Tizedik fejezet második rész

Két és fél hét után itt a Tizedik fejezet második része is. Nem tudom, hogy mennyire lesz izgalma vagy érdekes, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Köszönöm előre is mindenkinek, aki elolvassa és véleményt mond róla. 

Megint felmerült bennem az, hogy abbahagyom a történet feltöltését, és a blogot is szüneteltetni fogom. Még ez nem biztos, ez csak egy elmélet egyenlőre! Majd kiderül, hogy mi lesz még!

Jó olvasást! 

Tizedik fejezet második rész

A fiú odalökte a lány ölébe a telefont. June felvette az egyik kezével és megnézte, hogy mit akar rajta mutatni. Egyetlen név volt a képernyőn készen állva a hívásra.

– Cole. - olvasta fel a nevet. - Azt akarod, hogy felhívjam őt? - kérdezte tőle. Ő valami bólogatás félét mutatott, amit a lány jelnek vett.

June megnyomta a gombot és idegesen várta, hogy valaki beleszóljon a túl oldalon. Hosszú óráknak tűnt, ahogy a telefon kicsörgött, majd végül valaki felvette.

– D., mi van? Csak nem unatkozol? - nevetett egy másik srác.

– Nem Dilen vagyok! - válaszolta a lány olyan hangosan, hogy még maga is meglepődött rajta.

– Ki vagy te és hol van ő? - váltott komoly és kissé fenyegető hangnemre Cole.

– Egy barátja. Ő itt van mellettem és nagyon rosszul van, azt akarta, hogy hívjalak fel. El kell vinnem a kórházba. – válaszolta.

– NEM! Hozd haza, elküldöm SMS-ben a címet. Eszedbe ne jusson kórházba vinni! Olyan gyorsan hozd, amilyen gyorsan csak tudod, vagy te jársz rosszul!

– Te most fenyegetsz? Én segíteni akarok neki, erre te megfenyegetsz? - emelte fel a hangját a lány.

– Dehogyis, csak figyelmeztetlek és segíteni akarok! Igyekezz, ahogy tudsz, mert mindkettőtök életével játszol! - hadarta és letette a telefont.

– Szép kis barátaid vannak, mondhatom! - fortyogott June Dilen-nek szegezve a szavait.

– Csak félt. - suttogta a fiú, miután már megint elmúlt a korábban érkezett rohama.

– Nem foglak megenni! - forgatta a szemeit a lány.

– De én talán igen! - válaszolta és lehunyta a szemeit, hogy pihenjen.

– Tessék? - kapta fel a fejét, de mivel a másik nem válaszolt, ezért nem is firtatta tovább a dolgot.

Pár perc múlva megérkezett az ígért SMS. A cím teljesen a másik irányba volt, mint amerre haladtak. Egyetlen autó sem jött, ezért June egy hirtelen ötlettől vezérelve kipördült és megfordult, majd az ellenkező irányba tartottak. A fordulás olyan vadra sikeredett, hogy Dilen feje koppant az ablaküvegen.

– Ezt szépen csináltad! - mondta még mindig csukott szemmel.

– Ne haragudj, nem akartam!

– Elhanyagolható volt, ahhoz képest, amit érzek, és érezni fogok. - most már kinyitotta a szemét és rámosolygott.

– Ennyire szörnyű?

– El sem tudom mondani. Nem kívánom senkinek sem! – sóhajtozott.

June nagyon szeretett volna erre mondani valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már odaértek. Éppen hogy leparkolt, egy fiú rohant oda hozzá, akit pár másik személy követett.

June kiszállt az autóból, hogy beszélhessen velük. Amikor meglátta, hogy ki az a fiú, aki odasietett, földbe gyökerezett a lába.

– Cole? Cole Madsen? Te vagy az? Mit keresel te itt?

– Később… majd mindent elmondok, erre most nincs idő! – szinte feltépte az autó ajtaját, és kivette belőle az unokatestvérét.

Felkapta a vállára, és elindult vele az erdő felé. June nem értette, hogy mi történik, ezért utánuk szaladt a fiú többi családtagjával együtt.

– Állj már meg. Hova viszed? Orvos kell neki. Cooooole! - kiáltotta a lány, de ő nem foglalkozott vele.

Egészen addig ment vele, amíg el nem ért a már jól megszokott tisztásukra. Lefektette a fiút, akire éppen akkor tört rá egy újabb roham. Ez volt az eddigi legerősebb és legrosszabb, amit June látott. Dilen le se vette róla a szemét a nagy fájdalmai közepette sem.

– Azonnal menjen innen mindenki! Nem tudhatjuk, hogyan reagál! - kiáltotta hátra mindenkinek Cole.

– Nem lesz gond? - kérdezte sírva Marian, Dilen anyukája.

– Esküszöm, hogy nem! - bólintott a fiú.

Mr. Shaw felkapta a kislányát, karon ragadta feleségét és elviharzott velük együtt. June-nak fogalma sem volt róla, hogy mi történik.

– Becca, neked is menned kell és vidd magaddal őt is! - fordult felé Cole.

– Szükség lehet rám, nem hagylak egyedül! Én már végigcsináltam egyszer, tudom, hogyan működik! - tiltakozott a nő.

– Valakinek el kell vinnie a lányt. Menj! Nem lesz gond. Megoldjuk mi ketten fiúk! - jelentette ki határozottan.

Becca bólintott és vonszolni kezdte a lányt magával.

– Én nem megyek sehova sem! Nem hagyom itt! Mindenki megőrült! Orvosra van szüksége, nem az erdőre, kórházba kell vinni, mert meg fog halni! - kiáltozott hisztérikusan.

– Semmi baja nem lesz! Bízz bennem, ahogy akkor is! Kérlek! - győzködte kedvesen, de hasztalanul.

– Őrült vagy! Nem hagyom egyedül veled! - ordította tovább.

– Becca, vidd innen, mert nem tudom, mit csinálok! - kezdett most már ő is dühös lenni.

A nő könnyűszerrel felkapta a vállára a lányt és elment vele. June kapálózott, ahogy tudott és végig az úton ordította a fiú nevét.

Cole visszafordult Dilen felé és megfogta a kezét.

– Esküszöm, hogy nem hagylak magadra és végig fogjuk együtt csinálni! - mondta bátorításként.

– Cole, félek! - mondta teljesen váratlanul a fiú. - Ha nem élném túl, akkor mond el neki, hogy…

– Ilyen eszedbe se jusson! Ne kezdj itt nekem búcsúzkodni! Tudom, hogy fáj, és nem tudom elképzelni, hogy mit érezhetsz. De biztos vagyok benne, hogy túltesszük magunkat ezen is, mint máskor, együtt! - szólt közbe, hogy a fiú ne tudja befejezni a búcsúmondatait.

Amikor Dilen válaszolni akart, egy újabb fájdalmas érzés szakította félbe a beszélgetést. Úgy szorította meg Cole kezét, hogy belevörösödött és még ő is felszisszent. Dilen másik keze mellette, a földön volt. Annyira küzdött a fájdalom ellen, hogy körmeivel mélyen felszántotta a talajt. „Csak tarts még ki egy kicsit öcsi!” - gondolkozott magában Cole. Annyira szenvedett, hogy kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

– Jól vagy, haver? - most már ő is aggódott érte.

Nem tudott válaszolni, mert olyan görcs jött rá, hogy a felsőteste megemelkedett a földtől, olyan volt, mintha lebegne. Egy percre se engedte el a barátja kezét, még jobban szorította, ahogy a fájdalma nőtt. A kezén és a lábán a karmok hirtelen nőni kezdtek, szinte belefúródtak Cole kezébe. Érezte, hogy a másiknak is fáj, ezért elengedte a kezét. Cole hátrébb tántorodott, mert a másik lökött rajta egyet. Dilen visszazuhant a földre és vonaglott. Látszott rajta, hogy a csontjai szépen lassan eltöredeznek, átrendeződnek, majd az orra és a füle nőni kezd. Cole döbbenten bámulta csak a történéseket. Dilen akkorát ordított, hogy az egész erdő visszhangzott tőle, az összes madár felrebbent ijedtében. Átfordult a másik oldalára, és négykézláb támaszkodott.

Cole észhez kapott és felugrott magához véve fegyverét. „Csak ne kelljen használni, csak ne kelljen…!” - reménykedett, hogy nem kell megküzdenie barátjával. Pár pillanat múlva már ott állt előtte, teljesen átalakulva. Cole még szorosabban markolta a tőrét. Hiszen nem minden nap lát az ember egy frissen átalakult, az átlagnál háromszor akkora farkast.

– Dilen, még önmagad vagy? - kérdezte a fiú és egy óvatos lépést tett felé.

A fehér farkas csak úgy bámult rá mozdulatlanul. Cole kinyújtott karral lépkedett felé. A csodálatos és hatalmas állat lehajtotta a fejét jelezve, hogy nem fogja bántani. A fiú hozzáért a bársonyos szőréhez és visszahelyezte a tőrét a csizmájába. Dilen felemelte a fejét és belenézett barátja szemébe. Mosolyogni akart, de mivel nem ember volt, ezért vicsorgásnak tűnt.

– Hát így nem olvadna el a csajod a mosolyodtól. Még jó, hogy fogat mostál, mert azt mondanám, hogy büdös a szád, taknyos… mondtam, hogy ne merj búcsúzkodni! – gúnyolódott Cole.

A farkas elugrott és elszalad amilyen gyorsan csak tudott. Olyan sebes volt, hogy még a fiút is lenyűgözte. Élvezte, hogy így szaladhat. Szabadnak érezte magát, ahogy a lábai érték a földet, ahogy a bundájába kapott a szél.

Cole csak pislogott párat és már vissza is ért a másik. Gonoszul elvigyorodott, majd megszólalt.

– Ugye tudod, hogy most mi fog jönni? - mondta és felugrott a barátja hátára. Nagyon szorosan kapaszkodott, felkészülve a féktelen sebességre.

Dilen elrugaszkodott és szélsebesen száguldott vele együtt. Cole úgy érezte, hogy repül. Boldognak és súlytalannak érezte magát.

Rebeca alig bírta visszatartani a lányt. Csak úgy toporzékolt. Még az ő erejéhez képest is hatalmas ellenállásba ütközött.

– Hagyd már abba, mert komolyan mondom, megjárod, ha felidegesítesz! – morogta.

– Kedvesem, ne félj, nem lesz semmi baja a fiamnak! Cole vigyáz rá. - lépett elé Mrs. Shaw, hogy beszéljen vele.

– Honnan tudja? Maga nem látta úgy, ahogy én! Szörnyen nézett ki, kórházba kellett volna vinni! - ellenkezett vele.

A nő a vállára tette a kezét és bizalmat sugárzóan rámosolygott.

– Hidd el nekem, nálam jobban senki sem félti azt a gyereket. Én hiszem, hogy nem lesz semmi baj!

– Dilen nagyon erős és nemsokára visszajön hozzánk! - lépett oda hozzá a kislány és megfogta a kezét.

June nagyot sóhajtott és megsimogatta a fejét. „Ha ez a kislány képes hinni abban, hogy Cole megmenti, akkor én is!” - tűnődött magában és kissé lenyugodott. Már nem kapálózott, nem akart elmenekülni, csak várakozott a többi családtaggal együtt.

Dilen visszaalakult a régi emberi önmagává. Nem volt még túl sok ereje, ezért inkább a földön fekve maradt. Cole elővett a hátizsákjából egy pólót és egy nadrágot, amit pont emiatt hozott magával és odadobta a másiknak.

– Mielőtt visszamegyünk, ezt vedd fel. Nem kellene így látniuk. Kicsit megcsócsáltad a ruhádat! - kacsintott.

– Cole! - szólalt meg a végre Dilen.

– Hm?

– Kösz, hogy nem hagytál magamra! Még érzem, hogy nem vagyok túl jól, de valamivel jobb és tudom, hogy nélküled nem tudtam volna végigcsinálni!

– Megmondtam, hogy mindig számíthatsz rám és nem maradsz egyedül! De ne érzelgősködjük, az nem a mi stílusunk, te taknyos! - segítette fel a földről.

Dilen belebújt a kapott ruhákba és várta, hogy a társa megszólaljon, aki egyfolytában a szemét bámulta.

– Mi van már? Szőrös maradt az arcom? - kérdezte tőle, hogy megtörje a kínos csendet.

– A szemed…

– A szemem szőrös? Atyaég! - kapott az arcához ijedten.

– Dehogyis, te idióta! Csak…

– Csak??? Mondd már, mert nem bírom a feszültséget!

– Kék…- vonta meg a vállát.

– A szemem zöld, anyu szerint méghozzá smaragdzöld. – forgatta a szemeit. - Nehogy már színvak legyél!

– Ez inkább tengerkék, vagy mi.

– Az lehetetlen, hogy lehetne már kék? - értetlenkedett Dilen.

– Nem tudom… farkasként is az volt. Tudod, hallottam már olyat, hogy valaki megváltozik külsőre is, de az nagyon ritka. Tehát mostantól kék szemed lesz. - magyarázta Cole.

– Szerinted nem fog feltűnni az embereknek?

– Majd azt mondjuk, hogy a kontaktlencséd volt zöld, vagy ez az, majd még megoldjuk. De mindenesetre holnap nem mehetsz még iskolába. Most indulj, kölyök, mert a családod és a csajod már frászt kapnak! - indult előre a másik meg követte.

– Nem a csajom! – tiltakozott.

– Persze, persze…

– De tényleg nem az, semmi közöm hozzá!

– Jól van, én elhiszem, mondta valaki, hogy nem? - folytatta a hitetlen hangján.

A visszaúton végig erről veszekedtek. Dilen kicsit óvatosabb és lassabb volt, mert még mindig szédelgett, nem érezte magát teljesen jól. Amikor meglátta a házat, megállt egy pillanatra. Vett egy nagy levegőt és odament a többiekhez.

– Dileeeeeeeeen! - kiáltotta az anyukája és megölelgette, majd a többi családtagja is.

– Minden rendben ment? - kérdezte Becca és elismeréseként hátba veregette a fiút.

– Persze, jól vagyok! - bólintott és szemével a lányt kereste.

Ott hagyta a családját és odament hozzá. June annyira örült neki, hogy látja, mégis dühös is volt rá, hogy lekevert neki egy pofont.

– Ezt meg miért kaptam? - fogta az arcát, ahol a lány keze „megsimogatta”.

– Mert aggódtam érted és azt hittem, hogy meghalsz! És mert nem mondod el nekem, hogy mi folyik itt! – válaszolta. - Amúgy jól vagy?

– Most már kijózanodtam a segítségeddel. Köszi! Még nem mondhatom el, hogy mi ez az egész! Csak bízz bennem, és időben megtudsz majd mindent! – válaszolta neki.

 June nem is figyelt arra, amit a fiú beszél, csak az arcát figyelte.

– A szemed…

– Mi van vele, szép? - kérdezte kihívóan, hogy megzavarja a lányt.

– Igen… vagyis mi? Nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy… - félbehagyta a mondanivalóját, mert valaki közbeszólt.

– Most, hogy a fiatalok meggyőződtek arról, hogy mindenki jól van… a kisasszonynak mennie kellene. – karolta át őket Cole.

– Nem kell, beszélgetünk éppen! - tiltakozott a lány.

– Majd máskor… a lovagod most el van fáradva és még nem érzi jól magát. Majd én hazaviszlek és pár nap múlva megtudsz mindent! - húzta magával June-t.

Cole nem hagyta, hogy a lány tovább maradjon, a kocsija felé vonszolta. Dilen-t pedig a családja cipelte be a házba, hogy kifaggassák az eseményekről, és pihenésre kényszerítsék.

– Cole, mit keresel te itt? – kérdezte a lány, amikor a fiú beült a vezető ülésre.– Ez a családom, hozzájuk utaztam. A pasid az unokatestvérem. - válaszolta és elindultak.
– Itt fordulj majd balra! – irányítgatta a lány. - Nem a pasim!
– Tudom, tudom. Ezt már hallottam párszor tőle is… - forgatta a szemét.
– Tényleg?
– Meglep a dolog? - fordult felé.
– Őőő… nem… nincs semmi köztünk, csak iskolatársak vagyunk! - győzködte inkább magát, mint a fiút.
– Na persze, mintha Dilen mondta volna…- motyogta magában.
– Tessék? Itt fordulj be a sarkon és a harmadik ház az!
– Semmi, csak gondolkoztam. - legyintett és leparkolt a ház előtt.
– Köszi, hogy hazahoztál! – mosolygott a lány és ki akart szállni az autóból, de Cole megragadta a kezét. 
– June, figyelj! Erről senkinek sem beszélhetsz! Ha az iskolában kérdezik, akkor sem. Mondd azt, hogy nem tudsz semmit.. Felhívtad a családját és ők intézkedtek, te csak elvitted az orvoshoz… Rendben? Csak mert lehet, hogy pár napig nem megy majd sehova otthonról. – magyarázta.
– Nem tudom, hogy mi folyik itt, de rendben! Ezért cserébe tartoztok egy beszámolóval!
– Amint lehet, tudni fogsz mindent! - bólintott Cole és kiszállt a kocsiból.

Mire June is kiszállt már nem volt ott. Körbe- körbe forgolódott, de sehol sem találta.

– Komolyan mondom, hogy ezeknek szokásuk így eltűnni. Csak tudnám, hogy csinálják! - gondolkozott hangosan és bement a házba.

Béta olvasó

Ez a bejegyzés még nem a következő részt tartalmazza a történetemből, az talán majd a héten érkezik. 

Tudom mostanában nagyon eltűntem, sok elmaradásom van, mind az én blogommal kapcsolatban, mind másokénak az olvasásával, de igyekszem mindent behozni. 

Most azért született meg ez a bejegyzés, hogy megkérdezzem van e kedve valakinek a Béta olvasóm szerepét elvállalni. Van egy másik történetem, ami egyenlőre még sehol sem szerepel, eddig csak egy fejezet van belőle, és elvileg azt fogom folytatni. Ha valakinek van kedve és ideje nekem abban segíteni, hogy kijavítja a hibáimat, és elmondja mindig a fejezeteimről a véleményét, azt nagyon megköszönném. Ezt a történetet majd egy versenyre szeretném írni, remélhetőleg sikerül is majd befejezni. 

A képre kattintva beleolvashattok az előzetesbe! 

Akit érdekel az írja meg kommentbe az email címét és elküldöm, vagy pedig írjon nekem egy emailt erre a címre: titaniawjones@gmail.com

Köszönöm szépen!

Tízedik fejezet első része

Sziasztok! 
Meghoztam a következő hosszú fejezet első részét, azért vágtam el, mert különben nagyon hosszú lett volna, és nehezebb lett volna olvasni. Remélem, hogy most sem fogtok csalódni, ahogy máskor is. :) Köszönöm annak, aki elolvassa. 

Tízedik fejezet

– Dilen, ne szórakozz, nem mehetsz ma iskolába! - követte a fiút Cole amerre ment.

– Dehogynem megyek! Nem fogok itthon ülni a sarokban és rettegve várni, hogy megtörténjen! - válaszolta készülődés közben.

Az idősebbik maga felé fordította a fiút és úgy beszélt hozzá.

– Ez nem vicces, nagyon jól tudod! Mi lesz, ha baj történik?

– Nem fog… ne aggódj már ennyit, mert az idegeimre mész ezzel az egésszel! - tolta arrébb a barátját, mert nem tudott elmenni tőle.

A másik kétségbeesetten ment oda a nagynénjéhez segítségért. A fülébe sugdosott valamit, amivel sikerült szóra bírnia az asszonyt.

– Kisfiam… Igaza van Cole-nak, nem kellene iskolába menned. Óvatosabban kellene kezelned ezt a dolgot. Nem csak ő aggódik érted, hanem én is! – mondta.

– Miért gondolod azt, hogyha neki nem sikerült meggyőznie, akkor neked fog? - nézett rá kérdőn a fiú.

– Mert az anyáknak nagyobb a meggyőzőképességük.  - válaszolta a Mrs. Shaw.

– Nem tudtok hatni rám sehogy sem! Ma megyek iskolába és téma lezárva! - vigyorodott el és megsimogatta a kutyája fejét.

– Hagyjátok már azt a gyereket! Ő tudja, hogy mennyire érzi jól, vagy rosszul magát. - jött ki a fürdőszobából Mr. Shaw.

– Na de James! - rivallt rá a férjére az asszony. - Nem őt kellene pártolnod.

– Miért ne? Nem látok ebben semmi rosszat. Majd hazajön, ha nem érzi jól magát. Van telefonja, tud szólni! - vonta meg a vállát a férfi.

– Nem értek veled egyet Jim! Az átváltozás olyan hamar törhet rá, hogy nem biztos, hogy lesz ideje szólni. Segítségre lesz szüksége. – szólalt meg most már Becca is.

– Elég legyen! Nincs vita, én döntök, rólam van szó! Elmentem és majd jelentkezem, szóval ne aggódjatok! Sziasztok. - mondta Dilen miközben kiment az ajtón.

A többiek nem tartóztatták fel, mert tudták, hogy ennek semmi értelme sem lett volna.

– June, drágám, igyekezz, mert el fogsz késni! – kiabált fel lányának a lépcső aljából Mrs. Shepherd.

– Máris. - szólt vissza a lány.

June magához vette a táskáját és elindult lefelé a lépcsőn. Egyenesen a konyhába vezetett az útja, ahol a szülei már vártak rá a frissen főzött kávéjával együtt.

– Jó reggelt! - köszönt és leült a már jól megszokott helyére.

– Neked is kicsim. - mosolygott rá vidáman az anyja. - Apáddal úgy döntöttünk, hogy ma mehetsz az én kocsimmal iskolába, mert ma nincs szükségem rá. - úgy közölte a jó hírt, mintha valami nagy eseményt mesélne el.

– Tényleg? - nézett az apjára megerősítést várva.

– Igen, de ez az anyád érdeme. Ő beszélt rá, hogy engedjelek egyedül vezetni annak ellenére, hogy már elszoktál tőle. - válaszolta neki komolyan.

June még mindig nem hitt a fülének. A szülei engedték már egyedül vezetni, de még soha sem adták oda neki egyik autót sem egész napra. Képtelen volt leplezni a boldogságát. Fülig érő szájjal, hálálkodva ölelgette édesanyját.

– Nagyon köszönöm! – ujjongott. - El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire boldog vagyok!

– Szerettük volna, hogyha te is úgy mennél iskolába, mint a barátaid. Ha minden jól megy, akkor majd kaphatsz egy saját autót is.- örült a lányával együtt az anyja is.

– Azért ne szaladjunk ennyire előre. Először bizonyítania kell a kisasszonynak! - szólt közbe az apa is.

– De Brian! Ne légy ünneprontó! - rivallt rá férjére a nő.

– Jobb lesz, ha máris elindulok, mert még előtte be akarok ugrani a könyvtárba. Van egy kis dolgom a házival. - itta meg az utolsó korty kávéját a lány.

– Rendben kincsem, légy nagyon óvatos! - adta neki a kulcsot Mrs. Shepherd.

– Köszönöm, majd jövök! - mosolygott és elment.

June nem tudta abbahagyni a mosolygást, amikor elindult az autóval az iskola felé. Nagyon boldog volt, hogy végre megbíznak benne a szülei annyira, hogy rábízzák az autójukat.

A könyvtárhoz érve megdobbant a szíve. Eszébe jutottak az események, amik tegnap történtek. A könyvben olvasottak, az, hogy Dilen hogy mentette meg és hogy mennyire kedves volt vele, amikor elküldte a taxival haza. Leállította a kocsit és bement az épületbe. A könyvtáros kisasszony nem volt a helyén, ezért a polcok irányába masírozott. A könyv ugyanott volt, ahol korábban találta. Tudta, hogy most nincs ideje olvasgatni, de mindenáron többet akart megtudni belőle. Egy hirtelen gondolattól vezérelve a táskájába csúsztatta a könyvet. Gondosan körülnézett, nehogy valaki észrevegye a bűntettet, amit éppen elkövet. Tudta, hogy nem viheti ki az öregdarabot, de mégis szüksége volt rá. „Csak kölcsönveszem, abból csak nem lehet gond!” - nyugtatgatta magát gondolatban. Felkapta a táskáját, és már száguldott is kifelé az ajtón.

– Kisasszony hova rohan? - kiáltotta utána a könyvtáros nő, aki addigra már visszaért a helyére.

– Csak nem akarok elkésni az iskolából! - válaszolta menekülés közben.

Beugrott a kocsijába, az anyósülésre dobta a hátizsákot és elindult. Úgy érezte magát, mint egy bankrabló, akinek menekülnie kell a hatóság elől. Folyton csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha lebukik. Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy azt is elfelejtette, hogy éppen vezet. Az zökkentette vissza, hogy hirtelen lefékezett, mert előtte ment át egy fiú az egyik oldalról a másikra. A fékezéstől beverte a fejét a kormányba. Amikor kiegyenesedett egy csomó diák őt bámulta. A fiú viszont, akit majdnem elgázolt már nem volt ott. June szíve még gyorsabban vert a kelleténél. Sarah, Loraine és Mark jelentek meg mellette és kinyitották az ajtaját, hogy meggyőződjenek róla, hogy minden rendben van-e a barátjukkal.

– Jesszus June, mi történt? Jól vagy? - ijedezett még mindig Loraine.

– Igen, jól, de hol van az, akit majdnem elütöttem? - kérdezett vissza, amikor kiszállt az autójából a táskájával együtt.

– Már elment. Neki se esett semmi baja! – nyugtatta meg a lányt Mark.

– Nincs itt semmi látnivaló, minden rendben van! - kiáltotta Sarah és mindenkit elhessegetett a közelből, akik őket bámulták.

June az iskola ajtaja felé nézett. Ott állt Dilen és éppen őt figyelte. Farkasszemet néztek egymással. June-on még mindig látszott a korábbi ijedtség és döbbenet. A fiú elmosolyodott, majd bement. A lányok átkarolták June vállát és együtt bevezették az épületbe. Egészen az ajtóig kísérték, nehogy összeessen a sokktól. Miután meggyőződtek róla, hogy jól van, elmentek ők is órára.

Dilen nagyon unta magát az órán és alig várta, hogy végre vége legyen. Az összes gondolata az átalakuláson járt. 

Rebeca nagynénje már sokat mesélt neki erről, de az nem ugyanaz, mert mindenki máshogy éli meg. Valaki kevésbé fájdalmasan, valaki kínok között, valaki pedig túl sem éli. Dilennek is megfordult a fejében, hogy mi lesz akkor, ha nem éli túl.

Kitekintett az ablakon, a kinti világ milliószor érdekesebbnek bizonyult, mint Miss Hale irodalomórája. Innen látni lehetett a sportpályát, ahol éppen a lányokat futatták körbe. Dilen csak figyelte őket minden érdeklődés nélkül. A tekintete a lelátóhoz tévedt és megpillantott alatta egy csókolózó párocskát. Annyira nem volt közel a lelátó, hogy szabad szemmel jól ki lehessen venni, de ő mégis mindent olyan élesen látott, mintha ott lennének mellette. Pislogott párat, mert nem hitt a szemének. A látvány még mindig ugyanolyan közelinek tűnt számára. „Te jó ég… azt hiszem elkezdődött!” - gondolkozott magában.

Később June a folyosón pont belefutott Dilen-be. Nem bírta megállni, hogy ne kezdjen bele a beszédbe.

– Szia. Beszélnünk kellene! - támadta le.

– Mondtam már, hogy majd meglesz a házi, ne parázz már ennyit miatta! - forgatta a szemeit a fiú.

– Nem erről van szó. Gyere! - elkapta a karját és magával húzta egy csendesebb helyre.

– Hallgatlak! - mondta és megvárta, amíg a lány belekezd a mondandójába.

– Nem tudom kiverni az estét a fejemből, amikor megmentettél. Hogy csináltad? Hogy voltál olyan gyors, és hogy tudtál leugrani a ház tetejéről? - hadarta a kérdéseit levegővétel nélkül. – Mi vagy te, valami szuperhős?

– Dehogy vagyok szuperhős. Csak felment bennem az adrenalin és haragudtam. Csak neked tűnt gyors mozgásnak, mert féltél. – magyarázta, remélve, hogy elhiszi.

– Csak nem azért voltál ideges, nehogy bajom legyen? – lepődött meg June.

– Azért voltam, mert követtél. Utálom, ha követnek! - vágta rá minden kedvesség nélkül.

– Oh… sajnálom, de kíváncsi voltam! - vonta meg a vállát.

– A nőket a kíváncsiságuk fogja egyszer a sírba vinni… - forgatta megint a szemét.

– Undok vagy! - ütötte meg a kezét a lány. - Tehát azt mondod, hogy az teljesen normális volt, amit akkor csináltál?

Dilen nem is figyelt arra, mint June mond. Egyre közelebb hajolt hozzá. A lány pedig egyre jobban ment hátra, hogy a végén már a háta a falnak ütközött. A fiú olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajka szinte a lányhoz ért. A lány érezte a forró leheletét. June lehunyta szemét, várva, hogy megtörténjen, amire éppen akkor gondolt. Dilen szája szépen lassan mosolyra húzódott. Addig maradt így, amíg a lány ki nem nyitotta a szemét és rá nem meredt. Majd szimatolni kezdett. June romantikus pillanatérzése azonnal elillant.

– Te mi a fenét csinálsz? - húzta össze a szemeit döbbenten

– Csokit ettél korábban és még mindig van belőle. - válaszolta és egyből cselekedett is. Belenyúlt a lány farzsebébe és kiszedte belőle a fél csoki szeletet, majd beleharapott. – Órán találkozunk. - kacsintott és a szerzett édességgel faképnél hagyta a lányt.

June ott állt és teljesen elvörösödött. A kezdetleges zavarát a düh váltotta fel. Összehúzta szemeit és ökölbe szorította a kezeit.

– Te tahó! Mit képzelsz magadról? - kiabálta utána nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja.

– Köszi a csokit, kislány! - mondta és intett felé gonoszan mosolyogva.

A lány olyan ideges volt, hogy szíve szerint felképelte volna a fiút. Nem tudta eldönteni, hogy azért, mert meglopta, vagy azért, mert nem adta meg neki azt, amire vágyott. Mérgesen indult el a terem felé, ahol a következő órája lesz.

Dilen még mindig nem tudta levakarni az arcáról az önelégült mosolyt. Diadaltól ittasan ült a helyén és a vázlatfüzetébe rajzolgatott. Tudta, hogy a lány dühös rá, és éppen ezért is élvezte annyira a helyzetet, hogy bolondot csinált belőle.

June elment mellette és egy „véletlen” mozdulattal fejbe vágta a fiút. Majd, mint aki jól végezte dolgát leült a székére, ami messzebb esett a fiúétól. A lány papírgalacsinokat gyártott és azzal dobálta őt. Dilen hátrafordult és sötét pillantást vetett rá, majd megszólalt.

– Gyerekes vagy!

– Arról beszélhetnénk, hogy ki a gyerekes… Csokilopó! - vágott vissza.

– Most már csendet kérek, kezdenénk az órát! - csitította a tömeget a tanárnő.

Mindenki elhallgatott és elkezdődött az óra. June megvárta, amíg a nő elfordult és akkor dobott egy újabb galacsint a fiú fejének. Amikor a tanárnő megfordult, ő úgy jegyzetelt, mintha mintadiák volna. Ez így ment egy darabig.

Dilen megunta a lány cseppet sem humoros játékát. Összpontosított és amikor June, felé dobott egy papírdarabot, a háta mögé nyúlt és elkapta azt a becsapódás előtt. Olyan gyorsan fordult meg és hajította vissza, hogy a lánynak nem maradt ideje védekezni. A galacsin csak úgy lepattant a homlokáról. Kimeresztett szemekkel bámulta a fiút, aki alig bírta visszafojtani a nevetését.

– Mr. Shaw, forduljon előre! Az udvarlást hagyja iskola utánra! – rivallt rá a fiúra a tanárnő.

Ő előre fordult és csendben maradt. Félt, hogyha ingerültebb lesz, előbb kezdődik az átalakulása. Az iskolát át akarta vészelni minden gond nélkül. Pár pillanattal később a fejéhez kapott, erős fájdalmat érzett. Nehezen kapta a levegőt és szédelegett is.

June látta, hogy a fiú furcsán viselkedik. Letette a kezéből a következő adag papírt, amit felé akart dobni, és halkan a nevét suttogta.

– Dilen, minden rendben? – szólongatta.

Ő nem válaszolt, csak dülöngélt, majd hirtelen kiesett a padból. A földön fekve rángatózni kezdett. A teremben pár lány felsikoltott, ez hívta fel a tanárnő figyelmét is a rohamot kapott fiúra.

June kiugrott a helyéről és odasietett a fiúhoz. Eszébe jutott az öltözőben történt eset. Akkor is ugyanígy fetrengett a kövön. Kereste a táskájában az asztmapipáját, de nem találta sehol sem. A tanárnő ott toporgott a lány mellett, mert segíteni akart, de nem tudta, hogy mit csináljon.

– Mi történt vele? Úr isten, valaki hívjon segítséget! - rikoltozott a tanárnő.

– Csak asztmás rohama van, már előfordult vele máskor is! - válaszolta June és lázasan keresgélt tovább.

Dilen megfogta a kezét és kissé megszorította, hogy magára vonja a lány figyelmét. Nem tudott megszólalni a fájdalomtól. June ránézett, egyenesen bele a szemébe. A zöld szeme tükrözte azt az érzést, amit a fiú érezhetett. Beszédre nyitotta a száját, de egy hang sem hagyta el a torkát.

– Ne beszélj, amint megtaláltam a gyógyszeredet, jobban leszel! - mosolygott rá a lány bátorítóan.

Dilen még pár percig rángatózott, majd a teste elernyedt. Elájult. Mindenki ott tornyosult felette és figyelte az eseményeket.

– Menjetek innen, nem kap levegőt! – zavarta el társait a lány és Dilen-t ébresztgette.

Kinyitotta a szemét és fáradtan a lányra meredt.

– Jobb lesz, ha elviszitek a kórházba! - szólalt meg a diákok mögött a tanárnő. - Páran segítsetek June-nak!

– Nem kell! Jól vagyok, elég lesz csak ő! - tápászkodott fel a földről Dilen, June segítségével.

– Az előbbi után jobb lesz, ha más is segít! - erősködött a nő.

Dilen ismét megszorította a lány kezét, aki most már megszólalt.

– Szükségtelen, tanárnő! Boldogulok egyedül is. Autóval jöttem, majd elviszem a kórházba és látom, hogy tud menni.

– Akkor induljatok azonnal! - kinyitotta nekik az ajtót.

A fiú rátámaszkodott és elindultak kifelé. June vitte mindkettőjük táskáját a másik kezében. Utánuk a többiek becsukták az ajtót.

A folyosó kihalt volt, minden diák még órán volt. Mind a ketten lassan lépkedtek az ajtó felé, amikor Dilen térdre rogyott. A lány letérdelt mellé és felemelte. Minden erejét össze kellett szednie, mert a másik nagyon nehéz volt és ő meg hozzá képest gyenge. Alig tudtak elbotorkálni az autóhoz. Amíg June kikotorta a táskájából a kulcsot, a fiú az autónak támaszkodott és próbálta megőrizni az egyensúlyát.

Beültette az anyósülésre és ő is bepattant a volán mögé. Annyira remegett a keze, hogy a kulcs kiesett a kezéből. Dilen oldalra fordulva őt nézte.

– Nyugodj meg, nincs semmi baj! - mondta elhaló hangon. Ahogy ő is visszahallotta a saját hangját, nem volt benne biztos, hogy a lányt sikerül megnyugtatnia vele.

– Mi folyik itt? Nem találtam a táskádban a gyógyszered. Nem is vagy asztmás, hanem valami más van veled. – bukott ki a lányból a kérdés.

– Valóban nem vagyok, de nem kell aggódnod, csak vigyél haza! - mosolygott, de olyan erőtlenre sikerült, hogy inkább hasonlított vicsorgáshoz, mint mosolyhoz.

– Na, azt már nem! Ha nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi van veled, akkor elviszlek a kórházba és nem vitatkozom! – indult el a kórház felé.

– Ezt nem teheted… Nem mondhatom el a teljes igazat! De ez egy genetikai betegség, amin csak a családom tud segíteni. Az orvosok nem tudnak, kérlek, higgy nekem! – győzködte.

– Ez nem normális! - rázta a fejét és úgy markolta a kormányt, hogy már az ujjai belefehéredtek.

Dilen-re hirtelen megint rájött egy roham, amitől egy hatalmasat ordított. Egyik kezével megmarkolta az ülés szélét, a másikkal pedig a zsebében kotorászott a telefonja után. Nagyon nehezen sikerült csak elővennie. Annyira remegtek az ujjai, hogy alig tudta használni.

June folyton oldalra pillantott. Nem vette le a szemét az útról, de a fiúról se.

– Dilen, ne csináld, beszélj hozzám, mond el, hogy mit tegyek! - kérlelte őt a lány el-elcsukló hangon. Már annyira ideges volt, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen hangos zokogásba. 

Új blog

Tudom kicsit eltűntem, de nagyon sok minden közbejött és próbálom ma meg a hétvégén bepótolni az elmaradt olvasásaimat, mindenkihez betérek, ne haragudjatok, hogy kések. 

Viszont van egy új hírem is. Az egyik barátnőmmel csináltunk egy blogot, amin most nem történeteket fogunk közölni, hanem könyv és film kritikákat, és ha sikerül, akkor talán írós interjúkat is. 

Arra szeretnélek kérni titeket, hogy nézzetek be az oldalunkra, és mondjatok pár szót véleményként róla, és ha tetszik olvassatok minket, és reklámozzatok. Nagyon sokat számítana a véleményetek. 

Köszönjük szépen. Az linkre kattintva eljuttok az oldalra. :)

Katt

Új novella

Megint rávettek, hogy egy novellaversenyen induljak, így ma reggel hajnali háromkor írtam egyet. Kicsit összecsapottnak érzem, de azért elküldtem. Ez egy fanfiction, és a kedvenc együttesem tagjai szerepelnek benne. Ha van kedvetek olvassátok el, és esetleg mondjátok el a véleményeteket róla. Nem a legjobb tudom. De a linkre kattintva megleshetitek. :) Ja és a cím adott volt, ahhoz készült a novella. 

Üvölts ha kell

Kilencedik fejezet

Meghoztam a következő fejezetet is, szintén kicsit előbb, mert nem tudom, hogy mostanában mennyire lesz időm, és elfelejteni meg nem szeretném. Remélem, hogy tetszeni fog, és nem tartjátok nagyon unalmasnak. Köszönöm szépen azoknak, akik még mindig kitartanak a blogom, a történetem és persze mellettem is, és továbbra is olvasnak. És azoknak is, akik véleményt írnak, bár sajnos kevesen vagytok. Ha valaki elolvassa és mondana véleményt azt nagyon megköszönném. :) Jó olvasást!

P.S. A következő fejezetben kiderül Dilen titka. :)

Kilencedik fejezet

– Föld hívja June-t, hahó! - integetett előtte Sarah.

– Tessék? Figyeltem! - nézett rá a másik.

– Na persze... Akkor mit mondtam? - kérdezte ismét.

– Őőő... elfelejtettem! - mosolygott zavarában.

– Mi bajod van? Már hetek óta ilyen vagy!

– Milyen? - ivott bele a kávéjába, amit az imént vett az egyik automatából.

– Olyan, mint aki csak testben van köztünk, közben teljesen máshol jár. - magyarázta meg Loraine.

– Semmi gond, csak túl sok a tanulnivaló és kicsit fáradt vagyok! - mosolygott barátaira félszegen.

– Ennyire soha sem szoktál rágörcsölni a sulira. Történt valami, amit nem akarsz megosztani velünk? - faggatózott tovább a lány.

– Én azt hiszem, hogy köze van egy bizonyos személyhez… - szólt közbe Mark.

– Csak nem szerelmi bánatod van? - kapott a témán Sarah.

– Mi?! Erről szó sincs... csak zavar, hogy az utóbbi hetekben nagyon került, pedig tudja, hogy közös feladatunk van, amivel nem haladtunk szinte semmit sem! - sóhajtott June.

– Szerintem túlreagálod a dolgot, mint általában mindig. Egyre több az edzés, tudod, mindjárt itt a verseny időszak. És azzal a feladattal is készen lesztek időben. - nyugtatgatta a másik.

– Remélem, igazad van! - tűnődött el June.

Dilen undorodva nézett a mobilja kijelzőjére, amin Cole neve villogott. Dühösen vette fel a telefont.

– Nem kell minden percben hívnod, még mindig jól vagyok! - hadarta és letette. Nem várta meg, amíg a másik válaszol neki.

Úgy érezte, hogy felrobban az idegességtől. Eddig soha semmi sem hozta ki a sodrából, mint Cole aggodalmaskodása. Mérgesen rácsapott a szekrényére, amitől az összes többi is beleremegett. Az ereje napról napra csak nőtt. Oldalra fordult és látta, hogy pár ijedt szempár őt figyeli.

– Mit bámultok? - vakkantotta oda nekik, amitől a közelében állók mind elszeleltek.

Minden erejét összeszedve csapott még egyet a szekrényre, amitől az, az ökle helyén behorpadt.

– Nocsak, csak nem dühös valaki? Egyest kapott a kisfiú? - szólalt meg egy ismerős hang mögötte.

Dilen ökölbe szorított kézzel megfordult és farkasszemet nézett a nála egy fejjel magasabb sráccal.

– Jason, mit akarsz? - kérdezte, miközben érezte, hogy haragja egyre jobban fokozódik a másik láttán.

– Emlékeztetni, hogy jobb lesz, ha meghúzod magad!  Sőt a legjobb az lenne, ha kiszállnál a csapatból! - mosolygott rá a csábos mosolyával, amitől az iskola majdnem minden lánya képes elolvadni.

– Mert különben? - nézett rá kihívóan.

– Különben megismered az igazi oldalam, ami hidd el, nem fog tetszeni! Fogd fel, kisfiam, hogy te még mindig az a senki vagy, aki eddig! Ezen nem változtat az a tény, hogy csapattag vagy. Az edzőt megtévesztheted, de engem nem. Tudom, hogy csalsz valahogy és előbb utóbb rá fogok jönni, hogy hogyan! – veregette meg a vállát, mintha olyan jó barátok lennének, aztán továbbment a többiekkel együtt.

Dilen magában fortyogott. Nagyon erős vágyat érzett, hogy neki menjen az iskola szívtiprójának nevezett bunkónak. Előpakolta a cuccait a szekrényéből és amint becsukta az ajtaját, megpillantotta a folyosó végén őt bámuló June-t. Egy futó pillantást vetett a lányra, majd szándékosan a másik irányba indult el.

June a távolodó fiút figyelte. Nem értette, hogy miért változott ilyen ellenségessé. „Mindenképpen beszélnem kell vele!” -  gondolta magában és elszántan elindult órára.

Dilen órák után az iskola előtt meglátta a lányt. Érezte, hogy rá vár. „Addig kellene eltűnnöm, amíg még nem vett észre.” - tűnődött magában. Szerette volna elkerülni ezt a találkozást, de a barátja tett róla, hogy ez ne sikerüljön. Megcsörrent a telefonja. June arra kapta a fejét. A fiúnak már nem volt esélye elmenekülni. „Cole, hogy menj a fenébe!” - morgott.

Belenyúlt a zsebébe és automatikusan megnyomta a foglaltat jelző gombot. June határozott léptekkel indult el felé.

– El ne menj, beszédem van veled! - kiáltotta oda, mielőtt a másik kereket oldhatott volna.

– Öt perced van, sietek! - tette zsebre a másik kezét is.

– Miért kerülsz minden alkalommal? - szegezte neki a kérdést, amikor odaért hozzá.

– Nem kerüllek! - rázta a fejét.

– Akkor mégis mit csinálsz?

– Túl sok a dolgom és nem érek mindenre rá! Tudod, edzés, a család, a szüli... - hirtelen elhallgatott, mert félt, hogy túl sokat mond.

– Szülinapod van? – lepődött meg a lány.

– Nem, még nincs… de már itt lohol a nyomomban, mint egy rossz átok!

– Nem kellene így beszélned róla. A szülinapok jók, sok ajándék, jó buli, finom sütik, barátok. – mosolygott rá.

– Már akinek... tudod ez nem lesz egy hatalmas buli. Inkább kínszenvedés… – fintorodott el.

– Biztos jól fogod érezni magad. Tudod mit? Szervezek neked egy bulit, imádom az ilyen dolgokat. Elhívom a barátaidat is. – lelkesült fel June. – Vannak egyáltalán barátaid?

– Eszedbe ne jusson bulit szervezni… nincsenek barátaim, nincs is szükségem rájuk. – tiltakozott a fiú.

– Az hogy lehet? Nem baj, megoldom így is. Mikor is lesz pontosan? Csak hogy tudjam, melyik hétvégére kell rendezni. – magyarázott tovább.

– Mit nem értesz abból, hogy ne csináld? Ne akarj felbosszantani! - idegeskedett Dilen.

– Soha sem láttam egy embert sem, aki ennyire ódzkodott egy kis bulitól.

– Na jó, én nem hallgatom ezt tovább és az öt perced is már régen lejárt! Szia! – fordított neki hátat a fiú és elment.

– Váááárj, nem is erről akartam beszélni veled! Ne menj el! - kiabálta utána, de eredménytelenül.

June zavartan állt a suli előtt és nem tudta, hogy mitévő legyen. Érezte a diákok tekintetét magán, ezért elindult hazafelé.

Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy a könyvtárnál rázódott csak vissza. Azon csodálkozott, hogy nem ment neki senkinek sem, és nem okozott semmilyen balesetet az idáig vezető úton.

– Jó napot! - köszönt mosolyogva a könyvtáros hölgynek, amikor elhaladt az asztala mellett.

Már messziről kiszúrta, hogy a jól megszokott helye üres, ezért megszaporázta lépteit, hogy még véletlenül se tudja senki sem elfoglalni. Ez az asztal az egyik sarokban volt és két oldalról hatalmas ablakok engedtek rálátást az utcákra. June szerette ezt az asztalt, mert innen mindenkit megfigyelhetett.

Ahogy a polcok között keresgélt a megfelelő könyv után kutatva, egy érdekes darab akadt a kezébe. Egy régi, kopott és nagyon poros könyv. Lopva körülpillantott, mint aki valami rossz dologra készül. Óvatosan kiemelte a könyvet, mintha valami nagyon értékes kincs lenne. Amilyen gyorsan csak tudott odamasírozott az asztalához. Ahogy letette, felszállt róla a por. Nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon forgatta senki sem az utóbbi időben. A borítóján az állt: „Lychae”. June nem értette a szó jelentését, de nagyon érdekesnek találta. Kinyitotta és belelapozott.

A lapok már sárgák voltak és foszlásnak indultak. Vigyázva lapozgatott, nehogy valami kárt tegyen ebben az ereklyében. A tartalomjegyzéket megnézve nagyon érdekesnek találta a könyvet. Leginkább az egyik fejezet érdekelte, ami a Holdtölte veszélyes hatásai címet kapta. Odalapozott és vadul olvasni kezdte. Olykor-olykor felpillantott, hogy valaki nem látja-e, hogy mit csinál.

Annyira belemerült az olvasásba, hogy azt sem vette észre, hogy már nem a nap világítja meg az utcákat, hanem a csillagok, a Hold és az utcalámpák.

– Kisasszony, lassan zár a könyvtár! Majd visszajön holnap és folytatja az olvasást! - állt meg előtte a nő.

– Már ennyi az idő? - emelte fel a fejét a lány. - Mondja csak, ezt kikölcsönözhetem?

A könyvtáros nő becsukta a könyvet és feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Megtapogatta a darabot, majd nagyot sóhajtott.

– Attól tartok, hogy ezt nem. Olyan régi, hogy már nem adhatjuk ki, de itt olvashatja bármikor. Nem éppen egy népszerű könyv. - magyarázta és magához vette, hogy visszavigye a helyére.

– Ezt sajnálattal hallom, de biztos lehet benne, hogy mostantól gyakran lesz használva. Én biztosan olvasni fogom! - mosolygott June és felállt a székről. - Akkor viszontlátásra!

– Viszontlátásra! - mosolygott a nő és eltűnt a sorok között.

June az épület előtt várt és próbálta eldönteni, hogy taxival, vagy gyalog menjen haza. A túloldalon ment egy fiú, aki nagyon különösen nézett ki. Kabátot viselt, a kapucni a fejébe húzva, hogy az arca sem látszott rendesen, a kezeit pedig zsebre tette. Úgy ment, mint akinek valami titkos ügyet kell elintéznie.

– De hiszen ez Dilen! Kíváncsi vagyok, hogy hova megy. - motyogta June.

Elindult a fiú után. Nem mestere a követésnek, de látott már egy két filmet, amiből ellesett pár trükköt.

Megvárta, amíg Dilen bekanyarodik az egyik sarkon, és ő csak akkor ment át a másik oldalra. Nem is igazán sétált, hanem futott, hogy ne maradjon le. Nagyon gyorsan haladt. June alig tudott lépést tartani vele.

Elment egy olyan disco mellett, ahol több volt a kint dohányzó és részeg fiatal, mint a bent bulizó. Szaporábbra vette ő is a lépéseit, nehogy valaki megszólítsa. Dilen újra befordult egy sarkon. A lány megállt a végénél és belesett. Sokkal sötétebb volt bent, mint amilyen az utcán. A félelme és a kíváncsisága hadakozott egymással, végül mégis a kíváncsiság nyert. Vett egy nagy levegőt és belevetette magát a sötétségbe. Az utcát csak a két végén elhelyezett villanyoszlop világította meg. A lábai remegtek, minden lépésénél azért imádkozott, hogy nehogy rálépjen valamire, vagy rosszabb esetben valakire. Ahogy a kijárat felé közeledett, a szeme megszokta a sötétséget, ezért már képes volt arra, hogy kivegye a formákat.

Valami zaj ütötte meg a fülét, ezért szaporábbra vette a lépteit. Az utolsó métert már futva tette meg. A sikátorból kiérve a tér már sokkal világosabb lett. Ő is megkönnyebbült tőle. Dilen-t már nem látta sehol sem. Nem gondolkozott sokáig, hogy merre menjen, mert egyetlen út vezetett innen tovább. Abból az utcából kiérve egy három főből álló részeg és kötekedni szerető fiatal férfibe botlott. A félelemtől a szíve vadul kezdett kalapálni. Nagy ívben kerülte ki őket, még csak véletlenül se nézett feléjük. Nem csak June vette őket észre, hanem a fiúk is őt. Kettő elé sietett, egy pedig mögötte maradt. Innen csak kétfelé mehetett, de mind a két utat elállták.

– Szép jó estét a kisasszonynak! Nagyon bátor lehetsz, ha egyedül mászkálsz ilyenkor az utcán! - szólította meg az egyik.

June annyira meg volt rémülve, hogy azt sem tudta, hogy mit mondjon. „Gondolkozz June, találj ki valami hihetőt!” - annyira gondolkozott, hogy belefájdult a feje.

– Ne ijeszd meg ezt a kislányt, látod, hogy mennyire fél tőlünk! - nevetett egy másik is.

– Nem vagyok egyedül, a barátommal találkozom. - vágta rá.

– Akkor majd a barátod várni fog rád! – kacsintott a harmadik és elindult a lány felé.

June szíve már a torkában dobogott. Hátrálni kezdett egészen addig, amíg a háta a falnak nem ütközött. Lehunyta a szemét és remélte, hogy mire kinyitja, minden eltűnik, mert ez csak egy rossz álom. Nem tűntek el, a fiúk se és ez a szörnyű utca sem.

Már nem csak az egyik állt ott mellette, hanem mind a három. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított egér. „June, hogy lehettél ilyen hülye, jó nagy bajba keverted magad!” – szidta magát, közben pedig reménykedett benne, hogy sikerül megmenekülnie.

Az egyik férfi közel hajolt hozzá, hogy megcsókolja. A lány reflexszerűen megmarkolta a táskáját és fejbe vágta vele. A támadó hátratántorodott és kiáltott egy hatalmasat, mind a fájdalomtól, mind az idegességtől.

A másik kettő nekiiramodott. Az egyik könnyűszerrel elvette a táskát. June nem hagyta magát, csapkodott, rúgott, ahogy tudott. Nem gondolkozott, hogy mit csinál, csak benne volt az ösztön, hogy megvédje magát. A harmadik könnyedén elkapta a kezét és kicsavarta. Ő felnyögött fájdalmában.

– Most nem menekülsz, te kis bestia! - ment felé az első férfi, aki már összeszedte magát. - Hol van ilyenkor a kis barátod? - gúnyolódott és vele együtt a másik kettő is nevetett.

– Itt! - válaszolta neki valaki az egyik épület tetejéről.

Mindenki felfelé fordította a fejét, hogy megkeressék a hang forrását. A kevés fény miatt nem láttak mást, csak egy árnyat, aki őket bámulja. Az idegen leugrott az épület tetejéről és két lábon ért földet. A kis csoport felé lépkedett, és egyre inkább kibontakozott az alakja a sötétségből. Ugyanaz a kabát és kapucni volt rajta, amit az előbb June látott. „Dilen!”-  sóhajtozott és lassan a félelme magabiztossággá váltott át.

– Ki a fene vagy te? - szegezte neki a kérdését az egyik támadó.

– Az, akivel meggyűlik a bajotok, ha nem takarodtok el innen azonnal! - válaszolta neki teljesen nyugodtan.

– Szóval te vagy a kislány barátja? Legalább végig nézheted, hogy mit művelünk a kis barátnőddel! - lépett közelebb hozzá az első alak.

– Nem ajánlom, hogy hozzá érjetek! – figyelmeztette.

– Na, lássuk, mire vagy képes! - elővette kését a zsebéből és hadonászni kezdett vele

Dilen olyan gyorsan mozgott, hogy a részeg alakok alig láttak belőle valamit. Egy huppanást hallottak és látták, hogy a fal tövében fekszik a korábbi társuk. A fiú elindult June és a másik kettő felé.

– Engedjétek el, és nem esik bántódásotok! - győzködte őket.

Ők nem hallgattak rá és a második indult neki, hogy megküzdjön vele. Ő még annyira se volt erős, mint az előző, ezért Dilen sokkal hamarabb leterítette, mint a társát. A sötétben nem lehetett látni, hogy mi történik. June összeszűkült szemekkel nézte az eseményeket, de semmit sem tudott kivenni belőle. A fiú a harmadik alak felé fordult. A fény megvillant az arcán, és June felfedezett rajta egy különös mosolyt, ami nem kedvességet mutatott, hanem inkább a harc élvezetét. Soha sem látta még ezt az arcát és megrémült tőle.

– Te jössz! - mondta Dilen az utolsó férfinek.

Ő nem akart a bajtársai sorsára jutni. Elengedte a lányt, és a sikátor irányában elszelelt. Dilen figyelte, ahogy eltűnik a sötétben, majd elindult a másik irányba, meg se nézve, hogy a lány milyen állapotban van. June magához tért a korábbi sokk után és követte. Annyira lihegett a sietségtől, hogy nem volt ereje beszélni. Amikor kiértek az utcára, csak akkor tudott megszólalni.

– Hova rohansz ennyire? - szinte suttogott, mert nem kapott rendesen levegőt.

– Miért követtél? - kérdezte válasz helyett a másik.

– Kíváncsi voltam, hogy hova mész. Annyira rejtélyes vagy az utóbbi időben! – válaszolta. – Felém fordulnál, ha hozzád beszélek?

– Semmi keresnivalód nincs itt! Tisztában vagy vele, mi lett volna, hogyha nem mentelek meg? - mondta, de érződött a beszédében, hogy neheztel a lányra.

– Sajnálom, de nem tudtam ma beszélni veled! Kérlek, nézz rám! - megragadta a kezét és maga felé fordította.

Dilen arca nagyon különös volt. Úgy nézett ki, mint aki fáradt, szomorú és nagyon dühös is. Egy autó ment el mellettük és annak a fényszórója vetődött az arcára, kiemelve vele smaragdzöld szemeit. Úgy tűnt, mintha világítanának.

– A szemed! - szaladt ki a lány száján. - Olyan, mint az öltözőben volt. Világít!

 – Csak a reflektor miatt. Nem lényeges. Most pedig menj haza!

– Egyedül? Azt felejtsd el! Ezek után egy lépést sem merek tenni egyedül! - tiltakozott June.

Dilen kilépett az út szélére és leintett egy éppen arra járó taxit. Behajolt az ablakon és beszélt pár szót a sofőrrel. A lány le se vette róla a tekintetét. Nagyon tetszett neki ez az újfajta Dilen.

– Gyere már, a taxis nem vár rád órákig! - odaszólt neki.

– Megyek! - odament.

A fiú kinyitotta neki az ajtót, és miután beszállt, becsukta.

– Akkor… szia! - köszönt és elment.

– Dilen várj, visszajönnél egy percre? - June letekerte az ablakot és utána szólt.

– Igen? – visszafordult és az ablakra támaszkodott.

– Csak azt akarom mondani, hogy… - nem tudta folytatni.

– Semmiség! - mosolyodott el a fiú.

– Hadd mondjam végig… tényleg köszönöm, hogy megmentettél, nem tudom, hogy mi lett volna, hogyha nem vagy ott! - hajolt közel és adott egy puszit az arcára.

– Már mondtam, hogy semmiség! Legalább megtanultad, hogy nem tanácsos engem követni! – kacsintott.

Felegyenesedett és megveregette a taxi tetejét, jelezve, hogy elindulhat. June kinézett az ablakon és addig vissza sem húzta a fejét, amíg el nem tűnt a fiú körvonala is a sötétben.

Végül feltekerte az ablakot és hátradőlt az ülésen. Mosolyogva magához ölelte a táskáját. Soha nem érezte ennyire jól magát, mint most. Lehunyta a szemét és várta, hogy a taxis hazaérjen vele.