2013. június 24., hétfő

Ötödik fejezet

Ez a fejezet kicsit hosszabb lett, mint az előzőek. Gondolkoztam rajta, hogy szét kellene e választanom, de úgy döntöttem nem fogom. Ti mit gondoltok válasszam szét legközelebb a következő fejezeteket, ha hosszú, vagy így egyben jobb? Amúgy ez nem lett egy eseménydús fejezet, de azért remélem, hogy tetszeni fog. :)

Ötödik fejezet
A hétvége pillanatok alatt elrepült, mintha nem is lett volna. June azon kapta magát, hogy hétfő reggel van és iskolába kell mennie. Fogalma sem volt róla, hogy mit vegyen fel. Kitárta a szekrénye ajtaját, hogy kiválassza a megfelelő ruhát, de egyikkel sem volt megelégedve. Végül mégis egy kényelmes darabra esett a választása.
– Kicsim, igyekezz, ha azt akarod, hogy apád vigyen el ma az iskolába!  – kiáltott fel a lányhoz az anyja.
– Megyek, csak egy pillanat! - szólt le.
Amilyen gyorsan csak tudta összekapta magát, és mindent bedobált a táskájába, amire szüksége lehet az első napján. Majd lerobogott a lépcsőn.
– Mehetünk, készen vagyok! - mosolygott a szüleire.
– Kisasszony, reggelizni ki fog?- tette le az újságot a kezéből Mr. Shepherd.
– Nem vagyok éhes és amúgy is azt mondtátok, hogy sietni kell. – válaszolta miközben bepakolt egy almát a táskájába.
– Csak nem a barátaid hiányoznak ennyire?
– Őőő… De, igen. Szóval induljunk! - kiment az ajtón, de még visszaszólt az anyjának. - Szia, majd valamikor jövök.
– Érezd jól magad az első napon, kicsim! - mosolygott Mrs. Shepherd.
June az autóban várt az apjára, hogy végre indulhassanak. A férfi pár perc múlva szintén beszállt és már úton is voltak. A lány bekapcsolta a rádiót. Nem igazán akart beszélni az apjával. Ő mégsem maradt csendben.
– Nem izgulsz? - kérdezte tőle.
– Hát, csak egy kicsit. Nem akarom, hogy mindenki letámadjon milyen volt a másik iskola. A barátaimat viszont már nagyon szeretném látni. Tudod, egy év az mégis csak egy év. – válaszolta.
– Biztos, hogy ők is boldogok lesznek, hogy újra köztük vagy.
– Merem remélni, hogy nem cseréltek le!
Az út nem volt hosszú az iskoláig. Pont akkor értek oda, amikor a sárga iskolabusz leparkolt az épület előtt. Felpillantott az iskola tetejére és meglátta a már jól megszokott feliratot. ’Hallow Középiskola’ hirdette a tábla.  June végig nézett a parkolón és megjegyezte:
– Ahogy látom, már többen járnak saját autóval, mint mielőtt elmentem.
– Igen, divattá vált a diákok körében a saját jármű, már csak azok járnak busszal, akik nem engedhetik meg maguknak.
– Ahogy én? - fordult az apja felé és kissé lenéző pillantást vetett rá.
– Kicsim, tudod, hogy még nem volt alkalmunk venni neked egyet. De amint betöltöd a tizenhetet, kapsz egyet, megígérem! – magyarázkodott.
– Na, persze! – húzta el a száját.
June megvárta, amíg a diákok bevonulnak, majd csak aztán szállt ki az apja autójából. Mielőtt becsukta volna az ajtót elbúcsúzott.
– Nem kell értem jönnötök, majd megkérem az egyik barátomat, hogy vigyen haza. Szia.
Meg se várta, hogy az apja válaszoljon neki. Elindult az épület felé, amikor őrjítően hangos sikolyt hallott az egyik irányból. Nem csak ő, hanem mindenki más is arra kapta a fejét. Egy vörös és egy barna hajú lány rohant felé a nevét kiabálva.
– Juuuuuuuuuuune! - hol az egyik, hol a másik ordította.
„Ennyit arról, hogy feltűnés nélkül elvegyülhetek újra…” - gondolta magában és mosolyogva kitárta a karját barátnői felé.
– Úr Isten, June Shepherd újra köztünk! - kántálták és mind a ketten ölelgették.
– El sem hiszed mennyire jó, hogy itt vagy. Annyi mindent el kell mesélnünk! - toporzékolt a vörös hajú lány.
– Lesz még időnk mindenre, most jobb, ha bemegyünk, mert nem szeretnék elkésni az első napomon. - csitítgatta őket June.
– Alig várom, hogy mindent elmesélj a francia iskoláról. Nem bírom ki az ebédszünetig! - ujjongott a másik is.
– Pedig muszáj lesz. Ahogy nézem, nem együtt lesznek az óráink, csak a délutániak. – bólogatott.
– Óóóóó… - szomorodtak el a barátnői.
– Jut eszembe, hol van Mark? – nézett körül June.
– Kicsit késik, akadt egy kis dolga a drágámnak. - mondta a barna.
– Drágámnak? Azt hiszem, hogy meg kell magyaráznod valamit! - vonta fel az egyik szemöldökét.
– Természetesen, mindent majd ebédnél. Most rohanunk, töri lesz az első. Arról nincs késés. - mondta és már el is rohantak.
„Itt semmi sem változott.” - tűnődött magában June, amikor a termébe ment. Látta, hogy már mindenki elfoglalta a helyét és csak egyetlen egy szabad szék maradt leghátul. Gyorsan leült, és próbált észrevétlen maradni, de ez nem jött össze.
Mr. Smith, a matektanár felfedezte a régi-új jövevényt.
– Amint látom, megjött a mi kis üdvöskénk. June Shepherd, kérlek, gyere ide ki és mesélj nekünk pár szót a másik iskoláról! Mindannyian meghalunk a kíváncsiságtól.
– Nem lehetne máskor? – ellenkezett, de hiába.
– Nem, gyere csak és mesélj nekünk! - mosolygott a tanár.
June lehunyta a szemét, mély levegőt vett és olyan lassú léptekkel ment ki a tábla elé, ahogy csak tudott. Utált kínos helyzetbe kerülni és ezt érezte élete legkínosabb pillanatának. Végignézett diáktársain. Minden szem rászegeződött, kivéve egyet. Egy fiú, aki pontosan előtte ült, az asztalát bámulta, mintha valamit írna. Sapka és kapucni is volt a fején. June beszélni kezdett, de le se vette a szemét az ismeretlenről. Nem tudta eldönteni, hogy zavarja-e az, hogy nem figyel rá, vagy inkább örül neki.
– Mr. Shaw! - szólalt meg a tanár olyan váratlanul, hogy még a lány is megremegett tőle.
A fiú felnézett és zöld szemét a férfira emelte. Nem szólt egy szót sem, csak nézte őt.
– Levennéd a sapkád és a kapucnid? Ez egy terem, itt se hideg nincs, se rejtőzködni nem kell! - parancsolt rá.
A fiú összehúzta a szemét és kinyitotta a száját felkészülve arra, hogy mondjon valamit. Látszott rajta, hogy valami kevésbé szépet akar mondani, ám mégis meggondolta magát.
– Ahogy óhajtja! - kapta le a fejéről mindegyiket és újra a lapjával foglalatoskodott.
A lány folytatta a beszámolóját egészen addig, amíg meg nem szólalt az óra végét jelző csengő. Mindenki nagyon hálás volt neki érte, hogy így elhúzta az órát, mert se nem tanultak, se nem kaptak házi feladatot. Visszament a helyére, hogy elpakoljon. Ahogy végzett és előre nézett, látta, hogy a fiú már nincs ott. Ő volt az első, aki elhagyta a termet. June is kisietett, hátha még látja, de már sehol sem lelte. A folyosóra hömpölygő diákok között teljesen elveszett.
A délelőtt olyan iszonyatosan telt, mint még soha. Minden osztálytárs és tanár őt faggatta. Szinte az összes órán ő volt a középpont, amit ő nem igazán szeretett. Alig várta, hogy ebédszünete legyen, hogy találkozhasson a barátaival és kicsit elfelejtse ezt a rémálmot. Az ebédlőbe érve látta, hogy a vörös hajú barátnője vadul integet neki, jelezve, hogy menjen oda hozzájuk. Az ebédjével együtt odaült három barátjához.
– Isten hozott köztünk, tékozló lány! - kacsintott Mark.
– Köszönöm, jó újra látni titeket. Na, meséljetek mi a helyzet? Minden tudni akarok! - faggatta őket és beleharapott az almájába.
– Loraine-nek bejelentenivalója van! - bökte oldalba barátnőjét a vörös.
– Igen? Hallgatlak. - fordult felé June.
– Mark és én összejöttünk. - mesélte ujjongva.
– Komolyan? Ez nagyszerű, épp itt volt ideje! - mosolygott ő is.
– És hogy telt az első napod? - váltott témát hirtelen Mark, valószínűleg nem akart résztvevője lenni a lányok eszeveszett pletykálkodásának.
– Elég unalmas és fárasztó.  Mindenki engem kérdezgetett. – húzta el a száját és közben nézelődött, hogy milyenek lettek a diákok mióta ő elment.
Az egyik sarkon megakadt a szeme és még az almájába is elfelejtett beleharapni. Mark hadonászott előtte.
– Hahó, Föld hívja June-t!
– Mi? - fordult felé.
– Mit néztél ennyire? - kérdezte Loraine.
– A srácot, ott a sarokban. Ki ő? Előttem ült matekon és olyan különös. Nem emlékszem, hogy láttam volna.
Mind a hárman arra fordultak, hogy szemügyre vegyék az alakot, akiről a lány beszélt.
– Ó, ő akkor jött, amikor te elmentél. Csak egy éve van itt. Állítólag előtte másik iskolába járt, de senki sem tud erről semmit - mondta a vörös, aki a Sarah névre hallgatott.
– Miért van egyedül? - érdeklődött tovább June.
– Mert nem igazán népszerű. Sőt, ha jól emlékszem, nem láttam egyetlen emberrel sem, mióta ide került.
– Sarah egyszer bepróbálkozott nála, de sikertelenül. – mártotta be a barátnőjét a barna.
– Miért? - nézett rá a másik.
– Mert tök jó pasi. Lehet, hogy így nem látszik, mert rejtőzködik, de ha nincs rajta se sapka, se semmi, akkor igazán helyes fiú.
– Úgy értem, hogy miért utasított el? – javította ki az előbbi kérdését.
– Ja, vagy úgy. Hát nem tudom, egyszerűen túl nyers volt és szinte nekem támadt. – vonta meg a vállát. - Igazán kár, mert szívesen lógnék vele.
– Te kivel nem? - forgatta a szemeit Mark.
– Mi a neve? - ismét közbe szólt June.
– Azt nem tudom. - rázta a fejét Sarah.
– Azt hiszem valami Dilen Smith. - válaszolta a fiú.
– Shaw. – javította ki
– Ha tudod, akkor meg miért tőlünk kérdezed? - néztek rá furcsán.
– Csak hallottam, hogy a tanár így szólította órán. Odamegyek és köszönök neki. - felpattant és már el is indult.
Megállt a fiú előtt és nézte, hogy mit csinál. Ő ismét azt csinálta, amit matekon. Valamivel nagyon foglalatoskodott. Egy vázlatfüzet volt előtte és sebesen rajzolgatott. June először csodálattal nézte, ahogy alkot, aztán végül mégis megszólalt.
– Szia, én June... - kezdte, de a srác félbeszakította.
– Kopj le!
– Tessék? - döbbent meg.
– Mit nem értettél azon, hogy kopj le? Zavarsz! - emelte fel a fejét és egyenesen a lányra nézett. A szája gúnyos mosolyra húzódott, mert élvezte szavai hatását.
June nem tudta, hogy mitévő legyen. Nagyon kellemetlenül érezte magát, de nem adta fel.
– Mit csinálsz? Megnézhetem?
Most a fiún volt a sor, hogy megdöbbenjen. Nem számított rá, hogy nem sikerül elijesztenie őt.
– Semmi közöd hozzá! - csapta össze a vázlatfüzetet és felugrott, majd elviharzott
A lány megsemmisülten állt ott. Reménykedett benne, hogy senki sem őt figyeli. Barátaihoz se ment vissza, mert nem akart szembesülni a kudarcával. Inkább ő is kisietett az ebédlőből, mintha valami fontos elintéznivalója lenne. A többiek utána kiáltottak, de ő nem foglalkozott velük.
Egész délután próbált kerülni mindenkit, ám ez nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint képzelte. Hol az egyikkel, hol a másikkal volt közös órája.
– Miért rohantál így el? - állította meg Loraine órák után.
– Valamit el kellett intéznem, bocsi!
– Mi volt a sráccal? Mit mondott, vagyis te mit mondtál neki, hogy így elüldözted? - kíváncsiskodott.
– Be akartam mutatkozni és megkérdeztem, mit csinál. Igazatok volt, nem igazán akar senkivel se szóba állni. Engem is elküldött és mivel én nem mentem el, ezért ő távozott. – mesélte.
– Hm... ez egy különös fiú. Ne akarj mindenkivel jóba lenni. Szerintem legjobb lenne, ha elkerülnéd. – tanácsolta. - Amúgy gyere velünk haza, Mark és Sarah már az autónál várnak.
– Aha. - mondta, de ahogy meglátta, hogy a Shaw fiú a buszra száll fel, meggondolta magát. - Vagyis nem, busszal megyek!
– Tessék??? - hüledezett a barátnője.
– Kicsit szeretnék visszarázódni. Holnap megyek veletek, ma buszozom. – hazudta.
– Ahogy érzed, akkor… szia. - fordított neki hátat a lány és elment.
June a többi emberrel együtt felszállt a sárga csodajárműre. Számos ember mellett volt üres hely, ő mégis hátrafelé vette az irányt és megállt a srác mellett. Ő gyorsan odatette a táskáját.
– Foglalt! – mondta.
– Köszönöm, hogy foglaltad nekem! - emelte fel a hátizsákot, a fiú ölébe tette, ő pedig leült.
Dilen a fejét fogta és kifelé bámult. Ha már nem tudta megakadályozni azt, hogy mellé üljenek, akkor azt akarta, hogy ne kelljen szóba állnia vele. Ám a lány hajthatatlan volt.
– Miért vagy ilyen? Nem kellene ennyire undokul viselkednek mindenkivel. - vágott bele.
– Miből gondolod azt, hogy akarok veled beszélni? - kérdezett vissza.
– Magányosnak tűnsz. Nem igazán lehetnek barátaid, gondoltam szeretnél egyet. – folytatta.
– Ne akarj engem analizálni, barátkozni meg pláne ne. Nincs szükségem se rád, se másra, úgyhogy kopj le! – morgott.
– Nem értem, hogy miért vagy ilyen mogorva.
– Miért idegesítesz? Élvezed? - nézett rá szúrós szemekkel.
June a szemébe nézett és akkor tudatosult benne, hogy még nem látott soha sem ilyen gyönyörű zöld szempárt. A fiú tekintete mérges, mégis kissé szomorú volt.
– Most meg mit bámulsz?
– Izé, ő semmit. – pirult el és hirtelen másfelé nézett.
Dilen felkelt a helyéről és kipréselte magát a lány mellett. Elindult előre, de még visszaszólt neki.
– Ne merj követni, mert megbánod! – majd, mint, aki jól végezte dolgát, elment.
Ahogy a buszsofőr leállt a megállóban, Dilen leugrott. Ő volt az egyedüli, aki itt hagyta el a járművet. June bámulta őt, még akkor is, amikor már ismét elindultak. A fiú hátrafordult és látta, hogy a lány őt nézi. Észrevette magát és elkapta a tekintetét a távolodó Dilen-ről, majd pár pillanat múlva, amikor visszalesett, már nem látta sehol sem.
„Eszméletlen egy tapló ez a srác, de akkor miért érdekel ennyire?” - töprengett az út további részén.


12 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez szuper fejezet volt, főleg ezzel a titokzatos Dilennel. :)
    Tényleg nagyon goromba ez a srác, és van is egy tippem, hogy miért. És szerintem igenis össze fognak barátkozni June-nal! Vagy...és ezt most befejezetlenül hagyom. :)
    Szóval, van egy olyan érzésem, hogy ennek a Dilennek van valami köze az erdőbeli lényhez, és Cole-hoz is.
    Tényleg, hol van Cole?
    Te jó isten, megint kavartam ám rendesen! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett. :) Igen végre megjelent már Dilen is, nem csak Cole telefonált vele. :D
      Hát talán jól tippelsz, bár kitudja. :D
      Persze, hogy köze van hozzá. ;) Cole picit pihent ebben a fejezetben, most éppen annál a családnál van, ahová érkezett a vonattal. :D

      Törlés
    2. Nna, tudtam én! :)
      Szóval Dilen az a kölyök, akivel Cole telefonált. Hmm...:D

      Törlés
    3. Pontosan. :D Nem sokára jön Cole is megint :D

      Törlés
  2. Hű, hogy ez a Dilen mekkora egy farönk! :O Mondjuk biztosan megvan rá az oka, kíváncsi is vagyok rá, hogy mi.
    Az elején egy észrevétel: mivel leírtad, hogy June hezitált a ruhán, nem elég annyi, hogy végül egy kényelmes darab mellett döntött, mivel az agyunkat már előkészítetted arra, hogy kivesz egy fekete/zöld/hupilila egyberuhát/szoknyát/nadrágot, tehát várjuk, hogy mi is lesz az, de nem tudjuk meg. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen az észrevételt. Van hiba bőven az írásaimban minden alkalommal, mielőtt felteszem észreveszem.. Javítani kellene, pedig legalább ötször már elolvastam az egész 383 oldalas történetemet.. :)De örülök, hogy észrevételeidnek. :)
      Ja és ez a farönkös kijelentésed tök jó volt :D

      Törlés
    2. Ne aggódj, én is mindig találok az enyémben, néha olyan pitiáner dolgokat, hogy kínomban csak röhögni tudok magamon. :D Egyébként azért is vagyunk itt egymásnak, hogy észrevegyük. ;)

      Törlés
    3. Igazad van, ha nagyon akarunk, akkor mindig találunk hibát :D Igen, igyekszem én is segíteni, ha tudok. :)

      Törlés
  3. Szia Tita <3
    June első napja a a suliban igazán érdekes volt. Szegény biztos rossz lehetett, hogy minden órán ő volt a középpontban. A barátai aranyosak és pörgősek. Remélem többet is megtudunk majd róluk és, hogy June miért is volt másik iskolában egy évig. Dilen érdekes fiú. Biztos megvan az oka a zárkózottságra és bízom benne, hogy ki fog derülni mi is azaz ok. Ahogy azt is remélem, hogy ő és June minden kezdeti nehézség ellenére barátok lesznek majd.
    Siess a frissel, mert már most alig várom :D
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia ^^
      Ez olyan kicsit semleges fejezet volt, amiben nem nagyon történt semmi, de annak jó volt, hogy behozzak a történetben pár új szereplőt. :)
      Persze Dilen-nek még sok a titka, ami később majd kiderül. :)
      Igyekszem feltenni hamarosan a következőt is. :)

      Törlés
  4. Röstellem , de ez a fejezet valahogy elkerülte a figyelmem ... de most elolvastam és a szokott módon alig bírtam abbahagyni :) A párbeszédek nálad is olyan jó életszerűek, természetesek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi gond, előfordul az ilyen. :) Amúgy is ráérsz elolvasni bármikor azért van a fejezetek menüpont, hogy vissza tudd keresni :)
      Köszönöm, örülök neki, hogy tetszett. :) Bár így két év után simán át tudnám íri az egészet (talán kellene is)

      Törlés