza a fiú.

– Mégis mikor?

– Mondjuk most. - pattant fel, mert megcsörrent a mobilja.

Cole nem várt arra, hogy a lány morog még valamit. Elviharzott amilyen gyorsan csak tudott. Csak akkor vette fel a telefonját, amikor már meggyőződött róla, hogy senki sem hallja majd a beszélgetést.

– Miért csak most jelentkezel?! Minden oké otthon? - köszönés helyett egyből letámadta a telefonálóját.

– Mert aludtam. És naná, hogy minden rendben, mire számítottál, elvesztünk? - hangzott a másik hangja.

A telefon túloldalán lévő fiúnak kissé másabb volt a hangja, mint Cole-nak. Az övé érdesebb, amíg a másiké fiatalosabb és pimaszabb.

– Aludtál?! Én meg azt hittem, hogy valami gáz van. Tudod, hogy…

– Vörös a Hold. Hogyne tudnám. De ez még nincs rám hatással. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy aggódtál. – gúnyolódott a távolabbi fiú.

– Én? Hová gondolsz! Érted aggódni? Meg se érdemled!

– Mikor érsz ide? - váltott témát.

– Elvileg két órán belül. Ez az utazás olyan, mintha soha sem akarna véget érni. Nem kell elém jönnötök, odatalálok majd hozzátok.

– Rendben. Ha valami baj van, hívj, de nem ajánlom, hogy bajba kerülj! Visszafekszem aludni és nem nagy kedvem van megmenteni.

– Hülye! - Cole köszönés helyett inkább kinyomta a telefonját és a büfé kocsi felé vette az irányt, hogy szerezzen a lánynak ásványvizet.

Nem hagyta nyugodni a dolog, hogy a barátja ennyire lazán veszi a problémákat, amik őt is érintik. Mindig is tudta, hogy bátor és egyben vakmerő is, de azért mindig abban reménykedett, hogy óvatos lesz.

„Van egy olyan sejtésem, hogy a sarkára kell lépnem, hogy összeszedje magát. Komolyan kell vennie mindent, mert nemsokára bekövetkezik az, amitől mindannyian úgy félünk!” – tűnődött magában. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy nem is vette észre, amikor az étkezővagonba ért. A lábai automatikusan a pulthoz vitték. A pultos zökkentette vissza a valóságba.

– Miben segíthetek?

– Tessék? - pislogott párat. - Ja, igen. Egy  ásványvizet kérek.

– Itt van, parancsolj. Még valami? - kérdezte kedvesen.

– Nem, köszi. – mosolygott és fizetés után távozott.

Az ülése felé indulva folytatta a gondolatmenetét. „Ez az éjszaka egy véget nem érő rémálom. Mindig nehezen érint a Hold. Mi van ha… nem, ilyenre nem szabad gondolnom! Ahogy mondta ez az idióta, vele még nem történik semmi rossz. De nemsokára betölti a tizenhetet.” – annyira koncentrált, hogy belefájdult a feje.

– Hol van a víz? - támadta le June.

– Itt! - nyújtotta oda neki.

– De ez nem is szénsavmentes! - hüledezett a lány.

– Jé, tényleg nem. Most ez van. – vonta meg a vállát.

– Én ezt nem tudom meginni.

– Vagy kénytelen leszel, vagy szomjazol. - bólogatott a srác, majd lehuppant a helyére.

Nem válaszolt semmit, helyette inkább magában morgott és az üveget a táskájába rejtette. Direkt nem nézett a fiúra, mert éreztetni akarta vele, hogy nagyon haragszik rá. Cole hátradőlt és az ablak felé fordította a fejét, majd lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva azonban felpattantak a szemhéjai és rémült arcot vágott hozzá. Dobogás hallatszott a tetőről. Minden utas felfelé fordította a fejét, hogy megtudja, mi okozza a zajt.

– Cole, világít a lábad! - mondta halkan a lány, mert kissé megrémült a látványtól.

A fiú lenézett a lábára és látta, hogy a nadrágja tényleg kéken világít. Szó nélkül felpattant és kiviharzott a vonat előterébe, hogy mások ne lássák meg a fénysugarat.  June is felugrott és utána szaladt. Cole látta, hogy követik, ezért berohant a mosdóba és magára zárta az ajtót.

– Nyisd ki! Mi ez az egész? - dörömbölt az ajtón a lány.

– Menj el! Nincs semmi gond! Csak az… az… az... elemlámpám világított. - kiabálta vissza, hogy túlharsogja a zakatolást.

– Ne nézz hülyének!  Mióta tartasz te elemlámpát a csizmádban? Ne hazudj nekem, mond el az igazat!

– Ez az igazság. – válaszolta.

A hang egyre hangosabb lett a fejük felett. Cole nadrágja pedig egyre fénylőbben világított. Tudta, hogy ez nem jelent jót. Nem magát féltette, hanem a többi embert, akik vele együtt utaztak a vonaton. Nem tudta, hogy mitévő legyen.

Az ajtó túl oldaláról egy sikoly hallatszott. A fényesen izzó tárgyat kivette a csizmájából és a WC csésze mögé rejtette.

– June! - kiáltotta és kivágta az ajtót.

 Megrökönyödve bámulta az ablakot, ahol semmi sem látszott. A dörömbölés pont a fejük fölött volt. Cole maga felé fordította a rémült lányt.

– Mit láttál? - faggatta, de ő nem válaszolt.

– Mondd, mi volt az? - rázta meg egy kicsit, hogy visszatérítse a valóságba.

– Valami felugrott, vagy felsiklott a tetőre. Nem is tudom igazán... – válaszolta.

– Milyen volt?

– Ijesztő! Nem volt időm megfigyelni, olyan gyors volt.

„Hála az égnek. Akkor tehát nem is tudja mit látott, mondhatok neki bármit.” - töprengett magában.

– Lehet, hogy csak egy nagyobb testű madár repült fel. – próbálkozott, de eredménytelenül.

– Ne nézz hülyének! Nem madár volt. És egy madár nem tud ennyire zajongani fent. Ez olyan, mintha valami harcolna fent. – erősködött.

– Fogalmam sincs, mi lehet. De jobb, ha halkabban beszélünk, mert vagy pánikot keltünk, vagy totál idiótának néznek minket! – csitította.

Amilyen gyorsan jöttek a különös hangok, olyan gyorsan el is mentek. June oldalra nézett és látta, amint leugrik az a valami a tetőről és pillanatok alatt el is tűnik a semmiben.

– Ott van! - kiáltott fel ismét.

– Hol? - kapta oda a fejét a fiú is, de már nem látott semmit sem. – Nincs ott az égvilágon semmi. Szerintem csak fáradt vagy és képzelődtél. Biztosan egy madár volt.

– Nem az volt, tudom!

– Akkor meg valami vastag ág lóghatott le és az a súrolta végig a tetejét. Ne ijesztgesd az embereket, inkább legjobb lenne, ha elfelejtenénk!

– Rendben... csak nézz idiótának! De igazad van, legokosabb, ha elfelejtjük, úgyse hinne nekem senki sem. Elmegyek a helyemre, csak előbb bemegyek a mosdóba, ha már itt vagyok. - indult az ajtó felé.

Cole a lány elég ugrott elállva az útját.

– Inkább előbb én. Már az előbb is nagyon WC-re kellett mennem, csak te kizökkentettél a sikolyoddal. - surrant be az ajtón és becsapta maga után.

Belülről az ajtónak dőlt és vett pár mély lélegzetet. „Jaj, mi lett volna, ha mindent meglát? Nem tudtam volna mit kitalálni. Miért kell mindennek most történnie?” Miután kissé lenyugodott, lehajolt és elővette a korábban fénylő tárgyat. Már teljesen elmúlt a hatása és visszanyerte régi fényét. Visszadugta a csizmájába és kissé fáradtan visszavánszorgott a már jól megszokott üléséhez.

Egyiknek sem volt kedve beszélgetni az iménti eseményekről. Cole nagyon kimerültnek érezte magát a sok aggodalomtól és stressztől. Ránézett útitársára. Ő is ugyanolyan meggyötörtnek tűnt. Látszott rajta, hogy nem igazán sikerült megemésztenie, elfelejtenie meg pláne nem az eseményeket. Elővette a táskájából az ásványvizet és meghúzta az üveget. Jelenleg az se zavarta, hogy nem olyan, mint amilyet őt megszokott. Cole jobbnak látta, ha nem szól semmit sem, inkább lehunyta a szemét, remélve, hogy most már tényleg tud majd aludni.

A hangos bemondó szövegelésére ébredtek fel mind a ketten. Cole a nyújtózkodó lányt bámulta. A legszebb lánynak tartotta, akit valaha is látott. Ő felállt, hogy kinyújtóztassa az elzsibbadt végtagjait.

– Azt hiszem, hogy lassan megérkezünk. - szólalt meg a fiú.

– Úgy gondolom, hogy már éppen itt az ideje! - válaszolta neki a lány.

– Segítsek levenni a csomagodat? - állt oda mellé, hogy megelőzze őt.

June csak most vette észre, hogy a srác minimum egy fejjel magasabb nála. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a lány érezte a fiú illatát. Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire kellemes. Nem az, az olcsó vacak, amiből rengeteg fiú fél üveggel magára löttyint, azt gondolva, hogy így lesz jó illata. Lehunyta a szemét, hogy még jobban élvezhesse. Időközben Cole levette a táskát és ránézett June-ra.

– Valami baj van? Rosszul érzed magad?

– Mi?? Nem, csak az illatod... - kezdte, de rádöbbent, hogy ostobaságot készült mondani, ezért inkább elhallgatott.

– Mi van vele? Büdös vagyok? - szaglászta a ruháját.

– Nem, inkább nagyon kellemes! - mosolygott zavarában.

– Nos, ha ezt bóknak szántad, akkor köszönöm. – pakolta le a saját bőröndjét is.

Felkapta mindkettőjük csomagjait és elindult a kijárat felé. June követte őt, szorongatva a kistáskáját. Nagyon furcsán érezte magát a fiú közelében.

A vonat csikorgó hangok kíséretében először lassított, majd megállt, mielőtt végleg leállt volna, még rántott egyet-kettőt magán. Néhány embernek meg kellett kapaszkodnia, nehogy elhúzzák a csomagjaik fékezés közben. Cole leugrott a járműről, és leemelte mindkettőjük holmiját, majd kinyújtotta a lánynak a kezét, hogy lesegítse.

– Azt hiszem, itt az ideje a búcsúnak! - nyújtotta a kezét Cole a lánynak.

– Igen, én is azt hiszem! - fogott vele kezet.

– Élmény volt veled utazni. A kis kalandjaink nélkül halálra untam volna magam.

– Veled is élmény volt. Azt leszámítva, hogy néha szemtelen vagy, tényleg jól éreztem magam. - mosolygott

A fiú bólintott és elindult az egyik irányba. June pedig a másikba, mert ott vártak rá a szülei. Hátranézett, hogy látja-e még távolodó útitársát, de ő már eltűnt a gomolygó emberek tömegében. „Van egy olyan sejtésem, hogy nem ez volt utolsó alkalom, hogy találkoztunk.”- gondolta magában.