2. fejezet

Második fejezet

A sínek rossz minőségük miatt olykor dobtak egyet a suhanó vasszerkezeten. Pont egy ilyen „ugrás” ébresztette fel az alvó lányt is, aki a fejét beverte az ablakba. Kezével megérintette a sajgó pontot. Elővette kistáskájából a kézitükrét, hogy megnézze a sérülése mértékét. Egy hatalmas púp éktelenkedett a homloka szélén. Mérgében összecsapta a tükröt, és egy laza mozdulattal a retiküljébe hajította.

– Még ez is… - fortyogott, mint egy kitörni készülő vulkán.

Meglepetten tapasztalta, hogy nincs a közelében a fiú, akivel eddig utazott. Felkelt a helyéről, és táskájával felfedező útra indult a vonatban. Direkt nem abba az irányba ment, amerre korábban. Egészen addig baktatott, amíg el nem ért a büfé kocsihoz. Félig kinyitotta az ajtót és belesett rajta, hátha megtalálja útitársát. A sok ember közül nem tudta kivenni onnan, ahol állt, ezért kénytelen volt bemenni. Szépen lassan haladt az asztalok között. Minden arcot megnézett, hátha rábukkan arra, akit keres. Az egyik asztalnál egy népes gyereksereg zsibongott.

– Segíthetek valamiben? Mit keres? - kérdezte egy idősödő asszony.

– Csak… egy barátomat. De amint látom nincs itt. - válaszolta és hátrálni kezdett az étkezőkocsiból. Nem akart elveszni az emberek között.

„Hogy én mennyire nem szeretem a gyerekeket.” - gondolkozott magában, amikor visszanézett az ajtóból. Ahogy megfordult, hogy visszafelé menjen, egy ismerős alak jelent meg előtte. June annyira megijedt, hogy hátrahőkölt.

– Csak nem ijedt meg, kisasszony! - mosolygott a kalauz.

– Nem… csak meglepődtem. – válaszolta.

– Legyen óvatos! - bólintott és elindult a mozdony eleje felé.

A lány elindult a saját helye felé. Ám, amikor átért a kocsijába, meggondolta magát és irányt váltott. Úgy döntött, hogy követi a férfit, hátha hall valami érdekes információt a korábbi „balesetről”.

Ám nem volt olyan könnyű, mint képzelte. A John nevű alak közben a munkáját végezte. June nem akarta, hogy észrevegyék, ezért gyorsan leült egy idős bácsi mellett árválkodó üres helyre. Onnan lesett ki, amíg a kalauz el nem tűnt a következő vagonban. A lány utána indult, de az idős ember megfogta a karját.

– Kislány, segítsen nekem. Elkísérne a mosdóig? Nem tudok olyan jól menni egyedül.

Nem tehetett mást, segítenie kellett neki. Szerencséjére a bácsi széke közel volt a WC-hez. Bekísérte az ajtón, majd kiment és várt rá.

„Nagyszerű… kitudja mennyi ideig lesz bent. Mi lenne, ha itt hagynám? Nem… azt még sem tehetem.” – őrlődött magában, végül mégis úgy döntött, hogy tovább vár.

Kis idővel később visszakísérte az öreget a helyére, és tovább sietett.

A mozdonyvezető ajtaja zárva volt, ahogy akkor is, amikor korábban jött hallgatózni. Ha nem világítottak volna az éj jelzőfényei, akkor nem látta volna, hogy merre megy. Hangos beszélgetést hallott az ajtó túloldaláról.

– Mike, remélem, hogy jobban érzed magad. - hallatszottak a jegykezelő szavai.

– Igen, azt hiszem jobban, John. – válaszolta neki a másik.

– Remélem, belátod, hogy tévedtél. Mert én nem láttam semmit sem, és más sem.

„Ha te azt tudnád.” – gondolta magában June.

– Valószínűleg egy állatot láttam, ahogy te mondtad. - helyeselt a mozdonyvezető.

A lánynak nagyon úgy tűnt, mintha csak azért mondaná ezeket, hogy lezárja a témát, és igazat adjon a másiknak.

– Így van. És ez jobb lesz, ha kettőnk közt marad, mert az utasokat nem ijeszthetjük meg.

– Tudod, hogy mi lenne, ha eluralkodna a pánik? - magyarázta tovább.

Aztán halkabbra fogták a beszélgetést. June egy szót sem értett belőle, ezért teljesen rátapadt az ajtóra. Annyira rákoncentrált a hallgatózásra, hogy nem vette észre az előtte kifeszített pókhálót. Teljesen belegabalyodott. Az ijedségtől már majdnem egy sikoly hagyta el az ajkát, amikor valaki a szájára tapasztotta a kezét, és berántotta a sötét mosdóba. Gyorsan behajtotta az ajtót, de egy percre se engedte el a lány száját.

A kalauz valószínűleg zajt hallhatott, mert kinyitotta a fülke ajtaját, és kilesett a folyosóra. Szemeivel gondosan végigpásztázta a teret. Mivel nem látott semmit és senkit, visszament a társához.

– Most elengedlek, de ne sikíts, mert lebukunk. - mondta az ismeretlen, aki befogta a lány száját.

June érezhetően bólintott. A fiú szépen lassan elemelte a kezét, és hátrébb lépett egy lépést. A lány óvatosan a kapcsoló után tapogatózott a falon. Ahogy az ujjával sikerült kitapogatnia, felkattintotta és hirtelen megfordult, hogy szembenézzen „elrablójával”.

– Cole??? Te mit keresel itt? - hüledezett June - Amikor felébredtem eltűntél, és egész idáig téged kerestelek.

– Gondolom, pont azért vagyok itt, amiért te. Amíg aludtál folyton azon járt az eszem, hogy igaz lehet-e, amit mondtál. – válaszolta neki.

– Miért nem ébresztettél fel?

– Mert rád fért a pihenés és gondoltam, hogy egyedül könnyebben ki tudom hallgatni őket.

– És megtudtál valamit?- kíváncsiskodott tovább June.

– Nem igazán tudom eldönteni, hogy értékes információ volt-e. A mozdonyvezető csak magában beszélt. Motyogott valami világos és egy sötét árnyról. – vonta meg a vállát a fiú.

– Végre elismered, hogy nekem volt igazam? - mondta büszkén, mégis kissé megsértve a lány.

Ismét furcsa zaj zavarta meg a beszélgetésüket. Cole odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a zárat és lekapcsolta a lámpát.

– Mit csinálsz? - vette suttogóra a hangját June.

– Maradj csendben!

Kintről valaki lenyomta a kilincset és megpróbált bejutni hozzájuk. Mind a ketten a túlsó falhoz lapultak, és reménykedtek, hogy nem leplezi le őket senki sem.

– Te Mike, megint beragadt az ajtó?- morgott a férfi a túl oldalon.

A másik szavát viszont nem értették, ahhoz túl messze voltak, és a vonat is hangosan zötykölődött.

– Elmegyek a másikba, utána kinyitom ezt is valahogy…

A férfi elvette a kezét a kilincsről és elment. Pár pillanat múlva Cole az ajtónál termett és résnyire kitárta, majd kidugta a fejét, remélve, hogy senki sem veszi észre. Egy lélek sem volt a folyosón.

– Gyere, rohanjunk! - szaladt előre.

June rohant a fiú után, ahogy csak tudott. Nem gondolta volna, hogy ennyire gyors. Magát is gyakorló futónak tartotta, de mégsem ennyire fürgének. Amikor már elmúlt a veszély, Cole lelassított. A lány erre nem számított és egyenesen belerohant, magával sodorva bajtársát. Szerencsére a srác jó reflexeinek köszönhetően nem estek el. Megkapaszkodott az egyik ülésben, és June-t is megtartotta.

– Hú, te aztán csodagyerek vagy. - bókolt, amikor visszanyerte az egyensúlyát.

– Dehogy, csak erős. - nevetett és elindult a saját ülése felé, a másik pedig követte őt.