2014. január 28., kedd

Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok!

Hát ez is elérkezett, a történetnek az utolsó fejezete. Már többen kérdeztétek, hogy ez mit jelent pontosan. Ugye a blog címében is benne van, hogy ez a történet egy trilógia. Szóval az első részének ezzel a fejezettel vége van, de a történetnek nem. Természetesen folytatódni fog majd a második résszel, szóval ne aggódjatok majd olvashatjátok tovább is. :)
Az utolsó fejezetről annyit szeretnék elmondani, hogy én nem érzem a legjobb fejezetnek, befejezésnek, ezért bocsánatot kérek tőletek. 
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki eddig végig szenvedte velem az első részét a történetnek, remélem, hogy továbbra is itt maradtok majd és köszönöm szépen a véleményeket is, nagyon jól esett mindegyik. :)

Valamit lenne egy olyan kérésem hozzátok, hogy, aki végig olvasta az egész történetet, az ehhez az utolsó fejezethez le tudná nekem írni a véleményét eddig a történetről? A negatívoknak is nagyon örülök. Mondjátok el, hogy mi tetszett benne, mi kevésbé, mert akkor tudom hogyan kellene változtatnom rajta. Ezt előre is köszönöm, nagyon nagy segítség lennétek. :)


Tizennyolcadik fejezet
– Hova mész Dilen? - szólt a fiú után Cole.
– A kórházba. Már teljesen felépültem és látnom kell! Több napja bent van és nem tudok róla semmit. - válaszolta, miközben kifelé tartott a házból.
– De igen, tudsz, és éjszaka nem fognak beengedni!
– Majd besurranok, megoldom, csak ne félts engem!
– Miért úgy surransz be, mint valami tolvaj? Mehetnél nappal is, mint minden más látogató. - követte őt Cole.
– Mehetnék, de nem akarok. Nem szeretnék senkivel sem találkozni! - vonta meg a vállát.
– Dilen, nem a te hibád volt! - emlékeztette a fiú.

Dilen nem válaszolt, helyette elrohant. Ki akarta szellőztetni a fejét. A kórházhoz érve elrejtőzött egy fa mögé és megvárta, amíg a biztonsági őr elmegy a másik irányba. Előmerészkedett rejtekéből és beosont a bejárati ajtón. A portás nem volt a helyén, ezért szabad útja volt az emeletre. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Az emeletre érve megvárta, amíg az ápolónő elmegy a nővérpulttól. Olyan óvatosan lopakodott végig a folyosón, hogy egy apró zajt sem csapott. Halkan beosont a lány szobájába, remélve, hogy nincs ébren. Megfordult és látta, hogy mélyen alszik. Közelebb ment hozzá és leült az ágya melletti üres székre. Nem volt szüksége arra, hogy lámpát kapcsoljon, mert így is nagyon jól látott. Csak nézte a lányt, ahogy lassan, egyenletesen veszi a levegőt. A jobb keze lelógott az ágyról. Óvatosan visszahelyezte a lány mellé. Ő az érintéstől Dilen felé fordult, így a takaró lehullott a válláról. A fiú nem látta teljesen a hálóruhától, de a vállát takaró ragasztás egy apró része kilátszott. Elszorult a szíve a gondolattól, hogy ez az ő műve. Hányingere lett saját magától. June mocorogni kezdett, ezért Dilen halkan kinyitotta az ablakot, vetett egy utolsó pillantást a lányra és kiugrott. A lány a hideg levegőről megrázkódott és felébredt. Pislogott párat, felkelt és az ablakhoz ment, remélve, hogy meglát valakit odakint.
– Dilen! - suttogta az éjszakába.


Dilen megpillantotta barátját a lépcsőn ülve.

– Beszéltél vele? - kérdezte Cole.
– Nem. - rázta a fejét.
– Nem sikerült bejutnod? - faggatta tovább.
– De igen, csak aludt. Nem akartam beszélni vele, csak látni. - támaszkodott a lépcső korlátjának.
– Minden rendben van vele?
– Igen, ahogy láttam. Csak az a nagy kötés van a vállán. Szörnyen érzem magam a történtek miatt, én tehetek róla, hogy ott van! Hogy egy… - nem folytatta a mondatot.
– Igen? - kérdezett vissza.
– Hogy egy szörnyeteg lett. Meg kellett volna akadályoznod! Akárhogyan!
– Szerinted nem próbáltam? June-nak hiba volt odajönnie. Ugyanolyan makacs és hajthatatlan, mint te vagy! - magyarázta Cole.
– Nem eléggé próbáltad, ha már odajött, akkor meg kellett volna mentened, az ő élete sokkal fontosabb, mint az enyém! - rivallt rá Dilen.
– Én a te testőröd vagyok, nem az övé. Megtettem minden tőlem telhetőt! Így is téged bántottalak, egy tőrt döftem az oldaladba. - vágta rá a másik.
– Elég baj, hogy csak oda… - motyogta.
– Tessék? - nézett rá mérges szemekkel.
– Semmi. - rázta a fejét. - Elmegyek aludni, jó éjt. - bement a házba.
Cole a fejét ingatva nézte, ahogy a barátja eltűnik az ajtó mögött.

Sarah, Loraine és Mark alig várták, hogy reggel beengedjék őket a kórházba.
– June! - kiabálták szinte egyszerre.
– Sziasztok, kedves tőletek, hogy bejöttetek. De nem iskolában kellene lennetek? - az éjjeliszekrényére tette a könyvét.
– Kit érdekel ez most? Muszáj volt meglátogatnunk téged! - ölelte meg Loraine.
– De hát minden nap eljöttök, és minden nap lógtok a suliból is. - ölelt vissza June.
– Ez így van, de egy barátért mindent! - mosolygott rá Mark.
– Köszönöm, ti vagytok a világon a legjobb barátok! - mondta a lány.
– Igen, ezt nagyon jól tudjuk. - kacsintott rá Sarah.
– Ismerd be, hogy nélkülünk nem boldogulnál! - nevetett Loraine.
June mosolygott velük együtt, de gondolatban teljesen máshol járt. Cole, Dilen és az akkor történtek kavarogtak a fejében kusza, sebesen forgó örvényt képezve elméjében.

Liza remegő lábakkal haladt el a lények mellett, kezében a tálcával. A hideg futkosott a hátán a közelségüktől. Végig lesütött szemmel ment, rettegett a látványuktól. Lement a pincébe egy hosszú, kopott lépcsőn. Felkapcsolta a lámpát és a fiú cellája felé vette az irányt. Már számtalanszor járt ezen a folyosón, de még mindig félt végigmenni rajta. A fiúhoz érve elrejtette félelmét és bátorítóan mosolygott rá. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki tarthatja benne a lelket, nem akarta, hogy feladja a reményt, hogy megmenekülhet.
– Hoztam neked megint egy kis ennivalót. - letette elé vidáman.
– Köszönöm. Sietned kell? - kérdezte, ahogy maga elég húzta a tálcát.
– Talán pár percet maradhatok, ha szeretnéd! - ült le vele szemben.
– Ember vagy, ugye? - kíváncsiskodott a fiú.
– Igen, az vagyok. – bólintott.
– Mit keres a csuklyások köreiben egy ember?
– Igazából nem egyedül vagyok, csak én vagyok, aki lejár hozzád. Tartanak embereket, akiket szolgának használnak. – mesélte.
Liza hirtelen felugrott, mert valami zajra lett figyelmes. Felkapta a korábbi tálcát és hátrálni kezdett.
– Most mennem kell, vagy különben mindketten bajba kerülünk, ha legközelebb jövök, folytathatjuk a beszélgetést! - hadarta és el is hagyta a fiú celláját.
Úgy sietett a folyosón végig, mint akit kergetnek. Rettegett a csuklyásoktól, nem akarta kivívni a haragjukat, tudta, hogy azt nem élné túl. Lekapcsolta a lámpákat és már rohant is fel a lépcsőn.

Két héttel később June-t kiengedték a kórházból. Első útja a Shaw házhoz vezetett.  Ahogy odaért Cole-lal találta szemben magát az udvaron, aki mosolyogva köszöntötte. Minden szó nélkül a kezébe nyomott egy mappát. A lány lenézett a kezében tartott papírkötegre. „Amit a Holdról tudni kell” címet olvasta rajta. Mielőtt kinyitotta volna a száját, Cole megszólalt.
– A tónál van, ott keresd!
June bólintott és elindult a park felé. Az úton a mappát forgatta a kezében. Tökéletes feladat volt, tartalomjegyzékkel, képekkel, címekkel ellátva. Annyira belemerült, hogy nem vette észre, hogy odaért a parkhoz. Becsukta a mappát és odament a padon ülő fiúhoz. Dilen egy botot dobált a kutyájának, aki élvezte, hogy a gazdája játszik vele. June minden kérdezés nélkül leült mellé.
– Mit hoztál? - kérdezte a fiú, de nem nézett rá
– Ezt Cole-tól kaptam, ahogy elmentem hozzátok. Ő mondta, hogy itt vagy. - válaszolta és ő is előrefelé nézett.
– És mégis mi ez? - dobta el ismét a botot.
– Ha jól nézem a házi dolgozatunk. Nem is mondtad, hogy megcsináltad egyedül, mikor volt neked időd erre?
– Nekem? Semmikor, úgy nézek én ki, mint aki egész eddig ezt írta? Valószínűleg ő volt, aki megcsinálta.
– Ki, Cole? Miért csinálta volna meg és mikor? - faggatózott a lány.
– Valószínű akkor, amikor kényszerpihenőn volt a gipszes keze miatt. Lényeg, hogy kész a házink, ami miatt annyit aggódtál.
– Neked nincs lelkiismeret-furdalásod amiatt, hogy nem mi csináltuk, hanem ő? Ez a mi dolgunk lett volna. - mondta szigorúan a lány.
– Nekem nincs. Készen van és ennyi, ne aggódj ezen! Ő csak segíteni akart, örülj neki. - zárta rövidre a témát.
Megint csend nehezedett köréjük. Egyikőjük sem tudott mit mondani a másiknak, csak figyelték, ahogy Jack rohangál a bottal, amit szerzett és élvezi a meleg időt. Végül mégis June szólalt meg.
– Nem látogattál meg a kórházban!
– Sajnálom, nem tudtam, hogy akarsz-e látni.
– Miért ne akarnálak? Hiszen barátok vagyunk.
– De én tettem ezt veled. Én bántottalak, ezt soha sem tudom megbocsájtani magamnak! – sóhajtott.
– Pedig meg kellene, mert én nem haragszom rád miatta. Csak magamnak köszönhetem, én mentem, oda, amikor ti figyelmeztettelek! - magyarázta a lány.
– Miért van az, hogy nem félsz tőlem ezek után sem? Hiszen egy szörnyeteg vagyok és belőled is azt csináltam! - folytatta a fiú. - Mióta ismersz, tönkretettem az életedet!
– Egyikőnk sem szörnyeteg. Mióta ismerlek, azóta teljesen megváltozott minden, most már elmondhatom, hogy van életem, hogy élek, úgy igazából! Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt! - javította ki, és megfogta a kezét, ami a padon pihent. - És most már közös titkunk is van. 
– Annyi rossz dolog történt veled, mióta engem ismersz, a te éledet is veszélybe került, üldözötté váltál!
– Engem ez egyáltalán nem zavar, én boldog vagyok attól, hogy megismertelek!
– De én nem akartam, hogy bajod essen, mindig is meg akartalak óvni magamtól!
A lány megfogta a fiú állát és maga felé fordította, hogy végre a szemébe nézzen. Látta benne a gyűlöletet, a szomorúságot, a szenvedést.
– Tudom! - mosolygott rá.
June egyre közelebb húzta magához a fiút és megcsókolta őt. Most az egyszer a fiú sem ellenkezett.
Dilen elszántan a lány szemébe nézett.
– Megtalálom a módját, hogy visszacsináljuk! Esküszöm, mindent rendbe hozok! 

2014. január 13., hétfő

Tizenhetedik fejezet / második rész

Sziasztok!
Végre megérkezett ennek a fejezetnek a második része is. Tudom kicsit eltűntem (ismét), de megint minden nagyon összesűrűsödött. Sok történet elolvasása vissza van, meg üzenetekre kell válaszolnom még, de ígérem igyekszem utolérni magam!
Köszönöm szépen, hogy mindig türelmesen várjátok a következő fejezetet, tudom nem érdemlem meg, hogy ennyit várjatok rám. De nagyon szépen köszönöm.
Jó olvasást a fejezethez! Remélem, hogy tetszeni fog, és továbbra sem fogtok csalódni. :)



A fiúk otthon várták, hogy megérkezzen Becca. Cole a konyhaszéken ülve kortyolgatta a frissen főtt kávéját, Dilen az ajtófélfának támaszkodott, az anyja pedig fel s alá járkált.
– Hol marad már ennyi ideig? Már régen besötétedett. Ebből baj lesz! - aggodalmaskodott Mrs. Shaw.
– Csak nyugalom. Éjfélig még van időnk, inkább ülj le! - szólt rá Cole, miközben lassan kortyolgatta gőzölgő, fekete italát.
– Cole, fiam, mégis, hogy akarod egyedül visszatartani őket? A kezednek még gipszben lenne a helye! - ült le mellé az asszony.
– Bírom én a terhelést, nem kell félned! - mosolygott rá a fiú.
– Hiányoztam gyerekek? - jelent meg az ajtóban Becca.
– Rebeca, hol a fenébe voltál eddig? - rivallt rá a nő.
– Beszereztem a láncokat, meg a bilincseket. Ha mindenki készen van, indulhatunk. – válaszolta.
– Bilincsek, láncok? Nyami. Jól fogunk szórakozni! - kacsintott Cole.
– Induljatok, de legyetek nagyon óvatosak! - figyelmeztette őket az asszony.
– Jobb, ha ti is elmentek itthonról! - mondta Dilen és kiment a házból, a többiek pedig követték őt.
Rebeca elnavigálta őket a gyárig. Kinyitották a csomagtartót és hárman együtt becipelték a láncokat és bilincseket. Egy olyan helyet kerestek, ahol nem sok olyan dolog van, ami kárt tehet bennük. Cole körülnézett a teremnek titulált helyen.
– Biztos, hogy ez jó hely lesz? Olyan veszélyesnek tűnik. Mindenhol régi gépek, rozsdás láncok lógnak a plafonról, villódzó fények, kiálló vasrudak, porral és pókhálóval fűszerezve. - nézett rájuk Cole.
A másik kettő nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát. Az egész terem visszhangzott tőlük.
– Micsoda regénybeillő leírást hallhattunk tőled! - gúnyolódott Dilen.
– Jó ez a hely, hidd el, ha kicsit megsérülünk nem baj, ha kiszabadulnánk, legalább lelassít. – pakolgatta a cuccokat Becca.
–  Nem féltek, vagy izgultok egy kicsit sem? - kíváncsiskodott Cole.
– Nekem nem ez az első vörös éjszakám, már van gyakorlatom benne, de azt nem mondanám, hogy megszoktam, mert ezt nem lehet. - válaszolta a nő.
– Én félek! - mondta váratlanul Dilen. A másik kettő felé fordult és együtt érzően mosolyogtak.
– Kicsit talán fájni fog, de nem lesz olyan rossz. Átvészeljük együtt ezt is! - bíztatta Cole.
– Félreértesz, nem az zavar, hogy nekem milyen érzés lesz, hanem az, hogy sikerül-e megakadályozni, hogy valakit bántsak! - javította ki.
– Ha mindenki azt teszi, amire kértük, akkor minden rendben lesz, nem kell félnünk! – nyugtatta a másik.
– Remélem, hogy igazad van! - bólintott a fiú.
– Gyerekek, nem akarlak megzavarni titeket, de éjfél rohamosan közeledik, és még nem tartunk sehol sem! - szólt közbe Becca.
A láncokat gépekhez, erős vasakhoz erősítették, amik biztosan megtartanak két hatalmas, erős farkast. Dilen leült az egyik falhoz. Cole és Rebeca először a négy vasbilincset szerelték fel a kezeire és a lábaira, majd miután ezzel végeztek, hozzáerősítették a vastag láncokat a bilincsekhez. Dilen kipróbálta, hogy mennyit bírnak.
– Elég erősnek tűnnek, gondoljátok, hogy tényleg kitartanak? - nézett a többiekre a fiú.
– A legerősebbeket szereztem mindenből. Nálam mindig beválnak, akkor remélhetőleg nálad is. - válaszolta a nő, miközben tűrte, hogy Cole rajta is elvégezze a szükséges előkészületeket.
– Azért nálam még nem kipróbált! - sóhajtott Dilen. - Cole, neked is el kell menned innen! Mi van akkor, ha téged támadunk meg?
– Van fegyverem, nem félek használni. Meg tudom védeni magam! – kacsintott Cole.
– Mi van akkor, ha mégsem? És ha megharap egyikőnk? Tudod, hogy mi lesz… - bámult rá komolyan.
– Jaj, hagyd már abba! Olyan vagy, mint egy aggódó nagymama! - ismét közbeszólt Becca.
– Próbáljátok ki még egyszer, mindjárt éjfél van! - figyelmeztette őket Cole.
Mind a ketten minden erejüket összeszedve megrángatták a láncokat.
– Reméljük, tényleg kitart majd, az erőtök a háromszorosára fog nőni! - mondta a fiú és az órájára pillantott. - Mindjárt itt az idő, készüljetek, csak percek kérdése! - kibámult az ablakon, a másik kettő követte a tekintetét.

June félve, mégis elszántsággal telve állt az épület előtt. Felnézett az égre és látta a vörösen fénylő Holdat és a körülötte tündöklő csillagokat. Két iszonyatos üvöltés ütötte meg a fülét. A gyár felé fordította a tekintetét. „Hát elkezdődött, akkor menjünk be!” - gondolta magában. Vett pár mély levegőt és elindult az épület felé. Olyan halkan ment, ahogy csak tudott, nem akarta a többiek tudtára adni, hogy itt van. Nem volt nehéz kitalálni merre keresse őket, mert a lánccsörgés, a vas súrlódása és az üvöltés visszhangzott mindenfelől. Átbújt pár gerenda alatt, kikerült pár kiálló vascsövet, nem működő gépet. Akármennyire próbált halk lenni, annál hangosabban ropogott a talpa alatt a sok szemét. Egyetlen fényforrása a bedeszkázott ablakok rései között beszűrődő Hold volt. Az ijesztő hangok olyannyira felerősödtek, hogy a lány beleremegett. A falhoz lapulva leskelődött az óriási csarnokba. Nem hitt a szemének. Két hatalmas farkast látott, akik a négy lábuknál kikötve szabadulni próbáltak. A láncok olyan vastagok voltak, mint a lány karja. „Úr Isten, micsoda kínzás!” - kavarogtak a döbbent gondolatok a fejében. A két állat között ott állt Cole, aki nyugtatta őket teljes sikertelenséggel. June annyira figyelte a fiút, hogy nem vette észre a fehér farkast, aki őt bámulja. A szeme világított a félhomályban, eltűnt belőle minden emberi érzés. A fogai fenyegetőek voltak hatalmas, nyitott szájában. A lány csak akkor eszmélt fel, amikor egy újabb ordítás csapta meg a fülét. A fehér óriás annyira erőlködött, hogy kiszabadítsa magát az őt fogva tartó vasakból, hogy megfeszítette a lábait, amitől az egyik lánc elszakadt, annak szemei szanaszét repültek. Cole megpördült, döbbenten látta a lányt. Rohant a lány felé, megragadta a karját és maga után húzva kettesével szedte a csarnok mellett lévő rozoga lépcsőfokokat. Jobbra-balra forgatta a fejét, aztán elindult az egyik irányba. June-t végig maga után vonszolta. Egy raktárféleségben kerestek menedéket. A fiú egy asztalt tolt az ajtó elé, bár tudta, hogy ez nem tartja vissza a barátját. Úgy támadt a lánynak, mint egy éhes oroszlán az áldozatának.
– Mi a fenét keresel te itt? Nem megmondtuk, hogy veszélyes? - fújtatott az idegességtől.
– Segíteni akartam, biztos voltam benne, hogy engem nem fog bántani! – magyarázkodott.
– Valóban így gondolod? Nagyon úgy nézett ki, hogy nem akar bántani. Amíg nem jöttél ide, nem volt olyan vészes a helyzet, de most megőrült! Lazán eltépte a láncokat, már nem kell sok, hogy teljesen kiszabaduljon. Ugye tudod, hogy most már mindketten halálos veszélyben vagyunk? - járkált fel s alá.
– De ő Dilen, a barátunk! - tiltakozott a lány.
– Most nem önmaga, egy vadállat, aki a vérünkre szomjazik. Rejtőzz el, én visszatartom! - ment az ajtóhoz és eltolta a torlaszt.
– Segítek! - ugrott oda a lány is.
– Szó sem lehet róla! Most az egyszer csináld azt, amit mondok! Ha kimentem, akkor tedd vissza az asztalt és bújj el! - utasította és eltűnt az ajtó túloldalán.
June úgy tett, ahogy a fiú kérte tőle. Bebújt egy másik asztal alá és ott kuporogva várta, hogy Cole visszajöjjön. Be kellett magának ismernie, hogy nagyon megrémült ettől a helyzettől. Lentről olyan zajok szűrődtek fel, mintha harcolnának. A régi vascsövek, amik átszőtték az épületet, felerősítették a hangokat. A lánynak olyan érzése volt, mintha az események pontosan ott zajlanának, ahol ő van.
– Mit tegyek, jaj, mit tegyek? - motyogta idegesen.
Kimászott az asztal alól és az ajtó felé indult. Megragadta a keze ügyébe eső első vasdarabot és kilesett az ajtón. Folyton Cole szavai jártak a fejében: „Most nem Dilen, ő egy vadállat, aki a vérünkre szomjazik!” Úgy szorította gyorsan szerzett fegyverét, hogy az ujjai belefehéredtek. Remegő léptekkel elindult a lépcső felé. „Túl nagy a csend!” - tűnődött el. Elérte a lépcső korlátját és lelesett. Megpillantotta Cole-t, aki előreszegezett tőrrel hátrál, a farkas pedig vicsorogva tart felé. Cole félszemmel felnézett a rémült lányra. Nem tudott jelezni neki, hogy meneküljön. A fehér vadállat megtorpant és a levegőbe szimatolt. Felüvöltött. Megfordult és a lány felé ment.
– Rohanj!!! - kiabálta Cole és szaladt utána.
June rohant, ahogy a lába bírta. A plafonról lelógó gerendák, kidőlt falak az útját állták, kissé lelassították. Már hallotta, hogy ott lohol a nyakában az üldözője. A folyosó végén zsákutcába ütközött. Egy nagy ablak előtt a hátát a falnak vetette és a fegyverét még jobban szorította, mint eddig. A farkas megállt két méterre előtte és csak bámult rá. Remélte, hogy a fiú visszatartja a benne rejlő fenevadat. Mégsem ez történt. Az állat egy ugrással June felé vetette magát, aki sikoltva lehajolt, ettől üldözője kizuhant az ablakon. Cole kinyújtotta felé a kezét.
– Gyerünk! - mondta és hozzátette ijedt arckifejezését látva. - Nem esett baja, pillanatokon belül itt lesz és nekünk végünk, ha nem igyekszünk!
June megfogta a fiú kezét és szaladtak vissza a lépcső felé. Nem sok előnyre tettek szert, mert a farkas pillanatok alatt visszaugrott az ablakon és ismét üldözőbe vette őket. Cole maga elé küldve a lépcsőn a lányt, próbálta feltartani unokatestvérét.
– Cole!!! - sikoltotta a lépcső aljáról.
– Fuss ki az épületből, majd követlek! - válaszolta vissza, miközben barátjával viaskodott.
A lány bólintott és futott, de a farkas átugrotta a fiút és utána eredt. Cole rohant utána, és ami a keze ügyébe került hozzávágta, de őt nem zavarta, csak loholt June után.
A lány kiszaladt a gyár ajtaján, belevetve magát az éjszakába. Hátrapillantott a válla felett, hogy követi-e még Dilen. Attól, hogy megfordult, nem figyelt a lépéseire, megbotlott a saját lábában. Arccal előre esett a földre. Hirtelen megpördült és hátrafelé kezdett mászni.
– Kelj fel és fuss!! - kiáltotta Cole.
June felugrott és rohant, de nem jutott messzire. A farkas azonnal leterítette és beleharapott a vállába. A lány felsikoltott a fájdalomtól és a sokktól, elvesztette az eszméletét. A fiú messziről Dilen felé hajította a tőrét, ami beleállt az oldalába. A vadállat a meglepetéstől és a rátörő kínzó érzéstől arrébb tántorgott és a földre zuhant. Cole a lányhoz sietett, hogy megnézze él-e még. Elfehéredett arccal, döbbenten bámulta a vérző sérültet. A vállán ott éktelenkedett a mély harapásnyom.
– Ez nem lehet, te jó ég, nem hiszem el! Ez nem történhet meg! - mondta annyira idegesen, hogy már majdnem ő is elájult.
 Letépett egy nagy darabot a pólójából, és rányomta a vérző sebre, nyomókötést képezve vele. Megfordult és látta, hogy barátja visszanyerte az emberi alakját.
– Dilen, ébredj fel! - rázta őt, hogy magához térítse, de nem történt változás. - Bocs haver, ez fájni fog.
Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tőrt az oldalából. A fájdalomtól kinyitotta a szemét és a fiúra nézett. A sebhelye erősen vérzett, de már látszott rajta, hogy elkezdett begyógyulni.
– Mi történt? - kérdezte, ahogy feltápászkodott. Mind a ketten az égre néztek. Vastag és sötét felhők takarták a Holdat, valószínűleg ezért tudott visszaváltozni a fiú.
– Cole, ugye nem… mondd, hogy nem… - Dilen megragadta barátja pólóját és kétségbeesetten nézett rá.
– Dilen, menj vissza az épületbe, maradj Becca-val, amíg fel nem jön a Nap, aztán menjetek haza! - utasította őt Cole.
– Nem válaszoltál, bántottam őt? - kérdezte ismét.
– Azt mondtam menj, és vigyázz magadra meg a nagynénédre, ha megtudom, hogy nem azt tetted, amire kértelek, nagyon megverlek! - folytatta és visszament a lányhoz.
– Cole!!! - kiáltott rá a fiú.
– Azonnal kórházba kell vinnem, nehogy elvérezzen! - nézett rá mérgesen.
– Tehát bántottam, istenem, mit tettem, de legalább mondd azt, hogy nem haraptam meg! - motyogta és úgy bámult maga elé, mint aki kezd megőrülni. A másik odament hozzá és lekevert neki egy pofont, hogy észhez térítse.
– Ne találj ki dolgokat, majd a kórházban meggyógyítják. Most pedig szedd össze magad és tedd, amit mondtam! - emelte fel a lányt és elindult az autó felé.
 – Ha tényleg igaz a legenda, akkor erre ott nincs gyógyír! - szólt utána. - Veled megyek.
– Nem! Itt maradsz, nem kockáztathatunk, ha esetleg átalakulnál megint. És ha tovább akadékoskodsz, akkor esküszöm, hogy megkötözlek! - figyelmeztette ahogy befektette a lányt a hátsó ülésre. – Kérlek, ne ellenkezz!
Beült az autóba, vetett egy utolsó pillantást a barátja arcára, majd elhajtott. A legközelebbi kórházig meg sem állt. Leparkolt, felkapta a lányt és sietett segítséget keríteni. Két orvos és egy nővér rohant hozzá, a sérültet egy hordágyra fektették és a műtőbe vitték.
– Fiatalúr, nem sérült meg? A keze és a ruhája csupa vér. - állt elé egy ápolónő, mielőtt elment volna.
– Jól vagyok, ez nem az enyém. - nézte a ragacsos, vörös anyagot a kezein.
– Fiam, mi történt ezzel a lánnyal? - sietett oda hozzájuk az egyik orvos.
– Csak egy fa… kutya megtámadta. Én találtam rá és zavartam el az állatot. Azonnal ide hoztam. Nagyon komoly a helyzet?
– Túl sok vért vesztett, össze kell ölteni a vállán a harapásnyomot és az intenzívre kerül. - hadarta és újra eltűnt a műtőben.
– Mi a neve a lánynak? Értesítenünk kell a szüleit! - vette át a szót ismét az ápolónő.
– June Shepherd. - válaszolta és már rohant is.
A kocsinak támaszkodva nagyokat sóhajtott.
„Megharapta… Dilen most már tuti megharapta… csak ne történjen meg… ez lehetetlen!” - kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Te ostoba! Miért jöttél oda, miért?? - szorította ökölbe a kezeit és mérgesen az autó tetejére csapott.

2014. január 3., péntek

Tizenhetedik fejezet / I. rész

Sziasztok!
Végre meghoztam a következő fejezetet (már épp volt az ideje), de elfeleztem, mert ez is nagyon hosszú lett volna, és így tovább tart majd maga a történet egy kicsit, mert már csak egy teljes fejezet van vissza és a történet első részének vége van. Remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet is, vagyis az eleje, mert az igazán izgalmasak majd a fejezet végén lesznek.
Köszönöm, hogy elolvassátok!

Tizenhetedik fejezet
– June, June! - kiabálta Sarah, ahogy végigrohant a folyosón.
– Jesszus, mi történt már megint? - forgatta a szemeit a lány.
– Jason újra iskolába jött, mióta betörtek a suliba! - mesélte izgatottan. - Azt beszélik, hogy talán köze lehet a dolgokhoz és eddig börtönben volt.
– Hogy mi van? - nézett rá kérdőn June. - Ez hülyeség, nem tudom, ki találta ki, de nem így van!
– Miért vagy benne olyan biztos? Te tudsz valamit? - vizslatta gyanúsan.
– Nem tudok semmit sem, de majd kiderítem tőle és elmondom, te pedig addig ne pletykálj! - mondta határozottan a lány.
– Rendben van, de amint megtudsz valamit, azonnal szólj! Mindenről tudni akarok! – válaszolta.
– Ez csak természetes. - bólintott a másik.

Ahogy Dilen becsukta a szekrénye ajtaját, megdöbbenten tapasztalta, hogy Jason áll előtte.
– Újra itt? - kérdezte tőle.
– Beszélnünk kell, négyszemközt! - mondta komolyan Jason.
– Oké, menjünk az öltözőbe, ott ilyenkor nincs senki. - indult el Dilen, a másik pedig követte.
Először körülnéztek, hogy meggyőződjenek róla, tényleg egyedül vannak.
– Hallgatlak! - szólalt meg végül.
Jason először csak hallgatott, még csak ránézni sem tudott. A földet kémlelte, összegyűjtötte a mondanivalóját.
– Tudom az igazat rólad. - bökte ki végül.
– Mindent? - kérdezett vissza.
– Igen… a barátod elmondta, hogy mi vagy és hogy mi volt ez az egész aznap este. – folytatta.
– És van valami hozzáfűznivalód? Esküszöm, ha el mered mondani… - fenyegetőzött, de a másik félbeszakította.
– Köszönöm.
– Hogy mondtad? - meglepetten nézett rá.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. - ismételte meg.
– Ahogy te is az enyémet, kvittek vagyunk. - bólintott Dilen.
– Nem kell félned, a titkod biztonságban van. Nem árulom el senkinek sem!
– Miért lettél ilyen más, ilyen… rendes? Ebben biztos van valami hátsó szándék.
– Tévedsz! Nincs semmilyen szándékom sem. Tudod, mindig én voltam a népszerű, mindenki engem imádott, de hirtelen megváltozott minden. Lett egy vetélytársam a te személyedben. Rettenetesen bosszantott, nem értettem, hogy egy olyan kis senkiből hirtelen hogy lett profi sportoló, vagány, csajok kedvence. Gyűlöltelek miatta, azt hittem el akarod venni a jól felépített pozíciómat. Egészen addig nem értettem az egészet, amíg nem beszéltem a barátoddal. Most már tudom, hogy mitől lettél ilyen gyorsan más. - mondta teljesen őszintén.
– Eszemben sem volt elvenni a helyed! A hirtelen nőtt erőmet muszáj volt levezetni. Az, hogy a csapatba kerültem puszta véletlen volt, én csak… - hallgatott el.
– Megvédted June-t. A barátod beszélt a kettőtök között lévő szoros kapcsolatról. Sajnálom, hogy bajt okoztam! - kért megint elnézést.
– Felejtsük el! - vonta meg a vállát.
– Ahogy mondtam, bennem megbízhatsz. A titkod biztonságban marad. Szent a béke? - nyújtotta felé a karját Jason.
Dilen egy darabig csak nézte, majd elfogadta a felé tartott kezet.
– Legyen, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól kezdve legjobb barátok leszünk! - mondta a fiú.
– Legjobb barátok? Isten ments! - tiltakozott a másik.
A fiúk összenéztek és mind a ketten harsányan nevettek.
– Ha bármikor bármiben segíthetek, csak szólj! - jelentette ki Jason és elindult kifelé az ajtón.
– Jason! - szólt utána a másik.
– Hm? - fordult vissza.
– Tartsuk fent a látszatot. Ugyanolyannak kell lennie a kettőnk közötti viszonynak, mint eddig. Különben feltűnő lenne.
Jason bólintott, majd távozott az öltözőből. Ahogy kilépett az ajtón, belefutott June-ba.
– Szia, pont téged kerestelek! - mosolygott a lány.
– Igen? Mégis miért? - kérdezte tőle.
– Hogy beszélgessünk.
– Miért vagy ennyire titokzatos? Miről van szó? - türelmetlenkedett.
– Tudod, arról az estéről, és nem szeretném, ha valaki meghallana.
– Egy séta az udvaron? Nem hallhat meg senki sem. - ajánlotta Jason.
– Rendben. - bólintott a lány.
Néma csendben sétáltak egymás mellett a szabadban.
– Miről akarsz beszélni? - kérdezte a fiú, hogy megtörje a kettőjük közé ülepedett csendet.
– Sokáig nem jöttél iskolába, hogy érzed magad? - faggatózott óvatosan.
– Mire számítasz, mit fogok mondani? Hogy megőrültem, hogy érzelmileg roncs lettem, vagy mit?
– Nem, dehogyis. Csak tudod, nem jöttél sokáig iskolába és azért kérdeztem. Kicsit azért ez nem mindennapi dolog volt, ismerjük el. - javított az előző mondatán a lány.
– Igen, elég meredek volt, elismerem. De jól vagyok, Cole magyarázatának köszönhetően megértettem mindent, ahogy te is. - válaszolta neki a fiú.
– Akkor miért tűntél el, tudod, hogy az emberek pletykálnak? - kérdezte June.
– Mit pletykálnak? – kíváncsiskodott Jason.
– Hogy volt valami közöd a betöréshez…
– Áh, tehát betörés volt. Gondolom nem tudtak semmit sem kideríteni róla. - rázta a fejét.
– Szerintem se.
– Majd elsimítom ezt a pletyka dolgot, ne aggódj! - kacsintott a fiú.
– Mi lesz a hivatalos történet? Csak mert a barátnőmnek megígértem, hogy kiderítem az igazat rólad. – magyarázkodott, miközben végig a földet bámulta.
– Egy jó ürügy volt, hogy beszélhessünk, nem?
– De, igaz, ez volt az első szándékom. Tehát? - kérdezősködött tovább.
– Apám egy üzleti útra ment, én pedig önként vállalkoztam, hogy elkísérem.
– És mi a valódi ok?
– Ez az igazság. Kínálkozott egy lehetőség, én meg éltem vele. Ki ne akarna lógni a suliból, ha megteheti? És beismerem, gondolkozni is akartam a történteken. – nevetett.
– Azt hittem, hogy valami komolyabb történt, erre csak egy szimpla lógásról van szó. - forgatta a szemeit. - Beszéltél Dilen-nel azóta?
– Persze, találkoztam már vele. - bólintott a fiú.
– Remélem, hogy összebarátkoztatok! - mosolygott a lány.
– Na, azért ne túlozzunk, de beszélő viszonyban vagyunk. Legyen elég ennyi. Van egy közös titkunk négyünknek és csak ez köt össze minket! - vonta meg a vállát.


A fiú hirtelen kinyitotta a szemét. Nem látott semmit. Pislogott párat, hogy a szeme megszokja a sötétséget. Körülnézett, de nem látott mást, csak kőfalat. Óvatosan felült, de nem állt fel egyből, mert így is nagyon szédült. Felfelé tekintgetett, hátha arra talál menekülő utat. Hirtelen korgott a gyomra, a kezét a hasára tette, hogy egy kissé tompítsa a hangot. Nem csak éhes, hanem már nagyon szomjas is volt. Teljesen kiszáradt a szája.
Valami zajt hallott, az egyik sarok felől. Odamászott és látta, hogy a fal egyik repedéséből csöpög a víz. Odatette az ujját, hogy megízlelje, mi az. „Ez víz!” - gondolta magában. A tenyerét tartotta alá, hogy vizet gyűjtsön. A víztől egyre éhesebb lett.
– Ki kell innen jutnom! - motyogta maga elé.
Lépéseket hallott, ezért behúzódott a sarokba. Lámpa gyulladt a folyosón, de a fiút fogva tartó zárka még mindig sötét volt. Egy lány jelent meg és nyitotta ki az ajtót. A kezében egy tálca volt. Óvatosan leguggolt és a földre helyezte.
– Nem kell félned tőlem, nem akarlak bántani, csak ennivalót hoztam! – mondta a lány.
A fiú le se vette a szemét látogatójáról. Egy cseppet sem ment közelebb és nem is szólt egy szót sem.
– Tényleg nem foglak bántani, csak egyél! - tolta felé a tálcát.
A fiú kinyújtotta az egyik karját és magához húzta a tálcát. Olyan gyorsan esett neki az ételnek, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban elveszik tőle.
– Azt hiszem, most megyek. Hamarosan újra jövök. - állt fel óvatosan a lány és mosolyogva hátrált az ajtó felé.
– Köszönöm! - motyogta neki.
– Nagyon szívesen! - bólintott és elment.
Ahogy távozott, úgy kapcsolódtak le a lámpák utána. A fiút újra a sötétség fonta körül.

– Cooooole, hova a fenébe mész? Még gipszben van a kezed! - kiáltott utána Mrs. Shaw.
– Jól vagyok, csak nem gondolod, hogy még mindig feküdni fogok! Elég volt már belőle! - válaszolta a fiú.–
Amíg gipszben van a kezed, nem mész sehova! - erősködött tovább az asszony.
– Ezen könnyen segíthetünk. - mosolygott és elővette a csizmájából a tőrét.
– Cole Madsen, eszedbe se jusson! - figyelmeztette őt a nő.
Ő nem foglalkozott vele, a tőrét becsúsztatta a gipsze alá és egy mozdulattal kettéhasította azt. A fehér, szilárd anyag a földre hullott a lába mellett.
– Gond megoldva. – mondta.
– Te nem vagy normális, komolyan mondom! - rázta a fejét az asszony.
– Hagyd őt, ismered már milyen makacs! Majd én figyelek rá. - jött ki az ajtón Becca.
Cole elindult a tisztás felé, ahol gyakorolni szokott. A nő pedig követte őt, majd amikor odaértek, ismét megszólalt.
– Beszélnünk kell!
– Nem tudod megakadályozni, hogy gyakoroljak! - jelentette ki határozottan.
– Nem is akartalak. Csak a segítséged kell! - támaszkodott egy fának.
– Természetesen számíthatsz rám. Mit tehetek érted? - fordult felé a fiú.
– Vörös Hold lesz… - nézett a szemébe Becca.
– Már volt, egy jó ideig nem kell tőle tartanunk! – mosolygott.
– Valóban volt, de megint lesz. – bólintott.
– Az lehetetlen, ha csak… - rázta fejét Cole.
– Ha csak a legenda tényleg igaz. Emlékezz csak rá, mit tanultál!
„… A vörös Hold ismét eljő, ha megszületik a megmentő…” - visszhangoztak a fiú fejében mesterének szavai.
– Akkor mindkettőtöknek szüksége lesz segítségre! - húzta össze a szemeit elszántan.
– Nem is érdekel, hogy a legenda létezik-e, vagy hogy mi ez az egész? – kérdezte döbbenten Becca.
– Dehogynem, nagyon is, de most előbb rólatok kell gondoskodni! Utána jöhet a legenda megvitatása. Dilen-nek szólni kell, nem tud semmit sem! Tudsz valami helyet, ahol átvészelhetnénk ezt? - érdeklődött Cole.
– A múltkori alkalommal már itt voltam és van egy elhagyatott gyár, ami már évek óta üresen áll, egy lélek sem jár arra. - mondta a nő.
– Amíg elmegyek D.-ért, addig szerezz annyi és olyan erős láncot, amennyit csak tudsz, visszajövünk érted! - adta ki az utasítást és elindult az iskola felé.

Dilen elkapta a lány kezét, aki hátulról meg akarta érinteni a vállát.
– Áú, ez nagyon fáj! - jajgatott June.
– Ne lopakodj utánam, veszélyes! - elengedte a kezét.
– Valami baj van? - ült le mellé a padra.
– Csak valami nyugtalanít, furcsa érzésem van. - mocorgott Dilen.
– Mégis mivel kapcsolatban? Érzed, hogy közelednek azok a lények? - rémüldözött a lány.
– Nem, nem érzem őket. Ez teljesen más, olyan furcsa. Megrémít! - meredt a távolba a fiú.
– Engem is megijesztesz. Úgy gondolod, hogy veszélyben vagy? - faggatózott tovább.
– Igazából azt érzem, hogy te vagy veszélyben! - javította ki. - Mellettem bajod eshet!
– Akár hiszed, akár nem, én melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. - mosolygott és a kezét a fiúéra tette.
– Bocs, hogy megzavarom ezt a kis romantikus pillanatot! - szólalt meg mögöttük Cole.
– Mit keresel te itt? - pördültek meg mindketten.
– Hát elég komoly ügyben jöttem, mondhatni élet-halál kérdése a dolog! – tette karba maga előtt a karját.
– Mi történt? Megsérült valaki? - ugrott fel Dilen.
– Még nem, de ezt szeretném elkerülni, megelőzni. – válaszolta.
– Cole, hol van a gipszed? - szólalt meg June is.
– Már nincs, csak akadályozott a mozgásban. - legyintett a fiú.
– Mit kell megakadályozni? Csuklyások? - faggatózott tovább Dilen.
– Hála az égnek nem erről van szó! - rázta a fejét.
– Akkor mégis miről? Ne kelljen minden szót kihúzni belőled! - sürgette a másik.
– Vörös Hold lesz ma éjjel, biztonsági intézkedésekre van szükség! - mondta szigorúan.
– Az lehetetlen, már volt hónapokkal ezelőtt, a következőig még éveket kell várni! - tiltakozott hevesen.
– Úr Isten, mitől kell megvédeni őt? - ugrott fel a lány is. - Segíteni akarok!
– Téged kell megóvni, nem őt! Emlékszel mit mondtam a Vörös Holdról? Nem tudja kontrollálni magát, ezért mindenki veszélyben van! De legelőször téged és Jason-t kell elrejtenünk, biztonságba helyeznünk! - magyarázta Cole.
– Honnan veszed ezt a hülyeséget? Ez akkor is lehetetlen! - szólalt meg ismét Dilen.
– Ez nem hülyeség. Becca figyelmeztetett rá. Szerinte köze van a legendához. – folytatta.
– A legendához? Az csak egy mese, amin mind felnőttünk.
– Lehet, hogy mese, de mégis megtörténik ma éjjel.
– Akkor mindenáron akadályozd meg, hogy bárkit is bántsak. Ha kell, használd a tőrödet! - mondta komolyan a fiú.
– Nem kell aggódnod, ha mindenki betartja a szabályokat, nem lesz gond! - bólintott a másik.
– Mi a fenéről beszéltek? Nem használhatod a fegyvered megint, azt nem hagyom! - ellenkezett a lány.
– Neked ebbe nincs beleszólásod, maradj ki belőle! - rivallt rá Dilen.
– Nagyon kedves tőled, hogy segíteni akarsz, de nem lehet! Emlékszel, már meséltem párszor, hogy amikor átalakul, elveszti az összes emberségét, de az emlékezete kiváló. Akiket ilyenkor megkeres, vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja. Nem igazán tud különbséget tenni. - figyelmeztette. - A legjobb lesz, ha nem alszol ma otthon, menj egy rokonhoz, vagy baráthoz, de ne mondd el, mert ha valami balul sülne el, akkor így több időbe telik, amíg megtalál!
– Én biztos vagyok benne, hogy nem bántana, én bízok benne! - vágta rá határozottan.
– Ne tedd! Én sem bízom magamban, tudom, hogy bántanálak. Kérlek, hallgass ránk egy kicsit! - vitatkozott vele Dilen.
– Akkor is hiszem, hogy nem lenne semmi gond sem, de ha ezt akarjátok, rendben. - mosolygott June.
„Akkor is bebizonyítom, hogy nem bánt, majd meglátjátok!” - gondolta magában.
– Köszönjük. – bólintott Cole. - Beszélek Jason-nel, várj meg a kocsinál, Dilen.
– Hol lehet ezt úgy megoldani, hogy senki se vegye észre? Két farkas elrejtéséhez elég nagy hely kell. - kíváncsiskodott a lány.
– Állítólag van egy elhagyatott gyár a város szélén, ahová senki se jár, ott átvészelhetjük az éjszakát. – válaszolta Cole és elment megkeresni a fiút.
– Ez eszembe se jutott volna. A régi vasgyár ideális erre. - helyeselt June.
– Remélem, hogy nem lesz semmi baj! - mondta Dilen és elindult az autója felé. A lány figyelte, ahogy a barátja egyre jobban távolodik.