Hetedik fejezet

Kicsit előbb hoztam a fejezetet, mint hétfő, mert nem tudom, hogy akkor mennyi időm lesz feltenni. Mielőtt feltettem megint átolvastam, és egyre inkább rájövök arra, hogy nagyon ok a párbeszédem, felesleges dolgokról fecsegnek a karaktereim, és nagyon kevés a leírás, mint a párbeszédek vinnék előre a történetet. Sokat kell ezen még javítanom, de azért remélem, hogy elolvassátok és tetszeni fog. Ja és egy kérdés, nem túl hosszúak így a fejezetek? Elfelezzem őket?

Ha valaki benézett, és olvasta, legyen szíves nyomot hagyni magam után, hogy tudjam, hogy érdekel- e még titeket a történetem. Csak pár szóban is elég. Köszönöm szépen előre is mindenkinek! Jó olvasást!
(az facebook oldalamon találtok újabb képeket, ha érdekel lessétek meg őket)

Hetedik fejezet

June az ajtó mellett állt, hogy véletlenül se szalassza el a fiút, aki iskolába jött. Ahogy megpillantotta őt, megragadta a karját és félrevonta. Dilen úgy meglepődött, hogy arra se maradt ideje, hogy ellenkezzen.

– Nem menekülhetsz folyton előlem! Közös feladatunk van. –  hadarta a lány.

– Mindenkire lesből támadsz, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? - gúnyolódott a fiú.

– Tudod, te vagy az egyedüli, akit így lehet elérni. Had emlékeztesselek! Fe-la-da-tunk van! – húzta össze a szemeit.

– Jó, jó. Majd meg is csináljuk. Most dolgom van. – vonta meg a vállát.

– Könyvtár, vagy otthon? – kérdezte.

– Otthon. - vágta rá remélve, hogy a lány akkor békén hagyja.

– Rendben, akkor ma este hétkor nálatok. - ment el, de Dilen utána kiáltott.

– Könyvtár! Most jut eszembe, hogy nem érek rá.

– Akkor délután ott leszünk. - bólintott June.

– Edzésre kell mennem, nem lehet. Máskor bepótoljuk!

– Szó sem lehet róla! Mindenképpen neki kellene állnunk, legalább a kutatásnak. Ez nem egy olyan könnyű téma. És, gondolom te nem tudsz semmit sem a Holdról. – tiltakozott.

„Hogy én nem tudok semmit sem a Holdról? Ha te azt tudnád...” – hergelte fel magát gondolatban.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit pofátlan vagy? Mindenkire így szoktad ráerőltetni magad? Mert akkor eléggé kevesen viselhetnek el. Ne képzeld azt, hogy te vagy az egyedüli, aki ért ezekhez a dolgokhoz! - kelt ki magából és faképnél hagyta a lányt.

June csak úgy állt ott és bámult a fiú után, ahogy az távolodott. Soha sem beszéltek még így vele és nem is sértették meg ennyire. Szörnyen érezte magát. A könnyei először csak cseppenként, majd patakokban hullottak az iskola kövére. Nem akarta, hogy a közeledő barátnői így lássák, ezért elszaladt, mielőtt odaértek volna hozzá.

– Juuuune, hová rohansz? - kiáltott utána Loraine, de ő nem állt meg.

Besietett a lány a mosdóba, hogy elbújjon a barátnői elől. Az egyik fülkében megvárta, amíg mindenki elhagyja a helységet és kilépett a védelmet nyújtó ajtó mögül. Belenézett a tükörbe, és aki visszanézett rá, az egy kisírt szemű, zilált June volt. Megmosta az arcát, rendbe szedte a haját és miután elégedett volt magával, kilépett a folyosóra. Határozott léptekkel ment a terem felé, ahol az első órája volt. Sértődötten masírozott el Dilen mellett, ügyet sem vetve rá. Nem talált máshol helyet, csak a fiú háta mögött. Mire előpakolta a holmiját, megérkezett a tanár és elkezdte az órát. Sarah megbökte barátnője kezét és odacsúsztatott neki egy cetlit. „ Mi történt veled? Miért rohantál el?” June sóhajtott egyet és visszaírt a másiknak. „Semmi sem, csak el akartam még menni mosdóba óra előtt. Majd szünetben beszélünk.” dobta vissza észrevétlenül a papírost. A tanár mégis látta.

– June Shepherd! Aki nem figyel órán, annak kint a helye! - mondta az idősebb nő.

– De tanárnő, én figyeltem! - ellenkezett, de mindhiába.

– Kifelé az órámról! - mutatott az ajtó felé.

June mindent beledobált a táskájába és az összes szempár kísértében elhagyta a termet. Szégyellte magát, ugyanis vele ez még nem fordult elő soha sem, hogy kidobták volna egy óráról. Úgy döntött, hogy ha már akadt egy kis kényszer szabadideje, azt kutatással tölti. Bement a könyvtárba és az egyik sarokban lévő asztalhoz pakolt le.

Rengeteg könyvet talált a Holdról és annak a fázisairól. Annyira belemerült az olvasásba, hogy teljesen megfeledkezett az időről.

– Tudod mennyi időmbe telt, amire megtaláltalak? - szólalt meg valaki mellette.

June annyira megijedt, hogy leejtette a könyvet a földre. Felkapta és rápillantott az érkezett fiúra.

– Mit keresel te itt? - kérdezte válasz helyett.

– A teremben hagytad ezt! - letette az asztalra a lány telefonját.

– Kösz, azt hiszem, mehetsz is! – emelte fel a könyvet, hogy eltakarja az arcát a másik elől.

– Nagyon sajnálom! - ült le vele szemben Dilen.

– Hogy mondtad?

– Nagyon sajnálom, hogy azokat mondtam, és hogy megbántottalak. Nem akartam, csak feszült vagyok az utóbbi időben! - ismételte meg még egyszer.

– Mindenkinek lehetnek rossz napjai. - vonta meg a vállát.

– Nekem mondod? Ennél csak rosszabbak lesznek az elkövetkező időben! - sóhajtozott a fiú.

– Ezt hogy érted? - kíváncsiskodott June.

– Hát ő... a suli is egyre gázabb és most az edzés is közbeszólt. - próbálta kivágni magát.

– Hát persze... – mondta a lány és faképnél hagyta a fiút.

Dilen ült és bámulta June-t, amíg el nem tűnt a könyvtár ajtaja mögött. „Ne szúrd el, végre egy csaj, akit érdekel Mr. Dilen Fura Shaw...” – emlékezett vissza Cole szavaira.

– Ezt jól megcsináltam! – motyogott maga elé.

– Tessék? - fordult vissza a könyvtáros nő, amikor elhaladt mellette.

– Semmi, csak eszembe jutott valami. Viszlát! - ugrott fel és szaladt a lány után, hogy kiengesztelje.

June már nem volt sehol sem. Dilen a szekrényéhez ment, hátha ott találja. Ott sem volt. „Hogy tűnhetett el ennyire?” - tűnődött magában.

– Nocsak, az új játékosunk! - jelent meg előtte Jason és a barátai.

– Mit akartok? – kérdezte.

– Egy kicsit letörni a lelkesedésedet. - válaszolta és farkasszemet nézett vele.

– Majd a pályán kiderül, hogy ki a jobb! - tartotta fent a szemkontaktust.

– Fiúk! Mi ez a kakaskodás? – tette a kezét a vállukra az igazgatónő.

– Semmi, asszonyom! Csak üdvözöltük az új csapattársunkat. – mondta neki mézesmázosan a fiú.

– Nagyon helyes! - mosolygott a nő és elment.

– Később a pályán.  Sírva könyörögsz majd, hogy ne kelljen több edzésre jönnöd! – lökte meg őt Jason és a csapatával tovább ment.

„Erre kíváncsi leszek.” – mosolyodott el önelégülten. Visszazökkent a korábbi gondolatához és újra a lányt kereste. A nagy kutatásban csak a telefonja zavarta meg. Egy SMS jött Cole-tól. „Becca megérkezett.”

– Ez az! – kiáltott fel örömében.

A közelében mindenki őt nézte, mintha nem lenne normális.

– Mi van? Örülni sem lehet? - mondta az egyik kis csoportnak szegezve.

Dilen alig várta, hogy hazaérhessen és láthassa az új látogatójukat. Előtte még át kellett vészelnie egy hoki edzést is, amihez most egyáltalán nem volt kedve. Visszaírt a barátjának egy rövid választ, hogy késni fog. Az öltözőben furcsán érezte magát a sok magas és kigyúrt sportoló között. Ő nem számított túl magasnak és izmosnak sem. Inkább az a vékony zenészalkat volt. Felvette az edzésre hozott ruháját és próbált tudomást sem venni a többiekről. Ők viszont nem így tettek és kikezdtek vele.

– Nem félsz? Ezzel a kis nyegle alakoddal hamar szerezhetsz sérüléseket! - gúnyolódott egy csapattársa.

– Kitől? Nem látok itt olyat, akitől félnem kellene. - válaszolta teljes nyugodtsággal, mert tudta, hogy azzal sokkal jobban felidegesíti a másikat.

– Csak vigyázz, nehogy bajod essen a pályán! - kacsintott és elment a többi társához.

– Idióta! - suttogta Dilen inkább csak magának.

Az edző szinte csak úgy berontott az öltözőbe. Kissé ideges, mégis izgatottnak tűnt.

– Na, srácok, készen álltok? Keményen kell gyakorolni, hogy legyőzhessük az összes semmire kellő csapatot! – jelentette ki, ahogy végig nézett a fiúkon.

– Nem kell aggódnia, Mr. Roberts! Legyőzzük őket! - vigyorgott Jason, mert tudta, hogy ő az edző kedvence.

Dilen figyelte a férfi lelkesítő beszédét és utasításait.  Teljesen elbambult, ahogy az arcát nézte. „Hogy ennek a férfinak mekkora orra van. Vajon van olyan nő, akinek ez tetszik?” - gondolta magában.

Az edző az egyik szekrényre csapott, amitől a fiú visszatért a gondolatvilágából.

– Shaw, ez nem a játszótér, szóval jó lenne, ha figyelnél! Új vagy még itt! – kiáltott a férfi.

– Igen, sajnálom! Figyelek.

– Nyomás a pályára, majd ott beletanulsz a dolgokba! - utasította őket.

Előre ment és a többiek pedig követték, mint a kiskacsák az anyjukat. Dilen egy darabig nézte őket, majd ő is kiment. Bevezetésként mindenkinek kellett három kört korcsolyáznia a pálya körül. A fiú sokkal hamarabb beért a célba, mint a többiek, amit ők nem vettek jó néven.

– Fürge vagy, fiam! Remélem, hogy nem valami drog teszi ezt veled! - veregette meg a vállát Mr. Roberts.

– Dehogyis, uram! Csak változtam és kicsit edzettem. - vigyorgott és élvezte, hogy minden csapattársa dühös pillantásokat vet rá.

– Mivel soha sem voltál jó, vagyis inkább azt mondanám, hogy te voltál a legrosszabb ebben a sportágban, akit valaha láttam, jobb lenne, ha először csak megfigyelnéd, hogy zajlanak itt a dolgok.

– Ne aggódjon, Mr. Roberts, menni fog! Tudom a szabályokat. - nyugtatta meg a srác.

– Oké. - bólintott a férfi. – Alkotunk két csoportot a gyakorláshoz. Jason és barátai az egyikben és a többiek a másikban.

Dilen a másik csapatba került. Ő ettől nagyon boldog volt, mert így bebizonyíthatta, hogy ő is van olyan jó, mint a másik fiú. Amikor felálltak a csapatok, elkezdődött a játék. A fiúnak nem sokszor passzolták oda a korongot, féltek, hogy nem elég jó. Az egyik srác mégis kénytelen volt neki lökni, az egyetlennek, aki üresen állt. Amint megkaparintotta Dilen, elkezdett siklani vele, ám nem jutott messzire, mert Jason és a barátai egyszerre lerohanták. Csak úgy belepréselődött a hideg jégbe.

– Szóltam, hogy óvatosan, ez a sport túl erőszakos neked! – nevetett Jason.

Dilen ereiben kezdett elterjedni a düh. Kezeit ökölbe szorította és felpattant a földről. Nem sok tartotta vissza, hogy ne rohanja le a fiút. Hatalmas erőt érzett a testében és tudta, hogy könnyűszerrel legyőzhetné őt, ám ismét Cole szavai visszhangoztak a fejében. „Nem lepleződhetsz le, légy óvatos!” Vett pár mély levegőt, hogy lenyugtassa magát.

– Minden oké, Shaw? - kiáltott oda az edző.

Dilen válaszként csak bólogatott párat és ismét a játékra koncentrált. Most felkészült az újabb támadásra. Amikor újra passzt kapott, látta, hogy megint megindul felé az ellenfél csapata. Megvárta, amíg odaérnek és mielőtt rávetették volna magukat a fiúk, felugrott a levegőbe, és szaltózott egyet, aztán földet ért. Minden játékos földbe gyökerezett lábakkal bámulta őt. A fiú ezt kihasználva, őrült sebességgel csúszott az ellenfél kapuja felé, hogy megszerezze a pontot csapatának.

A saját csoportja üdvrivalgásba kezdett, mert ez a pont jelentette számukra a győzelmet. Még az edző sem tért egyből magához a korábbi sokkból. A játékosok felkapták a levegőbe Dilen-t örömükben. Mr. Roberts csapot-papot otthagyva odamasírozott hozzájuk.

– Nahát, Shaw! Ez volt életem legszebb pillanata. Nem tudom, hogyan csináltad ezt, fiam! Először a cserék közé akartalak betenni, de ezzel egyenes az utad a kezdő csapatba. – bólogatott elismerően az edző is.

Ettől a hírtől egyedül Jason nem volt elragadtatva. Szóvá is tette a nemtetszését.

– Ezt nem gondolja komolyan, uram! Még csak egy edzésen volt és máris a profik közé teszi be? A kezdők szerencséje volt.

– Jason, láttam, amit láttam. Ez a kölyök tehetséges. Ott a helye a legjobbak között! - karolta át a vállát és félrevonta.

– Bebizonyítom, hogy ez csak egy lúzer és ugyanaz, aki volt! - tiltakozott tovább.

– Amennyiben ez sikerül, állok elébe a cserének. De addig is szokj hozzá, hogy új csapattársad van! - mondta komolyan és visszament a tömeghez, akik még mindig Dilen-t ünnepelték.

Jason a sisakját a földhöz vágta dühében és csapkodva elhagyta a pályát. A többiek csak később követték őt. A fiú önkényes távozása miatt az edzés abba maradt. A férfi nem akarta a sztárjátékosa nélkül folytatni a dolgot.

Jason utolsónak hagyta el az öltözőt, hogy még intézhessen pár szót a fiúhoz.

– Nem tudom, hogy mi a titkod, de esküszöm, hogy rájövök! Valamivel csalsz, hogy ilyen jó vagy! – figyelmeztette. – Légy résen, mert akkor és ott leszek, amikor nem számítasz rá! - csapott a szekrényajtóra és elment.

– Szerintem inkább te légy óvatos! - kiáltott utána, de azt már nem hallotta a másik.

Dilen miután teljesen egyedül maradt, elment zuhanyozni. A forró zuhanyzás alatt hatalmas fájdalmat érzett. Megtántorodott. Csak annyi ereje maradt, hogy magára csavarja a törölközőjét és visszamenjen az öltözőbe. A földre rogyott a kínzó érzéstől. Tudta, hogy ezek mindennaposak lesznek, ahogy egyre jobban közeledik a születésnapja. Mégsem tud előre felkészülni rá. Felordított kínjában és elvesztette az eszméletét.

A saját nevét hallotta. Először kissé halkan, majd egyre hangosabban.

– Dilen, ébredj már fel!

Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a hang forrását. June térdelt mellette a földön. A lány ruhája vizes volt. „Biztos tőlem lett olyan…” - gondolta magában.

– Hogy kerülsz te ide? - próbált feltápászkodni.

– Az öltöző előtt mentem el, amikor valaki kiáltott, gondolom te voltál. Nem találtam a közelben senkit sem, így nem tudtam segítséget hívni. Kénytelen voltam én bejönni és megnézni, hogy mi a helyzet. De mondd, jól vagy? Amikor bejöttem, a földön hevertél. - hadarta a lány.

– Igen, nem is tudom mi történt... Biztosan csak megszédültem .- motyogta és akkor tudatosult benne, hogy nincs rajta ruha. Lepillantott magára.

– Ne aggódj, a törölköző eltakart, amikor bejöttem és én becsszóra nem leskelődtem. – nevetett.

Dilen amikor visszamosolygott rá, egy újabb roham tört rá. Vonaglani kezdett a földön. June nagyon megrémült, nem tudta, hogy mitévő legyen. A fiú ismét felordított fájdalmában és a lányra nézett. A szeme úgy tűnt, mintha világítana. A roham pár másodperc múlva elmúlt és ő ismét mozdulatlanul hevert a földön. June maga felé fordította őt.

– Jesszus, jól vagy?

– Igen, azt hiszem, hogy most már jól. Kösz, hogy nem hagytál egyedül! - felült és a hátát a szekrényeknek támasztotta. Nem akart hirtelen mozdulatot tenni, mert nem tudta, hogy mikor tör rá egy újabb ebből a kínzó érzésből.

– Persze, hogy nem hagytalak itt. Nagyon megijesztettél és a szemed... - kezdte, de Dilen félbeszakította.

– Mi van vele?

– Mintha világított volna. - tűnődött el a saját szavai hallatán.

– Biztosan, csak mert úgy esett rá a fény. - vonta meg a vállát a fiú.

– Igen, az meglehet. - bólintott a lány is.

Dilen lassan felállt. A teste semmit sem érzékelt immár az iménti rosszullétből. June aggodalmaskodott kettőjük helyett is.

– Lehet, hogy még pihenned kellene egy kicsit. Amúgy mi volt ez?

– Jól vagyok most már. Hogy ez? Ő... asztmás vagyok. - hazudta, mert hirtelen nem jutott jobb az eszébe.

– Asztmás? Tehát rohamod volt? - kérdezte némi kételkedéssel a hangjában.

– Minden bizonnyal. Az edzés nagyon kifullasztott, nem vagyok hozzászokva. – bólogatott és elővette a ruhát a szekrényből. - Most ha nem haragszol, felöltöznék.

– Biztos, hogy jól vagy? Nem kellene inkább itt maradnom?

– Kitalálhatnál jobb ürügyet is arra, hogy meg akarsz lesni! – nézett rá kihívóan.

– Dehogy akarlak megnézni, tuskó! - a lány sértődötten kivonult a folyosóra és becsapta maga után az ajtót.

Dilen a hátát a szekrényének támasztotta és vett pár mély lélegzetet. „Te jó isten, ennek a lánynak is pont most kellett erre járnia ... mi lett volna, ha…” – sóhajtozott.

Felkapkodta magára a ruháit, összeszedte a cuccát és kiment az ajtón.

– Te még mindig itt vagy? - kérdezte megdöbbenést színlelve.

– Igen, tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled. Biztosan jól vagy, nincs szükséged arra, hogy hazakísérjelek?

– Jól, és nem lesz bajom. De inkább én kísérlek haza, nem túl jó későn egyedül mászkálni. - a fiú még maga is meglepődött a saját szavai hallatán.

– Ezt elég furcsa tőled hallani, de igent mondok, mielőtt meggondolnád magad.

Az út egy részén meg sem szólalt egyik sem, majd mégis June törte meg a kettejükre nehezedő csendet.

– Ha asztmás vagy, akkor hogyan fogsz tudni a csapatban játszani? Az edző így is megengedte?

– Igazából nem tudja és szeretném, ha nem is tudná meg se ő, se más! - nézett a szemébe ezzel kifejezve szavai komolyságát.

– Megbízhatsz bennem, tartom a szám. De ígérd meg, ha rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor kiszállsz!

– Úgy lesz! – bólintott.

June felnézett az égre. Gyönyörködött a Holdban és udvartartásában. Dilen követte a tekintetét, de nem szólt semmit.

– Nagyon szép este van. Nemsokára itt a Telihold ideje.

– Na, igen... Telihold... - ismét sóhajtott egy nagyot a fiú.

– Talán nem szereted az olyan éjszakákat? Én imádom a Teliholdat, olyan szép és békés. Amikor szomorú vagyok, este kiülök az ablakomba és nézem. Mindig megnyugtat, főleg, ha a mosolygó csillagok is ott tündökölnek mellette. – mesélte.

Dilen-t lenyűgözte, ahogy a lány erről beszél. Soha sem így gondolt rá. Kiskora óta óva intették a Teliholdtól. Mindig félt, rettegett tőle. Soha sem úgy gondolt rá, mint a lány.

– Tulajdonképpen eddig még nem volt vele bajom. – mosolygott rá.

– Megérkeztünk, itt lakom. - állt meg váratlanul June.

Mind a ketten zavartan bámulták egymást. Nem tudták, hogy mit kellene mondaniuk, tenniük.

– Öhm, köszönöm, hogy hazakísértél! – kezdte a lány.

– Én köszönöm, hogy nem hagytál egyedül.

– Semmiség, bárki megtette volna, azt hiszem.

– Hát persze. - mondta a fiú, ám egyáltalán nem így gondolta.

– Akkor szia, majd találkozunk! - lépett közelebb hozzá June és adott egy óvatos puszit az arcára. Nem tudta, hogy a fiú hogyan fog erre reagálni, hiszen mindig ellenségesen viselkedik vele. Mivel ő nem csinált semmit, elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt még bement, visszanézett és rámosolygott a fiúra.

Dilen a fejéhez csapott. „Én idióta, miért nem csináltam semmit sem?” - fortyogott magában és elindult ő is haza. Nem sietett, mert szeretett volna gondolkozni egy kicsit a ma történteken.

Hazaérve abban reménykedett, hogy már mindenki alszik. Mivel nem égett a lámpa a lakásban, ezért halkan be akart surranni, amikor Cole megszólalt a sötét udvarban.

– Hol voltál eddig?

Dilen úgy megijedt, hogy fél méterrel arrébb ugrott.

– Megijesztettél!

– Mostanában nagyon ijedős lettél. Jobb lesz, ha hozzászoksz! Mindig számolnod kell majd a veszélyre! - oktatta ki.

A fiú leült unokatestvére mellé és a földet piszkálgatta a cipője orrával. Nem szólt semmit sem, csak csendben üldögélt mellette.

– Gondterheltnek tűnsz. Történt valami?

– Egyre nehezebbek a napok. Az edzésen a fiúk nagyon felbosszantottak, nehéz volt visszafogni magam. Mi lesz, ha majd erősebb leszek és dühbe jövök? Nem akarok senkit sem bántani! - sóhajtott.

– Kontrollálnod kell magad! Majd segítek visszafogni a dühödet és azért jött Becca is, hogy segítsen! – mondta Cole a tőle szokatlan komoly hangján.

– Ez még mind semmi... Edzés után rám tört valami rohamféle. Kétszer is... – sóhajtott.

– Mi?? Mikor kezdődtek? Közeledik a Telihold éjszakája, egyre gyakoribbak lesznek! - aggodalmaskodott. – Ugye senki sem látta?

– De, sajnos igen… a lány, akiről már meséltem. – most nézett csak először a másikra.

– És mit mondtál neki?

– Hát.. - hallgatott el.

– Dilen! Ez most fontos! Ne köntörfalazz! - rivallt rá az idősebb fiú.

– Azt, hogy asztmás vagyok és rohamom volt, mert az edzésen kifulladtam. – fordult el ismét. – Elég cikis.

– És elhitte?

– El... – bólogatott.

– Hála istennek! Egy betegség amúgy sem ciki. Jobban szeretnéd, ha az igazat tudná rólad? - kérdezte.

– Nem! Semmiképpen sem, de nem is akarok hazudni neki! Mi lesz, ha megint előfordul valami furcsaság, mint a mai roham? - ismét Cole szemébe nézett.

– Lehet, hogy legjobb lenne, ha addig nem mennél iskolába. Majd kitalálunk valami mentséget. – magyarázta.

– Arról szó sem lehet! Emiatt nem maradok ki az iskolából! – tiltakozott.

– Abban az esetben számíts arra, hogy holnap korán kelünk és egész hétvégén azt fogjuk gyakorolni, hogy hogyan tudj uralkodni magadon. – utasította őt a fiú.

– Kérlek, ne szólj erről anyáéknak!  Nem akarom, hogy aggódjanak miattam! – kérte őt Dilen.

– Megbízhatsz bennem. Mire valók a barátok, és testvérek? – mosolygott és megveregette a vállát. - Fontos neked az a lány, ugye?

– Csak nem szeretném bajba sodorni. Ő az egyetlen, aki mást is lát bennem, mint szép zöld szemet és helyes arcocskát. – gúnyolódott saját magán, és azon, ahogy a lányok őt látják.

– Ki mondta neked azt, hogy szép a szemed és csinos az arcocskád? - dugta ki a nyelvét Cole. – A nyomomba se érhetsz!

– Igazad van, Mr. mindig borosta van az arcomon, mert azt hiszem, hogy az szexi Uraság! – szórakozott Dilen is.

– Azt hiszem egy – egy az állás, de a végén úgyis én nyerek. Hidd el, az én borostám több lánynak tetszik, mint a te gyerekes fejecskéd. Na, menjünk be, mert ha anyád észreveszi, hogy még nem alszunk, akkor büntetést is kaphatunk! - állt fel a lépcsőről Cole és kinyújtotta a kezét a másiknak.

Dilen elfogadta a felé nyújtott kart és Cole segítségével felállt ő is, és bementek lefeküdni. Tudta, hogy ez a hétvégé nagyon keserves lesz számára. Cole és Becca igazán kegyetlenek tudnak lenni, ha belelendülnek a tanításba. Ezért sok pihenésre lesz szüksége, ha túl akarja élni.