2013. július 29., hétfő

Új szereplő, névnap!

Mivel ma névnapom van, gondoltam, hogy megmutatok nektek egy új történetbeli szereplőt. A kép még csak ideiglenes még bőven változhat, sőt engem ismerve valószínűleg fog is. :D
Ő már az első Vörös Hold részeiben szerepel, név nélkül, de a második részben (ha valaha eljutok odáig) már nagyon fontos szerepe lesz, és kicsit megkavarja a szálakat a főszereplőink körül. :D
P.S. Még nem sikerült összeszednem magam, sőt.. de azért gondoltam titeket nem büntetlek. :)
Tessék lássék az új szereplőcske.
A másik két képen még át kell photoshopolni a szemét, addig még nem jutottam el!


2013. július 27., szombat

Szavazás

Ez megint csak egy szavazatkérő bejegyzés, ha van kedvetek ezen az oldalon kérlek szavazzatok a novellámra. Köszönöm szépen mindenkinek.
Katt ide

2013. július 26., péntek

Bejelentés

Rossz hírem van azok számára, akik olvassák még a blogomat. Egy darabig nem várható friss, nem vagyok olyan lelkiállapotban a ma reggelemet két nyugtatóval kezdtem, és olyan pánikrohamom volt mint a filmekben hogy kell a zacskó!
Bocsi mindenkitől, de megértem, hogyha ezek utána már nem akar senki sem idelátogatni!

2013. július 23., kedd

Nyolcadik fejezet

Meghoztam a következő fejezetet is. Ebben sem igazán történt semmi, ahogy az előzőben sem. Még mindig nagyon sok hiba van benne, amit át kellene írnom ezért bocsánatot kérek miatta. És köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvassa, sőt még véleményt is mond a fejezeteimről. Tényleg nagyon nagy segítség vagyok, köszönöm szépen. Jó olvasást mindenkinek és bocsi a hibák miatt. 

Nyolcadik fejezet
Dilen félig nyitotta ki a szemét és amint meglátta, hogy világos van, gyorsan vissza is zárta.
– Ne aludj vissza, megbeszéltük, hogy korán kelünk! - mondta Cole, ahogy a másik fölé hajolt.
– Még öt percet! - húzta a fejére a takarót.
– Szó sem lehet róla! Gyerünk, felkelni! - rántotta le róla a takarót.
Felkelt az ágyból és első útja a fürdőszoba felé vezetett. Mielőtt bement volna az ajtón, egy nő elkapta a kezét és visszarántotta. Olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte összeroppantotta a csontjait. A sötéthajú nő fél fejjel volt magasabb a fiúnál és kétszer olyan vékony. Mégis hatalmas erővel rendelkezett.
– Kicsi D. El se hiszem, hogy már ekkora lettél! Amikor utoljára láttalak, még csak kis kölyök voltál, most meg egy dögös pasi lett belőled. És még nem is jött el a napod. Júj, mi lesz akkor… összetöröd a lányok szívét! - szorította még mindig magához a nő.
– Becca, ha így ölelsz, nem hinném, hogy bármire is lenne lehetőségem! Még idő előtt meghalok. - nyöszörgött a fiú.
A nő elengedte, Dilen pedig megropogtatta fájós végtagjait.
– Ugye tudod, hogy tíz perced van elkészülni és megyünk? – szólalt meg Cole.
– Így van. Ha nem leszel készen, akkor úgy jössz, majd, ahogy vagy! - helyeselt Rebeca.
– Rendben, tíz perc alatt kész vagyok, utána reggelizek és mehetünk. - bólintott és bement a fürdőbe, de a másik utána kiáltott.
– Tíz perced van mindenre, ha reggelizni akarsz, akkor arra is! Szóval úgy oszd be az idődet!
– Hogy mi van? – dugta ki a fejét az ajtón.
– Jól hallottad, szóval igyekezz kicsi D. ! - kontrázott a nő is.
Dilen forgatta a szemét és eltűnt. Olyan villámsebességgel zuhanyozott és készült el, mint még soha eddigi életében. A legközelebbi ruháit kapkodta fel, a reggelijét állva ette meg, amit az anyukája kevésbé díjazott.
– Kisfiam, annyi időd csak van, hogy leülj rendesen enni! - kérlelte az asszony.
Ő teli szájjal a fejét rázta és falta tovább a tányérban még megmaradt gabonapelyhet. Cole-ra pillantott, aki az óráját kocogtatta, jelezve, hogy mindjárt lejár az ideje. Felhúzta a sapkáját és az ajtófélfának támaszkodott, készen állva az indulásra.
 – Erre nem lesz szükség! - mondta Cole, ahogy elment mellette, és levette a sapkát a fejéről, majd egy laza mozdulattal a konyhaasztalra hajította.
Rebeca követte őt, majd pedig Dilen is.
– Vááárjatok, én is veletek megyek! - szaladt utánuk a kislány.
– Chris, most nem jöhetsz! Ez most csak a nagyokra tartozik. - simogatta meg a fejét a nő és kedvesen rámosolygott.
A lány bólogatott és visszaszaladt a szüleihez a házba.
– Milyen kis édes ez a lány! - sóhajtozott Rebeca, amikor tovább haladtak.
– Hát hogyne... - dünnyögte Dilen.
– Szerintem is édes kölyök, örülnék, ha nekem is lenne tesóm, nem úgy, mint egyesek. Nem unatkoznék. – nevetett Cole.
– Nyugodtan vihetitek! – morgott tovább a másik.

Az erdő még kissé sötét volt a korai idő miatt, és a harmat igen csak benedvesítette az avart, a bokrokat és a fák ágait is. Cole ment elöl, őt követte a másik kettő. Dilen bosszús hangulatban volt. Szinte csak úgy csapkodta az alacsonyabb ágakat és rugdosta a kisebb bokrokat. Egyik sem mert szólni hozzá, mert nem akartak veszekedésbe bonyolódni. A fiú felnézett az égre és látta, hogy a Hold még halványan látszik. Még nem váltotta fel őt a nappali társa. Amikor a tisztáshoz értek, Dilen egy fának támaszkodott és várta, hogy mi fog történni. Cole és Rebeca egymásra néztek és bólintottak.
– Itt az ideje, hogy felmérjük az erődet és a már kialakult képességeidet! - fordult a fiú felé Cole. – Becca megmutatja, hogy mit hogyan kell csinálnod.
– Aha. - ült le a földre és nézte a nőt.
Rebeca leült a fiú mellé és ránézett.
– Mi nyomja a lelked?
– Semmi! - vágta rá.
– Biztos vagy benne? – kérdezte ismét.
– Szerintem a lány az oka! - szólt bele Cole is.
– Milyen lány? – kíváncsiskodott a nő tovább.
– Semmilyen… nincs semmi és nem is fogok róla beszélni, hiába faggattok! Jó lenne, ha kezdenénk valamit a nappal, ha már így kirángattatok az ágyból! - ugrott fel ülő helyzetéből.
– Hát rendben. - bólintottak mind a ketten.

June egy mezőn volt, aminek a közepén egy hatalmas tükör állt. A fény visszaverődött róla. A lány felnézett az égre és látta, hogy nem a Nap ragyogja be a tájat, hanem a Hold és a körülötte körtáncot járó csillagok. Remegő léptekkel elindult a tárgy felé, közben folyton körülnézett, mintha félne valamitől. Megállt a hatalmas tárgy előtt és belebámult. Magát látta és maga mögött az átláthatatlan sötétséget. Hátra kapta a fejét, hogy megnézze a maga mögötti tájat, de az ugyanolyan világos volt, ahogy eddig. Visszanézett a tükörre, a sötétségben valamit megpillantott. Összehúzta a szemét, hogy jobban kivegye az ismeretlent. Két világító szempár bámult rá, ami egyre inkább közeledett felé. Megint megfordult, hogy ellenőrizze a mezőt, de a lény ott nem látszott, csak a tükörben. Ahogy visszanézett látta, hogy a szempár egyre közelebb jön a tükörképéhez és kezd kirajzolódni a körvonala. A világító szemek eltűntek és helyette egy June által megszokott, kedves tekintet jelent meg. A jövevény addig sétált a lányhoz, amíg oda nem ért. Hátulról átölelte és a fülébe suttogott. „Semmi sem az, aminek látszik. Ne ártsd bele magad mások dolgába!” A lány megrémült a szavaktól. Kereste a fiút, de nem találta sehol sem. Ismét a tükröt vizslatta, de már abban sem látta őt. Zavarodottan forgolódott körbe-körbe. Egy furcsa zajt hallott. Kereste a hang forrását, ami egyre inkább erősödött. A mezőn keresztül elindult az egyik irányba, ám a táj a lába alatt a talaj szépen lassan eltűnt…
June verejtékben úszva ébredt fel. Megrögzött mozdulattal kapcsolta ki az ébresztő óra visítását. Kapkodta a levegőt, amíg nem sikerült kissé megnyugodnia.
– Atya ég, micsoda álom volt! Nagy kuszaság lehet a fejemben… Dilen és a szempár egy helyen... és az, amit mondott! - tűnődött hangosan.
Felkelt az ágyából és lesétált az emeletről. A konyhában a szülei fogadták. Az anyukája a reggelivel tüsténkedett, amíg az apukája jó szokásához híven az újságot olvasta. A lány leült vele szemben és a kávéját kortyolgatta.
– Jó reggelt a kisasszonynak! - köszöntötte Mrs. Shepherd.
– Nektek is. - mondta kissé feszülten.
– Miért vagy ilyen ingerült? - kérdezte a férfi, akinek még mindig eltakarta a hírlap az arcát.
– Csak rosszul ébredtem… különös álmom volt, ennyi az egész! - vonta meg a vállát.
– Majd ettől jobb kedved lesz! - tett a lány elé az anyukája egy adag palacsintát.
– Köszönöm. - mosolygott rá.
– Találkozol ma a barátaiddal? - kíváncsiskodott tovább az asszony.
– Még nem tudom. Nem beszéltünk meg semmit sem.
– Kapcsolódj ki… nem kell mindig a tanulással foglalkoznod!
– Igazatok van.
Miután megreggelizett, visszament a szobájába. Rengeteg dolog kavargott a fejében. Dilen, a házi feladat, a barátai és az egyéb iskolai teendői.  Leült a számítógépe elé és kutakodni kezdett. Nem igazán tudott koncentrálni, folyton a tegnap esti események jártak a fejében. „Hogy lehet, hogy asztmás rohama volt, amikor nem is láttam még nála egyszer sem pipát? És miért világított a szeme? Olyan érzésem van, mintha valamit eltitkolna!” – gondolkozott magában.
– Rá fogok jönni a titokra! - jelentette ki határozottan és belevetette magát a munkába.

Dilen kezdett elfáradni. A földön ülve próbálta nem kapkodva venni a levegőt. Felnézett két tanárára, akik előtte álltak karba tett kézzel.
– Ne mond azt, hogy máris elfáradtál! - mondta Rebeca.
– Kicsit pihenhetnénk! - lihegte Dilen.
– Szerinted, ha valaki megtámad, akkor majd megvárja, amíg kipihened magad? Na, gyerünk, sok még a dolgunk! - sürgette Cole és nyújtotta a kezét, hogy felhúzza a földről a fiút.
Ő elfogadta a felé tartott kart, arra se volt ideje, hogy felkészüljön a felkelésre, mert a másik olyan gyorsan felrántotta, hogy majdnem elestek mind a ketten.
– Mi legyen a következő lépés? - nézett felváltva tanáraira a fiú.
– Nekem van egy jó ötletem! - húzódott gonosz mosolyra a másik szája. - Itt ez a nagyon magas és vastag fa. Lássuk, milyen magasra tudsz felmenni!
Dilen felnézett a fára. Nagyon magasra kapaszkodtak az ágai, mintha el akarnák érni a felhőket. A legalsó faágak is csak méterekkel feljebb ágaskodtak, így lehetetlen volt elérni, hogy fel lehessen mászni rájuk.
– Ugye most csak viccelsz! Erre képtelenség felmászni!
– Pedig fel lehet. És képes is leszel rá! - bólogatott Cole. – Majd Becca megmutatja hogyan.
A nő elmosolyodott és a fa elé sétált. A fiúk követték és várták, hogy megmutassa, hogyan lehet rá feljutni, ha nem is a tetejére, de legalább a közepéig. Rebeca kicsit behajlította a térdeit, erőt vett magán, majd pedig ugrott. Könnyűszerrel landolt az egyik ágon, majd pedig tovább ugrott a következőre és így haladt felfelé. Dilen tátott szájjal figyelte a mutatványt. A nő élvezte, hogy ennyire csodálja unokaöccse a teljesítményét. Nem ment fel a tetejére, mert feleslegesnek érezte. Örült volna, hogyha a fiú legalább két-három ág magasságig eljut. A legalsó ágról ugrott vissza hozzájuk. Talpra érkezett és meghajolt előttük, mintha valami színpadi mutatványt láthattak volna az imént.
– Ez nagyon állati volt! - ámuldozott a fiú.
– Tudod, mindegyikőnkben van egy kis állatiasság. - kacsintott a nagynénje.
– Te jössz, kölyök! - veregette vállba Cole.
– Én erre képtelen vagyok! - rázta a fejét.
– Dehogy vagy! Ezt mindegyikőtök meg tudja csinálni. Próbáld csak meg, nem olyan nehéz! - bizonygatta tovább a másik.
– Ha ilyen könnyű, akkor mutasd meg, te szájhős! - vágott vissza a másik.
– Rendben, ahogy akarod!
Cole nem úgy csinálta, ahogy az előbb a nő.  Ő onnan futott neki, ahol éppen álltak. Egészen a fáig futott, de nem állt meg, hanem egyenesen felrohant a törzsén, egészen az első ágig. Ahogy elérte az ágat onnan ugrott egyet, hogy elérje a következőt és így haladt felfelé. Dilen nem akart hinni a szemének, hogy még az unokatestvére is könnyűszerrel megcsinálja, még csak meg se billen. Cole nem ment olyan magasra, mint Rebeca, neki az volt a célja, hogy bebizonyítsa a másiknak, hogy képes rá. A legalsó ágat elkapta, erősen belekapaszkodott és átpördült, majd a levegőben szaltózva ért földet.
– Tádám! - mondta kitárt karokkal.
– Ezt nem hiszem el, hogy te is meg tudod csinálni! Mi a fene történt veletek? Valami génmanipuláló kísérletben vettetek részt?
– Csak kiképzésen voltam, Becca-val meg veleszületett képesség, ahogy veled is. Képes vagy és leszel még ennél merészebb dolgokra is. Mindennek eljön majd az ideje! - vigasztalta az idősebb
– Most rajtad a sor, hogy lássuk, képes vagy-e megcsinálni! Gyerünk kicsi D.!- tolta a fa felé őt a nő.
Dilen odaállt a fa elé. Annyira koncentrált arra, hogy sikerüljön, hogy belefájdult a feje, de nem foglalkozott vele. Ő is kissé behajlította a térdeit és elrugaszkodott. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog, ám elszámította kicsit a magasságot. A fejét egyenesen a legalsó ágba beverte. Szinte visszapattant róla. Olyan éles fájdalmat érzett a fejében, hogy lezuhant a földre, és nem úgy érkezett, mint a másik kettő, hanem a hátára. Cole és Rebeca villámsebességgel ott teremtek és fölé hajoltak, hogy megvizsgálják, minden renden van-e. Dilen a földön fekve pillantott rájuk.
– Élsz még? - kérdezte Rebeca.
– Ekkora egy lúzert, mint te vagy! - nevetett Cole és felsegítette a barátját.
– Kissé elszámítottam magam! - fintorodott el Dilen és megtapogatta a fején a sérülését.
Erős fájdalmat érzett, ahogy megérintette a fájó pontot. Hatalmas púp éktelenkedett a homloka jobb oldalán.
– Nagyon szörnyű?
– Eléggé hatalmas... Ez be fog kékülni. - bólogatott a nő.
– Csináljuk újra! - nézett maga elé szigorúan. Nagyon dühös volt magára, amiért nem sikerült teljesíteni a feladatot.
– Szerintem inkább kicsit pihenj, lehet, hogy agyrázkódásod van! - aggodalmaskodott Rebeca.
– Nincs semmi bajom!
Most nekifutásból indult és úgy rugaszkodott el a földről. Nagyon koncentrált arra, hogy sikerüljön. Kinyújtotta a karját és éppen el tudta érni az ágat. Erősen megkapaszkodott benne és felhúzta magát.
– Látod, sikerült, nem is volt rossz! - kiáltott fel hozzá Cole.
– Szörnyű volt... csak erőlködéssel megy, amíg ti lazán megcsináljátok! - bosszankodott, és feljebb haladt a fán.
– Neked is sikerülni fog, majd egyre erősebb és ügyesebb leszel! Valakinél előbb, valakinél később jön elő. Ne ostorozd magad miatta! – nyugtatgatta a nagynéni is sikertelenül
– Arról volt szó, hogy gyakorolnom kell, akkor most ne akarjátok abbahagyni! - sziszegte összeszorított fogai között és egyre feljebb küzdötte magát a fán.

June az ágyán heverészve SMS-ezett a barátnőivel. Igazából nem is nagyon figyelt a pletykálkodásaikra. Teljesen más dolog kötötte le a figyelmét. Nem tudott túllépni Dilen-en. Egyszerűen nem tudott rajta kívül másra gondolni. „Azt hiszem, kezdek megőrülni!” - gondolta magában, miközben éppen egy rövid választ pötyögött Sarah-nak. Szüksége volt arra, hogy egy kicsit kizökkenjen, ezért találkozót beszélt meg a barátaival. Mark-on kívül egyik sem ért rá vele találkozni. Összeszedte magát és elindult. A már jól megszokott kávézójukban találkoztak. Mindig itt gyűltek össze, mielőtt June elhagyta Hallow városát. A hely nem volt messze a házától, ezért gyalog ment. Annyira elkalandozott az úton, hogy akkor vette észre, hogy odaért, amikor majdnem nekiment az ajtónak. Felnézett az épületre és döbbenten nézte, hogy új nevet kapott.
– Holdfény. - olvasta fel félig hangosan. – Biztosan jó helyen járok? - motyogott, amikor odaért hozzá Mark.
– Nahát June, megelőztél! - mosolygott a srác.
– Szia. - válaszolta gépiesen.
– Valami gond van? - kérdezte aggodalmasan, amikor látta a lány arcán a megdöbbenés és az idegesség keveredését.
– Mikor lett más neve a kávézónak? - fakadt ki belőle a kérdés.
– Nem sokkal az után, hogy elmentél. Nekem is jobban tetszett a régi, de ez se rossz. Ugyanaz a kellemes kis hely maradt. - mosolygott bátorítóan. - Gyere, menjünk be! – nyitotta ki az ajtót.
– Persze. - bólintott és bement.
A kávézóban rengeteg fiatal nyüzsgött. Mark elindult az egyetlen üres asztal felé, a lány pedig követte őt. Leültek, megrendelték az italokat és beszélgettek.
– Mesélj, hogy alakulnak a dolgok köztetek Loraine-nel? - faggatózott egyből June.
– Hát mondhatni elég jól. Igazából nem volt betervezve, ez az egész egy véletlen műve volt. De gondolom mindent elmesélt már. – vonta meg a vállát.
– Naná, persze, hogy mindent. Csak szerettem volna tőled is hallani, hogy jól érzed-e magad vele. - mosolygott.
– Teljesen megnyugodhatsz, mert imádom. Na és neked hol a lovagod? Azt hittük mind, hogy majd a férjeddel térsz vissza, vagy legalább a vőlegényeddel. - váltott témát.
– Nem pasizni mentem el! – dugta ki a nyelvét.
– Itt sincs olyan, aki felkeltette az érdeklődésedet? Mondjuk az a Shaw gyerek, akivel együtt csináljátok a biológia feladatot? - kíváncsiskodott tovább.
– Ilyesmiről szó sincs... Az csak egy feladat. Az iskola az első! – tiltakozott.
– Nekem, vagyis nekünk nem igazán úgy tűnik.
– Tévedtek, ha lesz valami, úgyis elmondom, hiszen ismertek! - kortyolt bele a forró csokijába, hogy ne kelljen többet mondania.
– Ez a minimum! - bólintott Mark.

Cole már nagyon unta Dilen csökönyösségét. A fiú egyre csak a fára mászó tudományát javítgatta.
– Abba kellene mára hagynod, teljesen kikészíted magad! - nyaggatta a fiú, ám mindhiába.
– Ne akard, hogy én vigyelek haza a hátamon! - idegeskedett Rebeca is.
– Majd ha már jól megy, hazamegyek! – dünnyögte.
– Besötétedett… ráérsz folytatni holnap is! Csupa kék-zöld foltos vagy!
– Nem érdekel, majd ha tökéletesen meg tudom csinálni! - kiabálta vissza nekik.
– Mondtam már, hogy lehet, hogy nálad még később jön ki, hidd el, tökéletes lesz ennyi gyakorlás nélkül is! - kérlelte a nagynénje, de a fiú nem reagált rá.
Rebeca Cole-hoz fordult, mert már rettenetesen dühös volt.
– Komolyan mondom, hogyha most nem hagyja abba, akkor én hozom le, de abban nem lesz köszönet! - fújtatott a dühtől. - Mindig ilyen fafejű kis idióta volt, azt hittem, legalább kinőtte, ehelyett inkább csak erősödött benne!
– Menj csak haza, majd én viszem magammal! - mondta Cole miközben a nőt csitítgatta.
– Ha fél órán belül nincs otthon, én jövök érte! - húzta össze a szemét, majd olyan sebesen eltűnt, mintha ott se lett volna.
Cole nem tudta, hogy mitévő legyen. Úgy gondolta, hogy először megpróbál ész érvekkel hatni rá. Vett egy mély levegőt és felment a fa alsó ágára, és leült rá.
– Ülj már ide egy kicsit, utána folytathatod, nem bánom! – nézett fel rá.
Dilen odaült mellé és lebámult a földre. Cole megvárta, hátha mondani akar valamit.
– Miért én vagyok az egyetlen, akinek nem megy semmi sem? Lehet, hogy hiba volt első szülöttnek lennem! - tördelte a kezeit, mintha zavarban lenne.
– Ne beszélj marhaságokat! Te vagy az egyik legjobb ember, akivel ennek meg kell történnie. Nem ismerek nálad erősebbet, aki képes lenne ezt elviselni! - tette a vállára a kezét vigasztalásképpen.
– Tehát azt mondod, hogy képes leszek átvészelni? Sokan belehaltak már, én nem szeretnék… Főleg most, hogy... - hallgatott el hirtelen, nehogy túl sokat mondjon.
– Addig nem nagyon kellene a lánnyal foglalkoznod, teljesen eltereli a figyelmedet a fontosabb dolgokról… Megértem én, hogy fontos a szerelem, de addig söpörd be a fiókba, kérlek! - tanácsolta neki.
– Rendben, megpróbálom. Koncentrálni fogok, most pedig folytatom az edzést!
– Dehogy folytatod… most hazamegyünk, ennyi elég volt! Tudod, hogy én vagyok a főnök. Velem nem érdemes vitatkoznod!
– Na persze… menj csak, én biztos nem fogok!
Cole tudta, hogy mivel szóval nem tudott hatni rá, ezért más eszközhöz kell folyamodnia. Hirtelen gondolattól vezérelve behúzott egyet a másiknak. Az ütés olyan sebesre és váratlanra sikerült, hogy Dilen nem tudta kivédeni. Pont orrba találta és lezuhant a fáról. Cole megrázta a kezét, mert az ütés még neki is fájt. Ő is leugrott a földre és a fiú fölé hajolt. Ő nem mozdult meg, de a lélegzése egyenletes volt. Felegyenesedett és fél lábát óvatosan Dilen mellkasára helyezte.
– Ééééééés, Cole kiütéssel győzött! - kiabálta, miközben széles mosolyra húzódott a szája.
– Hát öcsém, nem vagy semmi! Ezt az ütést még én is megéreztem... Mi lesz majd később? – emelte fel a földről és a vállára tette, majd elindult a sötét erdőn hazafelé.
– Velem többet ne kezdj ki! - beszélt tovább, mintha a másik hallaná, amit mond.
Cole nem látott olyan jól a sötétben, ezért óvatosan haladt a Shaw ház felé. Ráadásul a barátja is eléggé megnehezítette a közlekedést. Egy kezével tartotta a fiút, a másikkal meg elhajtotta az előttük lévő gallyakat.
– Ugye tudod, hogy ezt még bevasalom rajtad! Tartozol, amiért hazacipellek, Dilen Shaw! - fortyogott.
Húsz perc után sikerült hazaérnie. Már mindenki aludt, kivéve Rebeca-t, aki a lépcsőn várt rájuk.
– Ezzel meg mi történt? - pattant fel ülő helyzetéből.
– Kiütöttem, hogy haza tudjam hozni. – lihegte. - Nem akart jönni.
– Ugye tudod, hogy utálni fog érte! - nevetett a nő.
– Nem igazán hat meg, majd megbékél. Most elviszem aludni, én is kivagyok tőle kicsit. Tudod, az ő súlya egy vízilóéval vetekszik. - forgatta a szemeit, és bement a házba.
Letette Dilen-t az ágyára, lehúzta a cipőjét és betakarta. A kutya az ágy mellett ült és végig azt figyelte, hogy mit csinál.
– Jack, ezt kellett tennem. Elég nekem, ha a gazdád neheztel majd rám, nem kell neked is! – mondta neki.
A kutya hátat fordított neki és ráugrott gazdája ágyára.
– Hát ez nagyszerű. Lassan strigulázom, hogy hányan haragszanak rám! - rázta a fejét és ő is bemászott az ágyba.

2013. július 21., vasárnap

Második helyezés

Először is elnézést kérek mindenkitől, hogy eltűntem megint egy időre, közbe jöttek a dolgok, és ezért elmaradtam nagyon sok blog elolvasásával is, de igyekszem mindent pótolni és kommentelni is, ahogy szoktam! :)
És egy jó hírem is van! Életem első novellaversenyén második helyezést értem el. Nagyon meglepett a dolog, mert úgy gondolom, hogy az enyémnél sokkal jobb írások is voltak, de természetesen nagyon örülök neki. :)
Ez a novellám lett a második, a linkre kattintva elolvashatjátok, ha még nem tettétek volna meg. :) Örökké tiéd 
Egy másik versenyen még mindig folyik a szavazás, ha van kedvetek szavazzatok rám, ha tetszett az írásom.
Itt  (bal oldalon katt Halálosan szeretlek-re)
Gondolkozom, hogy további novellás versenyeken induljak-e vagy ne, még nem sikerült eldöntenem. Ti mit gondoltok? :)
Köszi, hogy nem hagytátok el a blogomat, vagyis remélem. :)


2013. július 14., vasárnap

Hetedik fejezet

Kicsit előbb hoztam a fejezetet, mint hétfő, mert nem tudom, hogy akkor mennyi időm lesz feltenni. Mielőtt feltettem megint átolvastam, és egyre inkább rájövök arra, hogy nagyon ok a párbeszédem, felesleges dolgokról fecsegnek a karaktereim, és nagyon kevés a leírás, mint a párbeszédek vinnék előre a történetet. Sokat kell ezen még javítanom, de azért remélem, hogy elolvassátok és tetszeni fog. Ja és egy kérdés, nem túl hosszúak így a fejezetek? Elfelezzem őket?
Ha valaki benézett, és olvasta, legyen szíves nyomot hagyni magam után, hogy tudjam, hogy érdekel- e még titeket a történetem. Csak pár szóban is elég. Köszönöm szépen előre is mindenkinek! Jó olvasást!
(az facebook oldalamon találtok újabb képeket, ha érdekel lessétek meg őket)

Hetedik fejezet
June az ajtó mellett állt, hogy véletlenül se szalassza el a fiút, aki iskolába jött. Ahogy megpillantotta őt, megragadta a karját és félrevonta. Dilen úgy meglepődött, hogy arra se maradt ideje, hogy ellenkezzen.
– Nem menekülhetsz folyton előlem! Közös feladatunk van. –  hadarta a lány.
– Mindenkire lesből támadsz, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés? - gúnyolódott a fiú.
– Tudod, te vagy az egyedüli, akit így lehet elérni. Had emlékeztesselek! Fe-la-da-tunk van! – húzta össze a szemeit.
– Jó, jó. Majd meg is csináljuk. Most dolgom van. – vonta meg a vállát.
– Könyvtár, vagy otthon? – kérdezte.
– Otthon. - vágta rá remélve, hogy a lány akkor békén hagyja.
– Rendben, akkor ma este hétkor nálatok. - ment el, de Dilen utána kiáltott.
– Könyvtár! Most jut eszembe, hogy nem érek rá.
– Akkor délután ott leszünk. - bólintott June.
– Edzésre kell mennem, nem lehet. Máskor bepótoljuk!
– Szó sem lehet róla! Mindenképpen neki kellene állnunk, legalább a kutatásnak. Ez nem egy olyan könnyű téma. És, gondolom te nem tudsz semmit sem a Holdról. – tiltakozott.
„Hogy én nem tudok semmit sem a Holdról? Ha te azt tudnád...” – hergelte fel magát gondolatban.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit pofátlan vagy? Mindenkire így szoktad ráerőltetni magad? Mert akkor eléggé kevesen viselhetnek el. Ne képzeld azt, hogy te vagy az egyedüli, aki ért ezekhez a dolgokhoz! - kelt ki magából és faképnél hagyta a lányt.
June csak úgy állt ott és bámult a fiú után, ahogy az távolodott. Soha sem beszéltek még így vele és nem is sértették meg ennyire. Szörnyen érezte magát. A könnyei először csak cseppenként, majd patakokban hullottak az iskola kövére. Nem akarta, hogy a közeledő barátnői így lássák, ezért elszaladt, mielőtt odaértek volna hozzá.
– Juuuune, hová rohansz? - kiáltott utána Loraine, de ő nem állt meg.
Besietett a lány a mosdóba, hogy elbújjon a barátnői elől. Az egyik fülkében megvárta, amíg mindenki elhagyja a helységet és kilépett a védelmet nyújtó ajtó mögül. Belenézett a tükörbe, és aki visszanézett rá, az egy kisírt szemű, zilált June volt. Megmosta az arcát, rendbe szedte a haját és miután elégedett volt magával, kilépett a folyosóra. Határozott léptekkel ment a terem felé, ahol az első órája volt. Sértődötten masírozott el Dilen mellett, ügyet sem vetve rá. Nem talált máshol helyet, csak a fiú háta mögött. Mire előpakolta a holmiját, megérkezett a tanár és elkezdte az órát. Sarah megbökte barátnője kezét és odacsúsztatott neki egy cetlit. „ Mi történt veled? Miért rohantál el?” June sóhajtott egyet és visszaírt a másiknak. „Semmi sem, csak el akartam még menni mosdóba óra előtt. Majd szünetben beszélünk.” dobta vissza észrevétlenül a papírost. A tanár mégis látta.
– June Shepherd! Aki nem figyel órán, annak kint a helye! - mondta az idősebb nő.
– De tanárnő, én figyeltem! - ellenkezett, de mindhiába.
– Kifelé az órámról! - mutatott az ajtó felé.
June mindent beledobált a táskájába és az összes szempár kísértében elhagyta a termet. Szégyellte magát, ugyanis vele ez még nem fordult elő soha sem, hogy kidobták volna egy óráról. Úgy döntött, hogy ha már akadt egy kis kényszer szabadideje, azt kutatással tölti. Bement a könyvtárba és az egyik sarokban lévő asztalhoz pakolt le.
Rengeteg könyvet talált a Holdról és annak a fázisairól. Annyira belemerült az olvasásba, hogy teljesen megfeledkezett az időről.
– Tudod mennyi időmbe telt, amire megtaláltalak? - szólalt meg valaki mellette.
June annyira megijedt, hogy leejtette a könyvet a földre. Felkapta és rápillantott az érkezett fiúra.
– Mit keresel te itt? - kérdezte válasz helyett.
– A teremben hagytad ezt! - letette az asztalra a lány telefonját.
– Kösz, azt hiszem, mehetsz is! – emelte fel a könyvet, hogy eltakarja az arcát a másik elől.
– Nagyon sajnálom! - ült le vele szemben Dilen.
– Hogy mondtad?
– Nagyon sajnálom, hogy azokat mondtam, és hogy megbántottalak. Nem akartam, csak feszült vagyok az utóbbi időben! - ismételte meg még egyszer.
– Mindenkinek lehetnek rossz napjai. - vonta meg a vállát.
– Nekem mondod? Ennél csak rosszabbak lesznek az elkövetkező időben! - sóhajtozott a fiú.
– Ezt hogy érted? - kíváncsiskodott June.
– Hát ő... a suli is egyre gázabb és most az edzés is közbeszólt. - próbálta kivágni magát.
– Hát persze... – mondta a lány és faképnél hagyta a fiút.
Dilen ült és bámulta June-t, amíg el nem tűnt a könyvtár ajtaja mögött. „Ne szúrd el, végre egy csaj, akit érdekel Mr. Dilen Fura Shaw...” – emlékezett vissza Cole szavaira.
– Ezt jól megcsináltam! – motyogott maga elé.
– Tessék? - fordult vissza a könyvtáros nő, amikor elhaladt mellette.
– Semmi, csak eszembe jutott valami. Viszlát! - ugrott fel és szaladt a lány után, hogy kiengesztelje.
June már nem volt sehol sem. Dilen a szekrényéhez ment, hátha ott találja. Ott sem volt. „Hogy tűnhetett el ennyire?” - tűnődött magában.
– Nocsak, az új játékosunk! - jelent meg előtte Jason és a barátai.
– Mit akartok? – kérdezte.
– Egy kicsit letörni a lelkesedésedet. - válaszolta és farkasszemet nézett vele.
– Majd a pályán kiderül, hogy ki a jobb! - tartotta fent a szemkontaktust.
– Fiúk! Mi ez a kakaskodás? – tette a kezét a vállukra az igazgatónő.
– Semmi, asszonyom! Csak üdvözöltük az új csapattársunkat. – mondta neki mézesmázosan a fiú.
– Nagyon helyes! - mosolygott a nő és elment.
– Később a pályán.  Sírva könyörögsz majd, hogy ne kelljen több edzésre jönnöd! – lökte meg őt Jason és a csapatával tovább ment.
„Erre kíváncsi leszek.” – mosolyodott el önelégülten. Visszazökkent a korábbi gondolatához és újra a lányt kereste. A nagy kutatásban csak a telefonja zavarta meg. Egy SMS jött Cole-tól. „Becca megérkezett.”
– Ez az! – kiáltott fel örömében.
A közelében mindenki őt nézte, mintha nem lenne normális.
– Mi van? Örülni sem lehet? - mondta az egyik kis csoportnak szegezve.

Dilen alig várta, hogy hazaérhessen és láthassa az új látogatójukat. Előtte még át kellett vészelnie egy hoki edzést is, amihez most egyáltalán nem volt kedve. Visszaírt a barátjának egy rövid választ, hogy késni fog. Az öltözőben furcsán érezte magát a sok magas és kigyúrt sportoló között. Ő nem számított túl magasnak és izmosnak sem. Inkább az a vékony zenészalkat volt. Felvette az edzésre hozott ruháját és próbált tudomást sem venni a többiekről. Ők viszont nem így tettek és kikezdtek vele.
– Nem félsz? Ezzel a kis nyegle alakoddal hamar szerezhetsz sérüléseket! - gúnyolódott egy csapattársa.
– Kitől? Nem látok itt olyat, akitől félnem kellene. - válaszolta teljes nyugodtsággal, mert tudta, hogy azzal sokkal jobban felidegesíti a másikat.
– Csak vigyázz, nehogy bajod essen a pályán! - kacsintott és elment a többi társához.
– Idióta! - suttogta Dilen inkább csak magának.
Az edző szinte csak úgy berontott az öltözőbe. Kissé ideges, mégis izgatottnak tűnt.
– Na, srácok, készen álltok? Keményen kell gyakorolni, hogy legyőzhessük az összes semmire kellő csapatot! – jelentette ki, ahogy végig nézett a fiúkon.
– Nem kell aggódnia, Mr. Roberts! Legyőzzük őket! - vigyorgott Jason, mert tudta, hogy ő az edző kedvence.
Dilen figyelte a férfi lelkesítő beszédét és utasításait.  Teljesen elbambult, ahogy az arcát nézte. „Hogy ennek a férfinak mekkora orra van. Vajon van olyan nő, akinek ez tetszik?” - gondolta magában.
Az edző az egyik szekrényre csapott, amitől a fiú visszatért a gondolatvilágából.
– Shaw, ez nem a játszótér, szóval jó lenne, ha figyelnél! Új vagy még itt! – kiáltott a férfi.
– Igen, sajnálom! Figyelek.
– Nyomás a pályára, majd ott beletanulsz a dolgokba! - utasította őket.
Előre ment és a többiek pedig követték, mint a kiskacsák az anyjukat. Dilen egy darabig nézte őket, majd ő is kiment. Bevezetésként mindenkinek kellett három kört korcsolyáznia a pálya körül. A fiú sokkal hamarabb beért a célba, mint a többiek, amit ők nem vettek jó néven.
– Fürge vagy, fiam! Remélem, hogy nem valami drog teszi ezt veled! - veregette meg a vállát Mr. Roberts.
– Dehogyis, uram! Csak változtam és kicsit edzettem. - vigyorgott és élvezte, hogy minden csapattársa dühös pillantásokat vet rá.
– Mivel soha sem voltál jó, vagyis inkább azt mondanám, hogy te voltál a legrosszabb ebben a sportágban, akit valaha láttam, jobb lenne, ha először csak megfigyelnéd, hogy zajlanak itt a dolgok.
– Ne aggódjon, Mr. Roberts, menni fog! Tudom a szabályokat. - nyugtatta meg a srác.
– Oké. - bólintott a férfi. – Alkotunk két csoportot a gyakorláshoz. Jason és barátai az egyikben és a többiek a másikban.
Dilen a másik csapatba került. Ő ettől nagyon boldog volt, mert így bebizonyíthatta, hogy ő is van olyan jó, mint a másik fiú. Amikor felálltak a csapatok, elkezdődött a játék. A fiúnak nem sokszor passzolták oda a korongot, féltek, hogy nem elég jó. Az egyik srác mégis kénytelen volt neki lökni, az egyetlennek, aki üresen állt. Amint megkaparintotta Dilen, elkezdett siklani vele, ám nem jutott messzire, mert Jason és a barátai egyszerre lerohanták. Csak úgy belepréselődött a hideg jégbe.
– Szóltam, hogy óvatosan, ez a sport túl erőszakos neked! – nevetett Jason.
Dilen ereiben kezdett elterjedni a düh. Kezeit ökölbe szorította és felpattant a földről. Nem sok tartotta vissza, hogy ne rohanja le a fiút. Hatalmas erőt érzett a testében és tudta, hogy könnyűszerrel legyőzhetné őt, ám ismét Cole szavai visszhangoztak a fejében. „Nem lepleződhetsz le, légy óvatos!” Vett pár mély levegőt, hogy lenyugtassa magát.
– Minden oké, Shaw? - kiáltott oda az edző.
Dilen válaszként csak bólogatott párat és ismét a játékra koncentrált. Most felkészült az újabb támadásra. Amikor újra passzt kapott, látta, hogy megint megindul felé az ellenfél csapata. Megvárta, amíg odaérnek és mielőtt rávetették volna magukat a fiúk, felugrott a levegőbe, és szaltózott egyet, aztán földet ért. Minden játékos földbe gyökerezett lábakkal bámulta őt. A fiú ezt kihasználva, őrült sebességgel csúszott az ellenfél kapuja felé, hogy megszerezze a pontot csapatának.
A saját csoportja üdvrivalgásba kezdett, mert ez a pont jelentette számukra a győzelmet. Még az edző sem tért egyből magához a korábbi sokkból. A játékosok felkapták a levegőbe Dilen-t örömükben. Mr. Roberts csapot-papot otthagyva odamasírozott hozzájuk.
– Nahát, Shaw! Ez volt életem legszebb pillanata. Nem tudom, hogyan csináltad ezt, fiam! Először a cserék közé akartalak betenni, de ezzel egyenes az utad a kezdő csapatba. – bólogatott elismerően az edző is.
Ettől a hírtől egyedül Jason nem volt elragadtatva. Szóvá is tette a nemtetszését.
– Ezt nem gondolja komolyan, uram! Még csak egy edzésen volt és máris a profik közé teszi be? A kezdők szerencséje volt.
– Jason, láttam, amit láttam. Ez a kölyök tehetséges. Ott a helye a legjobbak között! - karolta át a vállát és félrevonta.
– Bebizonyítom, hogy ez csak egy lúzer és ugyanaz, aki volt! - tiltakozott tovább.
– Amennyiben ez sikerül, állok elébe a cserének. De addig is szokj hozzá, hogy új csapattársad van! - mondta komolyan és visszament a tömeghez, akik még mindig Dilen-t ünnepelték.
Jason a sisakját a földhöz vágta dühében és csapkodva elhagyta a pályát. A többiek csak később követték őt. A fiú önkényes távozása miatt az edzés abba maradt. A férfi nem akarta a sztárjátékosa nélkül folytatni a dolgot.
Jason utolsónak hagyta el az öltözőt, hogy még intézhessen pár szót a fiúhoz.
– Nem tudom, hogy mi a titkod, de esküszöm, hogy rájövök! Valamivel csalsz, hogy ilyen jó vagy! – figyelmeztette. – Légy résen, mert akkor és ott leszek, amikor nem számítasz rá! - csapott a szekrényajtóra és elment.
– Szerintem inkább te légy óvatos! - kiáltott utána, de azt már nem hallotta a másik.
Dilen miután teljesen egyedül maradt, elment zuhanyozni. A forró zuhanyzás alatt hatalmas fájdalmat érzett. Megtántorodott. Csak annyi ereje maradt, hogy magára csavarja a törölközőjét és visszamenjen az öltözőbe. A földre rogyott a kínzó érzéstől. Tudta, hogy ezek mindennaposak lesznek, ahogy egyre jobban közeledik a születésnapja. Mégsem tud előre felkészülni rá. Felordított kínjában és elvesztette az eszméletét.
A saját nevét hallotta. Először kissé halkan, majd egyre hangosabban.
– Dilen, ébredj már fel!
Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a hang forrását. June térdelt mellette a földön. A lány ruhája vizes volt. „Biztos tőlem lett olyan…” - gondolta magában.
– Hogy kerülsz te ide? - próbált feltápászkodni.
– Az öltöző előtt mentem el, amikor valaki kiáltott, gondolom te voltál. Nem találtam a közelben senkit sem, így nem tudtam segítséget hívni. Kénytelen voltam én bejönni és megnézni, hogy mi a helyzet. De mondd, jól vagy? Amikor bejöttem, a földön hevertél. - hadarta a lány.
– Igen, nem is tudom mi történt... Biztosan csak megszédültem .- motyogta és akkor tudatosult benne, hogy nincs rajta ruha. Lepillantott magára.
– Ne aggódj, a törölköző eltakart, amikor bejöttem és én becsszóra nem leskelődtem. – nevetett.
Dilen amikor visszamosolygott rá, egy újabb roham tört rá. Vonaglani kezdett a földön. June nagyon megrémült, nem tudta, hogy mitévő legyen. A fiú ismét felordított fájdalmában és a lányra nézett. A szeme úgy tűnt, mintha világítana. A roham pár másodperc múlva elmúlt és ő ismét mozdulatlanul hevert a földön. June maga felé fordította őt.
– Jesszus, jól vagy?
– Igen, azt hiszem, hogy most már jól. Kösz, hogy nem hagytál egyedül! - felült és a hátát a szekrényeknek támasztotta. Nem akart hirtelen mozdulatot tenni, mert nem tudta, hogy mikor tör rá egy újabb ebből a kínzó érzésből.
– Persze, hogy nem hagytalak itt. Nagyon megijesztettél és a szemed... - kezdte, de Dilen félbeszakította.
– Mi van vele?
– Mintha világított volna. - tűnődött el a saját szavai hallatán.
– Biztosan, csak mert úgy esett rá a fény. - vonta meg a vállát a fiú.
– Igen, az meglehet. - bólintott a lány is.
Dilen lassan felállt. A teste semmit sem érzékelt immár az iménti rosszullétből. June aggodalmaskodott kettőjük helyett is.
– Lehet, hogy még pihenned kellene egy kicsit. Amúgy mi volt ez?
– Jól vagyok most már. Hogy ez? Ő... asztmás vagyok. - hazudta, mert hirtelen nem jutott jobb az eszébe.
– Asztmás? Tehát rohamod volt? - kérdezte némi kételkedéssel a hangjában.
– Minden bizonnyal. Az edzés nagyon kifullasztott, nem vagyok hozzászokva. – bólogatott és elővette a ruhát a szekrényből. - Most ha nem haragszol, felöltöznék.
– Biztos, hogy jól vagy? Nem kellene inkább itt maradnom?
– Kitalálhatnál jobb ürügyet is arra, hogy meg akarsz lesni! – nézett rá kihívóan.
– Dehogy akarlak megnézni, tuskó! - a lány sértődötten kivonult a folyosóra és becsapta maga után az ajtót.
Dilen a hátát a szekrényének támasztotta és vett pár mély lélegzetet. „Te jó isten, ennek a lánynak is pont most kellett erre járnia ... mi lett volna, ha…” – sóhajtozott.
Felkapkodta magára a ruháit, összeszedte a cuccát és kiment az ajtón.
– Te még mindig itt vagy? - kérdezte megdöbbenést színlelve.
– Igen, tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled. Biztosan jól vagy, nincs szükséged arra, hogy hazakísérjelek?
– Jól, és nem lesz bajom. De inkább én kísérlek haza, nem túl jó későn egyedül mászkálni. - a fiú még maga is meglepődött a saját szavai hallatán.
– Ezt elég furcsa tőled hallani, de igent mondok, mielőtt meggondolnád magad.
Az út egy részén meg sem szólalt egyik sem, majd mégis June törte meg a kettejükre nehezedő csendet.
– Ha asztmás vagy, akkor hogyan fogsz tudni a csapatban játszani? Az edző így is megengedte?
– Igazából nem tudja és szeretném, ha nem is tudná meg se ő, se más! - nézett a szemébe ezzel kifejezve szavai komolyságát.
– Megbízhatsz bennem, tartom a szám. De ígérd meg, ha rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor kiszállsz!
– Úgy lesz! – bólintott.
June felnézett az égre. Gyönyörködött a Holdban és udvartartásában. Dilen követte a tekintetét, de nem szólt semmit.
– Nagyon szép este van. Nemsokára itt a Telihold ideje.
– Na, igen... Telihold... - ismét sóhajtott egy nagyot a fiú.
– Talán nem szereted az olyan éjszakákat? Én imádom a Teliholdat, olyan szép és békés. Amikor szomorú vagyok, este kiülök az ablakomba és nézem. Mindig megnyugtat, főleg, ha a mosolygó csillagok is ott tündökölnek mellette. – mesélte.
Dilen-t lenyűgözte, ahogy a lány erről beszél. Soha sem így gondolt rá. Kiskora óta óva intették a Teliholdtól. Mindig félt, rettegett tőle. Soha sem úgy gondolt rá, mint a lány.
– Tulajdonképpen eddig még nem volt vele bajom. – mosolygott rá.
– Megérkeztünk, itt lakom. - állt meg váratlanul June.
Mind a ketten zavartan bámulták egymást. Nem tudták, hogy mit kellene mondaniuk, tenniük.
– Öhm, köszönöm, hogy hazakísértél! – kezdte a lány.
– Én köszönöm, hogy nem hagytál egyedül.
– Semmiség, bárki megtette volna, azt hiszem.
– Hát persze. - mondta a fiú, ám egyáltalán nem így gondolta.
– Akkor szia, majd találkozunk! - lépett közelebb hozzá June és adott egy óvatos puszit az arcára. Nem tudta, hogy a fiú hogyan fog erre reagálni, hiszen mindig ellenségesen viselkedik vele. Mivel ő nem csinált semmit, elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt még bement, visszanézett és rámosolygott a fiúra.
Dilen a fejéhez csapott. „Én idióta, miért nem csináltam semmit sem?” - fortyogott magában és elindult ő is haza. Nem sietett, mert szeretett volna gondolkozni egy kicsit a ma történteken.
Hazaérve abban reménykedett, hogy már mindenki alszik. Mivel nem égett a lámpa a lakásban, ezért halkan be akart surranni, amikor Cole megszólalt a sötét udvarban.
– Hol voltál eddig?
Dilen úgy megijedt, hogy fél méterrel arrébb ugrott.
– Megijesztettél!
– Mostanában nagyon ijedős lettél. Jobb lesz, ha hozzászoksz! Mindig számolnod kell majd a veszélyre! - oktatta ki.
A fiú leült unokatestvére mellé és a földet piszkálgatta a cipője orrával. Nem szólt semmit sem, csak csendben üldögélt mellette.
– Gondterheltnek tűnsz. Történt valami?
– Egyre nehezebbek a napok. Az edzésen a fiúk nagyon felbosszantottak, nehéz volt visszafogni magam. Mi lesz, ha majd erősebb leszek és dühbe jövök? Nem akarok senkit sem bántani! - sóhajtott.
– Kontrollálnod kell magad! Majd segítek visszafogni a dühödet és azért jött Becca is, hogy segítsen! – mondta Cole a tőle szokatlan komoly hangján.
– Ez még mind semmi... Edzés után rám tört valami rohamféle. Kétszer is... – sóhajtott.
– Mi?? Mikor kezdődtek? Közeledik a Telihold éjszakája, egyre gyakoribbak lesznek! - aggodalmaskodott. – Ugye senki sem látta?
– De, sajnos igen… a lány, akiről már meséltem. – most nézett csak először a másikra.
– És mit mondtál neki?
– Hát.. - hallgatott el.
– Dilen! Ez most fontos! Ne köntörfalazz! - rivallt rá az idősebb fiú.
– Azt, hogy asztmás vagyok és rohamom volt, mert az edzésen kifulladtam. – fordult el ismét. – Elég cikis.
– És elhitte?
– El... – bólogatott.
– Hála istennek! Egy betegség amúgy sem ciki. Jobban szeretnéd, ha az igazat tudná rólad? - kérdezte.
– Nem! Semmiképpen sem, de nem is akarok hazudni neki! Mi lesz, ha megint előfordul valami furcsaság, mint a mai roham? - ismét Cole szemébe nézett.
– Lehet, hogy legjobb lenne, ha addig nem mennél iskolába. Majd kitalálunk valami mentséget. – magyarázta.
– Arról szó sem lehet! Emiatt nem maradok ki az iskolából! – tiltakozott.
– Abban az esetben számíts arra, hogy holnap korán kelünk és egész hétvégén azt fogjuk gyakorolni, hogy hogyan tudj uralkodni magadon. – utasította őt a fiú.
– Kérlek, ne szólj erről anyáéknak!  Nem akarom, hogy aggódjanak miattam! – kérte őt Dilen.
– Megbízhatsz bennem. Mire valók a barátok, és testvérek? – mosolygott és megveregette a vállát. - Fontos neked az a lány, ugye?
– Csak nem szeretném bajba sodorni. Ő az egyetlen, aki mást is lát bennem, mint szép zöld szemet és helyes arcocskát. – gúnyolódott saját magán, és azon, ahogy a lányok őt látják.
– Ki mondta neked azt, hogy szép a szemed és csinos az arcocskád? - dugta ki a nyelvét Cole. – A nyomomba se érhetsz!
– Igazad van, Mr. mindig borosta van az arcomon, mert azt hiszem, hogy az szexi Uraság! – szórakozott Dilen is.
– Azt hiszem egy – egy az állás, de a végén úgyis én nyerek. Hidd el, az én borostám több lánynak tetszik, mint a te gyerekes fejecskéd. Na, menjünk be, mert ha anyád észreveszi, hogy még nem alszunk, akkor büntetést is kaphatunk! - állt fel a lépcsőről Cole és kinyújtotta a kezét a másiknak.
Dilen elfogadta a felé nyújtott kart és Cole segítségével felállt ő is, és bementek lefeküdni. Tudta, hogy ez a hétvégé nagyon keserves lesz számára. Cole és Becca igazán kegyetlenek tudnak lenni, ha belelendülnek a tanításba. Ezért sok pihenésre lesz szüksége, ha túl akarja élni.