Hatodik fejezet

Tudom, hogy nem mostanra ígértem a következő fejezetet, hanem jövő hétre, de inkább most teszem fel. Ez egy kicsit hosszabb lett, mint az előzőek (tíz oldal), de így egyben hagyom, mert nem nagyon tudnám elválasztani. Majd legközelebb akkor többet várok a fejezetek között, hogy ne terheljelek le titeket ennyivel.
Ahogy újraolvasom, és kicsit javítom, rá kell, hogy jöjjek egy csomó mindent ki kellene javítanom benne, így két év után jobban észreveszem a hibáimat benne.(pl. több leírás, kevesebb párbeszéd). Szóval ezt a történetet most úgy nézzétek, mint egy első változatot, ami még javításra szorul. :)
A szünettel kapcsolatban pedig sajnos még nem jutottam döntésre.. :/
De addig is jó olvasást, remélem nem lett túl unalmas ez a fejezet. :)

Hatodik fejezet

Furcsa hangok zavarták meg Dilen szobájának csendjét. A fiú a fejére húzta a takaróját, de még úgy is hallotta.

– Cole! Hagyd már abba!

– Mégis mit? - kérdezett vissza a másik.

– A horkolást, te majom!

– Már megbocsáss, de én nem szoktam!

– Jaaaaaaack! - ült fel hirtelen Dilen.

A rottweiler kinyitotta a szemét és rámeredt. Nyújtózkodott párat és újra kényelmesen elhelyezkedett gazdája lábán. A horkolás ugyan abbamaradt, de helyette erőteljes szuszogás hallatszott.

– Cole!

– Mi van már? - ült fel ő is.

– Mi ez a hang már megint? – kérdezte egyre mérgesebben.

– Ja, hogy ez… Csak egy csajjal aludtam és ő szuszog így.  - kacsintott.

– Hogy mi van???

Cole óvatosan kitakarta a mellette fekvő lányt, hogy a másik láthassa, kit rejteget. Dilen meglepetten bámulta.

– Christina!! Hogy kerülsz te ide? Mi a szabály? - rivallt rá.

– Csak akkor jöhetek be, amikor te megengeded. De Cole-al akartam aludni. – mondta, mert a kiáltástól még ő is felriadt.

– Ne zaklasd már ezt a kislányt. Csak örül, hogy itt vagyok. Miattam volt itt és semmi rosszat sem csinált! - védte a lányt Cole.

– Ez az, állj csak az ő pártjára! - ugrott ki az ágyból a srác. - Jack, gyere, hagyjuk itt ezeket az árulókat! - szólt vissza a kutyájának, aki első szavára követte.

– Dilen, ne legyél már hülye! – kiáltott utána barátja, de ő nem foglalkozott vele.

A fiú elviharzott, egyenesen a fürdőbe, az állata pedig követte őt. Megnyitotta a zuhanyt és a forró víz alatt állt hosszú percekig.

– Dilen, igyekezz! Egy, mert pazarolod a vizet, kettő, meg iskolába kell menned! - kopogott be Mrs. Shaw.

– Jóóó! - hangzott a válasz.

„Hogy ebben a családban semmit sem lehet csinálni! Kiborító.” - gondolta magában, majd elzárta a vizet.

Magára csavart egy törölközőt és kiment, hogy mások is bejussanak a fürdőbe. Egyenesen a szobájába vette az irányt, amikor az apja megállította.

– Nem akarom, hogy megint elkéss. Nincs szükségünk arra, hogy az igazgató elkapjon, vagy a tanárok jelentsék.

– Igenis, főnök! - forgatta a szemeit. - Nem értem, miért csinálsz úgy, mintha egy balhés srác lennék?

– Olykor az vagy, és szeretném, ha ezt kinőnéd.

– Mielőtt betöltöm a tizenhetet, tudom jól… Ne aggódjatok már állandóan, nem lesz gond! - mosolygott és besurrant a szobájába.

Behajtotta az ajtót maga után, ám az hamar ki is nyílt, mert Cole jött be rajta. Majd ő zárta magukra és leült az ágyra.

– Már öltözni sem lehet egyedül? Mi ez a megfigyelés? Csak nem a fiúkra buksz már?! - mondta meg se fordulva.

– Nem… Beszélnünk kell… Különben is, az unokatesóm vagy, ne idegesíts már! - válaszolta neki.

– Miről?

– Tudod te nagyon jól… És ezt jobb lesz, ha már most viseled! - előkotort a táskájából egy nyakláncot, amin egy vöröses kőmedál díszelgett.

– Kösz… - akasztotta a nyakába. - Még van idő a szülinapomig, ne kezdj el te is aggódni. Reméltem, ha idejössz, akkor egy kicsit elfelejthetem ezt a rémálmot, mert a szüleim, el sem tudod képzelni, hogy mennyire borzasztóak. – fintorgott.

– Ez természetes… Csak idegesek és féltenek.

– Te legalább ne tedd! – kapta fel a ruháit. – Milyen volt a kiképzés?  Hol a tőr?

– Elég jó volt. Az mindig nálam van... Ha akarod, suli után megmutatom. – kacsintott.

– Mi lenne, ha most mennénk? Egy napot kihagyhatok. – vigyorodott el.

– Hallottam Dilen Shaw és nagyon remélem, hogy viccnek szántad! – szólt be az ajtón az anyja.

– Hát persze, hogy annak.  Mi másnak szántam volna?

– Elkísérjelek a suliig? – ajánlkozott Cole.

– Isten ments! Nem vagyok dedós. Majd utána találkozunk. – felvette a táskáját a földről és kiment a házból. – Hello család, Dilen eltávozik!

– Nagyon ajánlom, hogy az iskola felé vegye az irányt, Mr. Shaw! - kiáltotta utána az apja.

A fiú egy mosolyt erőltetett az arcára és odaintett neki, jelezve, hogy nem kíváncsi arra, amit mond. Nem igazán sietett a buszra. Sok minden kavargott a fejében. A lány, akivel tegnap találkozott, a közeledő szülinapja és az unokatestvére is. Mindig is őt tartotta a legjobb barátjának, olykor hiányzott is neki. Cole messze élt tőle, most mégis ideköltözött a Shaw családhoz. Dilen utálta, ha aggódnak miatta és vigyáznak rá, mégis tudta, hogy szüksége van a barátjára. Főleg az elkövetkezendő időkben.

Időközben odaért a megállóhoz. Utálta, hogy így kell közlekednie. Már nagyon szeretett volna egy saját autót. A busz hamarosan megérkezett és felszállt rá. A már jól megszokott helye felé vette az irányt, ám az nem volt üres. Meggondolta magát, és nem ment oda hozzá, inkább elől egy kevésbé népszerű, szemüveges fiú mellé ült le. A srác csak úgy bámulta Dilen-t.

– Ha megszólalsz, kinyírlak! - meredt rá.

A másik annyira megrémült az őt ért fenyegetéstől, hogy nyomban az ablak felé fordította a fejét és az iskoláig érve meg sem mozdult. Ahogy lefékezett a busz, Dilen volt az első, aki leugrott és már szaladt is befelé. Erősen arra koncentrált, hogy elkerülje a lányt, aki tegnap zaklatta. Egyenesen a terembe sietett és keresett magának egy helyet. Mivel ez egy biológiaterem volt, kettesével fértek el egy padban. Helyet foglalt az egyik üres asztalnál, és az előbbi buszos utastársát odarántotta maga mellé.

– Gratulálok, ez az új helyed. Megértetted? – morgott.

A szemüveges fiú még jobban megrémült tőle, mint az előbb, ezért csak bólogatni tudott, és ahogy csak tudta meghúzta megát. Dilen egészen addig megkönnyebbültnek érezte magát, amíg a tanár el nem kezdte az órát.

– Ma kijelöljük a csoportos feladathoz a párokat. –közölte a tanár.

A férfi döntötte el, hogy kinek kivel kell dolgoznia. Ez egyeseknek kedvezett, másoknak viszont nem.

– June Shepherd és mondjuk… - gondolkozott egy darabig… – Dilen Shaw.

– Mi??? Az teljességgel kizárt, hogy vele leszek. Nem lehetne mással, mondjuk az én Karl haverommal? - karolta át a mellette ülőt a srác.

– Nem! Nem árt, ha egy olyannal vagy, aki jó tanuló. Talán egy kicsit feltornássza a jegyeidet. Erről nem nyitok vitát. Tehát... June és Dilen a ti feladatotok a Hold fázisok, és azoknak a hatásai. - összegezte a tanár.

A fiú kimeresztett szemekkel bámult maga elé, majd a fejét az asztalra hajtotta. Kedve lett volna addig ütni, amíg el nem felejti az imént hallottakat. „Ez a lány és a Hold hatása??? Ez csak valami vicc lehet!” - morgott magában. Amikor felemelkedett és oldalra nézett, látta, hogy a padtársa eltűnt és a szőke lány bámul rá.

Az óra további részében Dilen a perceket számolta, hogy mikor szabadulhat ki ebből a szörnyű helyzetből. Ahogy meghallotta az óra végét jelző csengőt, felsóhajtott.

– Azt hiszem, hogy meg kellene beszélnünk a dolgokat. Mikor és kinél kezdjük a kutatást? Legalább lesz időnk megismerni egymást. - mosolygott a lány.

– Semmikor! - vágta rá és elviharzott.

Úgy döntött, hogy kihagyja a mai testnevelés órát valami mondvacsinált indokkal, de nem jött össze. A tanár átlátott rajta. Az egyik szélén a lányok korcsolyáztak, addig a másik felén a fiúk gyakorolták a hoki kapura lövéseket. Az iskola híres volt a sport csapatáról. Mivel elkezdődött a versenyszezon, ezért minden fiúnak ezt kellett csinálnia, hogy a csapat tudjon gyakorolni valakivel. Dilen szörnyen utálta ezt a sportot, mert rettentően rossznak bizonyult belőle. Ám ma ő sem úszta meg a kiképzést.

Jason, a sztárjátékos és a barátai úgy gondolták, hogy megleckéztetik és totál lejáratják a fiút.

– Hey, Shaw! Ezt kapd el! - kiáltott a srác és felé lőtte a korongot. A fiúk elszámították kicsit az ütést. Az őrült sebességgel a lányok csoportja felé repült, pontosabban June felé. Dilen elkezdett siklani utána, bár sejtette előre, hogy nem lesz elég gyors.

Mégis olyan fürge volt, hogy a könnyűszerrel elkapta a lány előtt. Majd pedig egy mozdulattal visszahajította Jason-nek. A dobás olyan erősre sikeredett, hogy a fiú nem tudta kivédeni, fejbe találta őt, és elesett, sőt még egy métert csúszott is a jégen. Mindenki megdöbbenve bámulta Dilen-t, aki szintén meglepődött saját magán. A kezeit bámulta, mintha nem őhozzá tartoznának.

– Shaw! - ordította a testnevelő tanár, ahogy csak kifért a torkán.

A fiú odament hozzá és várta, hogy a lehető legnagyobb leszúrást kapja.

– Ez meg mi volt? – szegezte neki a kérdést.

– Csak elkaptam a korongot és visszadobtam. - bólogatott.

– Mióta vagy te ilyen jó ebben?

– Hát gyakoroltam kicsit a nyáron. – vigyorgott, mert tudta nagyon jól, hogy a hatalmas erő minek az előjele.

– Úgy látom fiam, megérte a gyakorlás. Várlak a következő edzésen. – veregette hátba a tanár a fiút.

– Úgy lesz, uram! – bólintott.

– Na de, edző. Hogy veheti be? Ez csak egy véletlen volt, nem azt jelenti, hogy tud is játszani! - ellenkezett Jason.

– Majd az edzésen kiderül holnap. – válaszolta vissza. – Most mehettek, vége az órának!

Dilen elindult az öltöző felé és egyenesen June mellett haladt el. A lány megragadta a karját, hogy megállítsa.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte.

– Ne szokj hozzá az állandó megmentéshez! - válaszolta, kirántotta a kezét a lányéból és elment.

Órák után a fiú úgy döntött, hogy gyalog megy haza, hogy kipróbálja mennyire nőtt meg az ereje. Megvárta, amíg mindenki elmegy és nekiiramodott. Csak úgy rohant az erdőn át. Kicsivel rövidebb idő alatt ért haza, mintha busszal ment volna. És csak egy kicsit fáradt el.

– Ez az! - ujjongott az ajtójuk előtt.

– Mi történt? Csak nem kaptál egy jó jegyet a suliban? - gúnyolódott Cole, aki éppen akkor jött ki az ajtón.

– Nem... annál sokkal, de sokkal jobb történt.

– Mesélj! – kíváncsiskodott.

– Egy erdei séta? Nem akarok itt beszélni. És amúgy is, tartozol egy kis bemutatóval! - fogta suttogóra a hangját, hogy a családja ne hallja meg.

– Rendben. Hozom a cuccom. - bólintott és bement

A Shaw ház az erdő szélén állt, ahol kevés ház épült már. Nem akartak a város központjában lakni, jobban szerették a csendesebb helyeket. Dilen kutyájának is ez a terep sokkal megfelelőbb volt, itt legalább senki sem zavarta őket rohangálás közben. Az erdő közepén egy tisztás terült el, ahol a fiúk mindig marhaságokat csináltak fiatalabb korukban.

– Hm... de régen is volt, amikor itt táboroztunk és te megijedtél egy borztól, aki beszökött a sátrunkba. - nevetett Cole, ahogy visszaemlékezett.

– Tudod milyen ijesztő volt a helyzet? Előtte horror történeteket meséltünk. -  magyarázkodott Dilen.

– Megismételhetnénk egyszer. – kacsintott.

– Mindenképpen, de most beszélni akartál. Nem? - ült le a földre a fiú, a másik pedig vele szemben.

– Igen... – bólogatott. – De előbb te mesélj, hogy minek örültél ennyire, amikor megjöttél?

– Az hiszem, megjelentek az előjelek. Ma tesin olyan gyors voltam, mint még soha, és olyan erősen dobtam vissza a hoki korongot, hogy még Jason-t is elsodorta. - örült ismét, ahogy eszébe jutott a fiúk arca, amikor meglátták.

– Erre számítani lehetett... De legyél nagyon óvatos, nem lehetsz hirtelen túl jó mindenben, mert lelepleződsz. Nagyon remélem, hogy senki sem sejt semmit. Ne kezdj el hirtelen még furcsábban viselkedni, csak maradj a már megszokott furcsasági szinteden. - atyáskodott Cole.

– Senki sem sejt semmit, de nem csak jó dolgok történtek… - hervadt le a mosoly az arcáról Dilen-nek.

– Mégis mi? - vonta fel az egyik szemöldökét a srác.

– Van egy lány... – kezdte, de a másik félbeszakította.

– Egy láááány? Milyen? Jó csaj? Csak nem vagy szerelmes? – pattant fel és kántálni kezdte. - Dilen szerelmes, Dilen szerelmes, Dilen szerelemes…

– Cole! Ülj már le és ne szórakozz! Nem volt semmi sem és nem vagyok szerelmes. Csak nagyon különös, folyton követ és barátkozni akar velem. Sőt, még a páros feladatot is együtt kaptuk a Hold fázisairól! Nem gondolod, hogy ez több mint véletlen? - komolyodott el.

– Dilen, nincs ebben semmi. A tanár puszta véletlenségből adta ezt a feladatot és inkább örülj neki, hogy ezt kaptad. Legalább könnyen meg tudod majd csinálni, készíthetsz egy naplót az alakulásról. – gúnyolódott megint. – Komolyra véve a szót, nem kell aggódnod emiatt!

– Mi van, ha a lány egy vadász?

– Te tiszta paranoiás vagy… miért lenne mindjárt vadász, aki érdeklődik irántad? Arra nem gondoltál, hogy te érdekled? Talán tetszel neki és szeretne megismerni. Fiatal vagy, élvezd az életet. Amúgy legalább jó csaj?

– Ne szórakozz már! Most ez tényleg nem vicces dolog! – rivallt rá.

Cole úgy nézett rá, mintha addig nem nyugodna, amíg meg nem kapja a választ.

– Jó az. De most már lapozhatnánk?

– Tudtam! Remélem, majd bemutatsz neki. És ne szúrd el, végre egy csaj, akit érdekel Mr. Dilen Fura Shaw. – húzódott önelégült mosolyra a szája.

– Haver!!!

– Sajnálom! Beszéljünk másról. Tehát történt még valami említésre méltó? – váltott témát.

– Nem igazán... Most inkább mesélj te, milyen volt a kiképzésed? És mutasd a tőrt is, majd meghalok a kíváncsiságtól.

– Elég kemény volt, de legalább elmondhatom, hogy tudom fedezni a hátsód, ha rászorulnál. - a már tőle megszokott módon kacsintott.

– Azt majd még meglátjuk! - dugta ki a nyelvét Dilen.

Cole elővette a tőrt a csizmája szárából. A fegyver nagyobb volt egy átlagos tőrnél, de kisebb egy kardnál. A markolatán mindenféle minták voltak belekarcolva és apró kövek díszítették. Egyszerű volt, mégis a legszebb, amit Dilen valaha látott.

– Megfoghatom? - kérdezte és kinyújtotta felé a kezét.

– Csak óvatosan! - adta a kezébe.

– Tényleg jelez, ha a közelben vannak? - kíváncsiskodott tovább, ahogy végigvizslatta az eszközt.

– A pengéje kéken világít. Ez történt a vonaton is. – mesélte.

– Nem mondod. Láttál is valamit? Miért van az, hogy én mindig kimaradok az ilyen jó buliból? - emelte rá a tekintetét.

– Csak hallottam, de a lány, akivel utaztam állította, hogy látott két árnyat is, sőt, ami a vonat tetejére ugrott, azt is. – emlékezett vissza.

– Gondolod, hogy üldöztek valakit?

– Minden bizonnyal. – bólogatott.

– Hm... akkor itt lehetnek a környéken, jobb lesz, ha óvatos leszek. – most Dilen kacsintott, miközben a tőrrel hadonászott.

– Mit csinálsz, te lökött? - kapta ki a kezéből. - Ez nem gyerekek kezébe való, nem játékszer! – dugta vissza a csizmájába.

– Kettőnk közül nem tudom ki a nagyobb gyerek. - vágott vissza.

– Na, majd mindjárt megmutatom.

– Ez kihívás volt?

– Az hát. – ugrott Cole a fiúra és elkezdtek verekedni, mint a kisgyerekek.

Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik. A nevetésük olyan hangos volt, hogy szinte bezengte az egész erdőt. Elriasztották maguk körül az összes erdei állatot.

– Fiúúúúk! Hol vagytok? - hallatszott a fák közül egy aprócska hang.

– Itt! - kiáltották vissza.

A barna hajú kislány bukkant elő és egyenesen feléjük tartott. A fiúk abbahagyták a harcolást, és rámeredtek.

– Anyu üzeni, hogy kész a vacsora és gyertek be! - mondta a rábízott üzenetet.

– Mindjárt megyünk! - válaszolta neki Cole.

– Chris... aki később ér vissza, az mosogat. - szólt közbe Dilen.

A kislány mosolyogni kezdett, mert örült, hogy a bátyja játszik vele.

– Akkor te fogsz! - kiáltotta és már rohant is hazafelé.

– Ez kedves volt tőled. - mondta a másik a srác.

– Csak nem akartam, hogy itt lábatlankodjon. Egy verseny hazáig? – tápászkodott fel a földről és felhúzta barátját is.

– Ha nem félsz a vereségtől, akkor jöhet. – bólintott és elrohant.

– Csalóóóó! - ordította utána Dilen és ő is követte.

– Senki sem mondta, hogy nem lehet csalni! - szólt hátra. – Tanulj meg veszíteni, mindig én voltam a gyorsabb!

– Na, majd meglátjuk!

Dilen minden erejét összegyűjtötte és úgy szedte a lábait, ahogy csak tudta. Mindenáron le akarta győzni az unokatestvérét. Mind a ketten nagyon fürgék voltak és szinte egyszerre értek oda a házhoz, csak egy hajszállal győzött Cole.

– Te jó ég! Hihetetlenül gyors lettél, mi lesz később? – lihegett Cole.

– Akkor verhetetlen leszek.

– Fiúk, ha kiszórakoztátok magatokat, akkor befelé kezet mosni, kihűl a vacsora. – szólt rájuk Mrs. Shaw.

– Igenis, hölgyem! - hajbókolt az idősebbik fiú és előre ment, a másik pedig követte őt.

A vacsora a már megszokott nyüzsgős hangulatban telt. A Shaw házban nagyon ritka a csend, főleg, ha a testvérek marakodnak valamin. Dilen egész idő alatt azon gondolkozott, hogy mit tehetne, hogy ne lepleződjön le és a lányt is lerázhassa magáról. „Sürgősen ki kell találnom valamit, mielőtt minden a fejemre fog nőni!” - mondta magában és egy nagyot sóhajtott.