Képek

Találtam pár képet, amik az első négy fejezetemre emlékeztetnek. Természetesen nem ugyanezek jelennek meg a történetemben, sem a szereplők sem a többi. Ezek csak engem arra emlékeztetnek, amik ott történtek. Gondoltam felteszem őket, hiszen a vonatozás lezárult a negyedik fejezettel. Igen végre megérkezett a két szereplő. :)

Katt a képekre és úgy nagyobbak lesznek. 

 

 

 

4. fejezet

Negyedik fejezet

June végignézett a fiún. Vizes csizmáján elidőzött a tekintete. Alig tudta visszafojtani a nevetését.

– Ne is kérdezd… – legyintett Cole.

– Azért én mégis kíváncsi lennék, hogy mi történt veled. Zilált vagy, az arcod és a füled vörös, szinte ég, és a csizmád csurom vizes. – összegezte a látottakat.

– Az a lényeg, hogy itt a táskád! - dobta oda neki.

A lány kinyitotta és kivette belőle az üveget. Meglepetten tapasztalta, hogy az teljesen üres.

– Ezzel meg mi történt? Cooole, magyarázattal tartozol!

– Kicsit kínos. Nem akarom, hogy jót mulass rajtam.

– Nem fogok, ígérem! Csak áruld már el, mi történt! – győzködte.

Cole úgy érezte, hogy sarokba szorították. Még sem mondhatta el az igazat.  Nem először szorult rá a füllentésre, ezért már egész jól ment neki.

– Hát jó. Ha már így ragaszkodsz hozzá, elmondom! – mondta. – Ugye, elmentem a táskádért, amit szerencsésen ott hagytál a kalauz mosdójában. - bólogatott, jelezve, hogy a lány a hibás mindenért.

– És? Mi volt? Mondd már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! – sürgette June.

Cole körülnézett, mintha valami nagy titkot készülne mondani. A hangját suttogóra fogta és folytatta a mesélést.

– Alig tudtam lelépni, nagyon nagy szerencsém volt. Miután kisurrantam, a táskáddal a vállamon…

– Mi voooolt? Észrevettek? Elkaptak? Elszaladtál? Vagy mi? - szólt közbe.

– Nem tudsz egy percre legalább csendben maradni? Éppen mesélek, nem kellene mindig közbeszólnod! – magyarázta.

– Bocs, de akkor mondjaaaad már!

– Jól van, oké. Nehogy itt rosszul legyél nekem… Szóval, óvatosan jöttem, nehogy elkapjanak.

A lány egyre közelebb hajolt, hogy minden szót megértsen.

– Az egyik kocsiban egy kislány, az üdítősüvegével hadonászott és teljesen összefröcskölte a ruhámat. Amikor rászóltam egy „hey”- t, megrémült, és elejtette azt a flakont. Természetesen az egész a cipőmön landolt.

June már olyan közel volt, hogy Cole nem bírta ki szó nélkül.

– Mi van, meg akarsz csókolni? Bemásztál a privát szférámba!

– Tessék? - annyira meglepődött, hogy hirtelen hátradőlt a székében. – Dehogyis... fúúúj!

– Fúj? Annyira nem vagyok szörnyű! - vonta fel az egyik szemöldökét.

– Nem úgy értettem… Jaj, nem ejthetnénk a témát? Inkább meséld tovább, hogy mi történt veled. – annyira zavarba jött ettől a helyzettől, hogy legyezni kellett az arcát, nehogy meggyulladjon.

– A gyümölcslé után kénytelen voltam bemenni egy másik mosdóba, hogy rendbe tegyen kicsit magam.

– És mitől vagy ilyen zilált? Csak nem harcoltál valakivel, vagy menekültél? – faggatózott tovább June.

„Hogy rátapintott a lényegre! Nem is olyan buta ez a lány, mint gondoltam. Talán tévesek a szőkékről alkotott elméletek.” - gondolkozott magában.

– Dehogy is. A nyitott ablak miatt. Beszökött a hideg szél és összeborzolta a tökéletes hajamat. – kacsintott rá.

– Ennyi az egész? Semmi egyéb nem történt?

– Semmi. – rázta a fejét.

– Akkor ezzel mi lett? - emelte ki a táskájából az üres ásványvizes üveget.

– Hát…Őööö... megittam, nagyon szomjas voltam. A csapvízből mégse ihattam, hiszen te is tudod, hogy milyen.

– Belenyúltál a táskámba? Hogy képzelted? - szinte már kiabált a lány.

– Fogalmam sincs. Nyitva volt a táskád, az üveged meg kiugrott, egyenesen a kezembe. Azt akarta, hogy megigyam! - Cole maga is hülyeségnek tartotta, amit mondott, mégis reménykedett benne, hogy a lány megbocsájt neki.

– Ahogy kinézel, azt hittem valami hihetetlenül izgalmas dolog történt veled, erre kiderül, hogy nagy szerencsétlen vagy, és még tolvaj is. Mit fogok inni? Tudod, milyen szomjas vagyok? - csak mondta a magáét, nem figyelve arra, hogy már jó pár szempár rájuk szegeződik.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam. De nem egy akció filmben vagyunk… Ez még mindig egy vonat, ha elfelejtetted volna! Kapsz helyette másikat. – vágott vissza a fiú.

– Mégis mikor?

– Mondjuk most. - pattant fel, mert megcsörrent a mobilja.

Cole nem várt arra, hogy a lány morog még valamit. Elviharzott amilyen gyorsan csak tudott. Csak akkor vette fel a telefonját, amikor már meggyőződött róla, hogy senki sem hallja majd a beszélgetést.

– Miért csak most jelentkezel?! Minden oké otthon? - köszönés helyett egyből letámadta a telefonálóját.

– Mert aludtam. És naná, hogy minden rendben, mire számítottál, elvesztünk? - hangzott a másik hangja.

A telefon túloldalán lévő fiúnak kissé másabb volt a hangja, mint Cole-nak. Az övé érdesebb, amíg a másiké fiatalosabb és pimaszabb.

– Aludtál?! Én meg azt hittem, hogy valami gáz van. Tudod, hogy…

– Vörös a Hold. Hogyne tudnám. De ez még nincs rám hatással. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy aggódtál. – gúnyolódott a távolabbi fiú.

– Én? Hová gondolsz! Érted aggódni? Meg se érdemled!

– Mikor érsz ide? - váltott témát.

– Elvileg két órán belül. Ez az utazás olyan, mintha soha sem akarna véget érni. Nem kell elém jönnötök, odatalálok majd hozzátok.

– Rendben. Ha valami baj van, hívj, de nem ajánlom, hogy bajba kerülj! Visszafekszem aludni és nem nagy kedvem van megmenteni.

– Hülye! - Cole köszönés helyett inkább kinyomta a telefonját és a büfé kocsi felé vette az irányt, hogy szerezzen a lánynak ásványvizet.

Nem hagyta nyugodni a dolog, hogy a barátja ennyire lazán veszi a problémákat, amik őt is érintik. Mindig is tudta, hogy bátor és egyben vakmerő is, de azért mindig abban reménykedett, hogy óvatos lesz.

„Van egy olyan sejtésem, hogy a sarkára kell lépnem, hogy összeszedje magát. Komolyan kell vennie mindent, mert nemsokára bekövetkezik az, amitől mindannyian úgy félünk!” – tűnődött magában. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy nem is vette észre, amikor az étkezővagonba ért. A lábai automatikusan a pulthoz vitték. A pultos zökkentette vissza a valóságba.

– Miben segíthetek?

– Tessék? - pislogott párat. - Ja, igen. Egy  ásványvizet kérek.

– Itt van, parancsolj. Még valami? - kérdezte kedvesen.

– Nem, köszi. – mosolygott és fizetés után távozott.

Az ülése felé indulva folytatta a gondolatmenetét. „Ez az éjszaka egy véget nem érő rémálom. Mindig nehezen érint a Hold. Mi van ha… nem, ilyenre nem szabad gondolnom! Ahogy mondta ez az idióta, vele még nem történik semmi rossz. De nemsokára betölti a tizenhetet.” – annyira koncentrált, hogy belefájdult a feje.

– Hol van a víz? - támadta le June.

– Itt! - nyújtotta oda neki.

– De ez nem is szénsavmentes! - hüledezett a lány.

– Jé, tényleg nem. Most ez van. – vonta meg a vállát.

– Én ezt nem tudom meginni.

– Vagy kénytelen leszel, vagy szomjazol. - bólogatott a srác, majd lehuppant a helyére.

Nem válaszolt semmit, helyette inkább magában morgott és az üveget a táskájába rejtette. Direkt nem nézett a fiúra, mert éreztetni akarta vele, hogy nagyon haragszik rá. Cole hátradőlt és az ablak felé fordította a fejét, majd lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva azonban felpattantak a szemhéjai és rémült arcot vágott hozzá. Dobogás hallatszott a tetőről. Minden utas felfelé fordította a fejét, hogy megtudja, mi okozza a zajt.

– Cole, világít a lábad! - mondta halkan a lány, mert kissé megrémült a látványtól.

A fiú lenézett a lábára és látta, hogy a nadrágja tényleg kéken világít. Szó nélkül felpattant és kiviharzott a vonat előterébe, hogy mások ne lássák meg a fénysugarat.  June is felugrott és utána szaladt. Cole látta, hogy követik, ezért berohant a mosdóba és magára zárta az ajtót.

– Nyisd ki! Mi ez az egész? - dörömbölt az ajtón a lány.

– Menj el! Nincs semmi gond! Csak az… az… az... elemlámpám világított. - kiabálta vissza, hogy túlharsogja a zakatolást.

– Ne nézz hülyének!  Mióta tartasz te elemlámpát a csizmádban? Ne hazudj nekem, mond el az igazat!

– Ez az igazság. – válaszolta.

A hang egyre hangosabb lett a fejük felett. Cole nadrágja pedig egyre fénylőbben világított. Tudta, hogy ez nem jelent jót. Nem magát féltette, hanem a többi embert, akik vele együtt utaztak a vonaton. Nem tudta, hogy mitévő legyen.

Az ajtó túl oldaláról egy sikoly hallatszott. A fényesen izzó tárgyat kivette a csizmájából és a WC csésze mögé rejtette.

– June! - kiáltotta és kivágta az ajtót.

 Megrökönyödve bámulta az ablakot, ahol semmi sem látszott. A dörömbölés pont a fejük fölött volt. Cole maga felé fordította a rémült lányt.

– Mit láttál? - faggatta, de ő nem válaszolt.

– Mondd, mi volt az? - rázta meg egy kicsit, hogy visszatérítse a valóságba.

– Valami felugrott, vagy felsiklott a tetőre. Nem is tudom igazán... – válaszolta.

– Milyen volt?

– Ijesztő! Nem volt időm megfigyelni, olyan gyors volt.

„Hála az égnek. Akkor tehát nem is tudja mit látott, mondhatok neki bármit.” - töprengett magában.

– Lehet, hogy csak egy nagyobb testű madár repült fel. – próbálkozott, de eredménytelenül.

– Ne nézz hülyének! Nem madár volt. És egy madár nem tud ennyire zajongani fent. Ez olyan, mintha valami harcolna fent. – erősködött.

– Fogalmam sincs, mi lehet. De jobb, ha halkabban beszélünk, mert vagy pánikot keltünk, vagy totál idiótának néznek minket! – csitította.

Amilyen gyorsan jöttek a különös hangok, olyan gyorsan el is mentek. June oldalra nézett és látta, amint leugrik az a valami a tetőről és pillanatok alatt el is tűnik a semmiben.

– Ott van! - kiáltott fel ismét.

– Hol? - kapta oda a fejét a fiú is, de már nem látott semmit sem. – Nincs ott az égvilágon semmi. Szerintem csak fáradt vagy és képzelődtél. Biztosan egy madár volt.

– Nem az volt, tudom!

– Akkor meg valami vastag ág lóghatott le és az a súrolta végig a tetejét. Ne ijesztgesd az embereket, inkább legjobb lenne, ha elfelejtenénk!

– Rendben... csak nézz idiótának! De igazad van, legokosabb, ha elfelejtjük, úgyse hinne nekem senki sem. Elmegyek a helyemre, csak előbb bemegyek a mosdóba, ha már itt vagyok. - indult az ajtó felé.

Cole a lány elég ugrott elállva az útját.

– Inkább előbb én. Már az előbb is nagyon WC-re kellett mennem, csak te kizökkentettél a sikolyoddal. - surrant be az ajtón és becsapta maga után.

Belülről az ajtónak dőlt és vett pár mély lélegzetet. „Jaj, mi lett volna, ha mindent meglát? Nem tudtam volna mit kitalálni. Miért kell mindennek most történnie?” Miután kissé lenyugodott, lehajolt és elővette a korábban fénylő tárgyat. Már teljesen elmúlt a hatása és visszanyerte régi fényét. Visszadugta a csizmájába és kissé fáradtan visszavánszorgott a már jól megszokott üléséhez.

Egyiknek sem volt kedve beszélgetni az iménti eseményekről. Cole nagyon kimerültnek érezte magát a sok aggodalomtól és stressztől. Ránézett útitársára. Ő is ugyanolyan meggyötörtnek tűnt. Látszott rajta, hogy nem igazán sikerült megemésztenie, elfelejtenie meg pláne nem az eseményeket. Elővette a táskájából az ásványvizet és meghúzta az üveget. Jelenleg az se zavarta, hogy nem olyan, mint amilyet őt megszokott. Cole jobbnak látta, ha nem szól semmit sem, inkább lehunyta a szemét, remélve, hogy most már tényleg tud majd aludni.

A hangos bemondó szövegelésére ébredtek fel mind a ketten. Cole a nyújtózkodó lányt bámulta. A legszebb lánynak tartotta, akit valaha is látott. Ő felállt, hogy kinyújtóztassa az elzsibbadt végtagjait.

– Azt hiszem, hogy lassan megérkezünk. - szólalt meg a fiú.

– Úgy gondolom, hogy már éppen itt az ideje! - válaszolta neki a lány.

– Segítsek levenni a csomagodat? - állt oda mellé, hogy megelőzze őt.

June csak most vette észre, hogy a srác minimum egy fejjel magasabb nála. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a lány érezte a fiú illatát. Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire kellemes. Nem az, az olcsó vacak, amiből rengeteg fiú fél üveggel magára löttyint, azt gondolva, hogy így lesz jó illata. Lehunyta a szemét, hogy még jobban élvezhesse. Időközben Cole levette a táskát és ránézett June-ra.

– Valami baj van? Rosszul érzed magad?

– Mi?? Nem, csak az illatod... - kezdte, de rádöbbent, hogy ostobaságot készült mondani, ezért inkább elhallgatott.

– Mi van vele? Büdös vagyok? - szaglászta a ruháját.

– Nem, inkább nagyon kellemes! - mosolygott zavarában.

– Nos, ha ezt bóknak szántad, akkor köszönöm. – pakolta le a saját bőröndjét is.

Felkapta mindkettőjük csomagjait és elindult a kijárat felé. June követte őt, szorongatva a kistáskáját. Nagyon furcsán érezte magát a fiú közelében.

A vonat csikorgó hangok kíséretében először lassított, majd megállt, mielőtt végleg leállt volna, még rántott egyet-kettőt magán. Néhány embernek meg kellett kapaszkodnia, nehogy elhúzzák a csomagjaik fékezés közben. Cole leugrott a járműről, és leemelte mindkettőjük holmiját, majd kinyújtotta a lánynak a kezét, hogy lesegítse.

– Azt hiszem, itt az ideje a búcsúnak! - nyújtotta a kezét Cole a lánynak.

– Igen, én is azt hiszem! - fogott vele kezet.

– Élmény volt veled utazni. A kis kalandjaink nélkül halálra untam volna magam.

– Veled is élmény volt. Azt leszámítva, hogy néha szemtelen vagy, tényleg jól éreztem magam. - mosolygott

A fiú bólintott és elindult az egyik irányba. June pedig a másikba, mert ott vártak rá a szülei. Hátranézett, hogy látja-e még távolodó útitársát, de ő már eltűnt a gomolygó emberek tömegében. „Van egy olyan sejtésem, hogy nem ez volt utolsó alkalom, hogy találkoztunk.”- gondolta magában.  

3 fejezet

Harmadik fejezet

June kapkodta a levegőt és a szíve őrült módon kalapált. Még nem sikerült lenyugodnia az iménti akciótól. A táskájáért nyúlt, hogy kivegye belőle szénsavmentes ásványvizét.

– Ajjaj! - mondta, miközben a bal kezével tapogatózott a mellette lévő ülésen.

– Mi az? - kapta fel a fejét a fiú.

– Valahol elhagytam a táskámat. Meg kell találnom. Mindenem benne van.

– Visszamegyek érte! - ajánlkozott Cole.

– Nem mehetsz egyedül, elkísérlek! - pattant fel ő is.

– Akkor te menj azon az útvonalon, ahol addig jártál, amíg engem kerestél. Én megnézem a mosdóban, ahol rejtőztünk. Reménykedjünk benne, hogy nem fedezte fel senki sem.

– Miért te mész oda? - ellenkezett June.

– Csak, és kész. Na, menj. Majd itt találkozunk.

Cole nem várta meg, amíg válaszol, gyorsan eliszkolt. A lány nagyot sóhajtott, és elindult ugyanarra, amerre korábban.

Amikor elérkezett abba a kocsiba, ahol az öregember segítséget kért tőle, sürgetőre vette a lépteit. Véletlenül sem akarta, hogy ismét útját állják. Átmasírozott a sorok között. Úgy kapkodta a lábait, mintha valaki üldözte volna. A végén szinte már szaladt. Úgy érezte magát, mintha rosszban sántikálna. Folyton hátrafelé pillantott, hogy nem követi-e valaki. Nagy lendülettel haladt át a vagonokat összekötő kis „hídon”. A büfés hölgy pedig pont szembe jött vele. Az ütközés elkerülhetetlen volt. June egyenesen a nőnek ment, és levert számos chips-es zacskót és csokit.

– Jaj, nagyon sajnálom! - hajolt le és amilyen gyorsan tudta, felkapkodta a lesodortakat.

Érezte, ahogy az arca egyre inkább kezd forrósodni. Lopva körbe pillantott és látta, hogy a közelében ülők valamennyien őt figyelik. Felpattant guggoló helyzetéből és olyan villámgyorsan távozott a helyszínről, hogy még maga is meglepődött. Szíve szerint kifutott volna a világból. Ebben a tervében csak az akadályozta meg, hogy még mindig egy vonaton tartott hazafelé.

„ Soha sem lesz vége ennek a borzalmas rémutazásnak!” - sóhajtozott.

Hátát a WC ajtónak támasztotta, és próbálta elfelejteni a sok kellemetlenséget, ami az utazása kezdete óta érte őt. Nagy levegőt vett, kifújta, majd pedig elindult az étkezővagon felé, hogy körülnézzen. Most már lelassította a lépteit, nehogy egy újabb balesetet okozzon. Hatalmas szerencséjére nem találkozott már senkivel az odavezető úton. Az ajtó apró áttetsző nyílásán belesett, hogy megéri-e bemenni, vagy inkább később jöjjön vissza. Pár embert leszámítva kongott az ürességtől a helység, ezért bátran benyitott és egyenesen a pult felé vette az irányt.

– Elnézést, tudna nekem segíteni? Nem hoztak ide véletlenül egy táskát? Elvesztettem, és sehol sem találom. - szólította meg a pultos kisasszonyt.

– Nem. Sajnálom. Senki nem adott le semmit sem, de azért nézz körül nyugodtan, hátha ott maradt egy asztal alatt. - mondta kedvesen.

– Rendben, köszönöm! - bólintott és ellépett a pulttól.

„Persze… az asztal alatt, amikor le sem ültem sehova sem… Tehát akkor nem itt hagytam.” – morgott magában, de azért benézett az asztalok alá, mert látta, hogy a pultos őt figyeli.

Cole végignézte a folyosókat, vagonösszekötőket, de nem találta sehol sem azt a retikült. „Valószínűleg akkor a mosdóban hagyta. Ha szerencsém van, még mindig ott van, ha nincs, akkor már megtalálta a kalauz.” – tűnődött magában, és hogy kifejezze, mennyire nem örül a helyzetnek, egy fintort eresztett az arcára. Egy dekoratív lány mellett ment el, aki a bőröndjét szándékozott levenni a poggyásztartóról. Cole udvariasan segédkezet nyújtott neki.

– Várj, segítek levenni! - mosolygott és átvette a lány helyét. Nem volt túl nehéz neki a bőrönd, de ezt nem akarta a tudomására adni.

– Nagyon köszönöm! - mosolygott a lány kivillantva tökéletesen megmunkált fogsorát.

„Biztosan ezzel szokta a pasikat levenni a lábukról.” - gondolta magában, de inkább csak egy szívesen-t motyogott és tovább indult.

Hirtelen végigkúszott a hideg a hátán. Az ablak felé kapta a fejét. A Hold csak úgy sütkérezett a figyelmében. Cole összébb húzta a szemét. Valami nagyon rossz és különös megérzése támadt. Erős késztetést érzett, hogy írjon egy SMS-t. Elővette zsebéből a telefonját és úgy nyomkodta a gombokat, mintha az ujjai gyors szambát jártak volna. Pár pillanat alatt végzett, és óvatosan visszacsúsztatta a kis készüléket a helyére. Kicsit várt a válaszra, ám nem jött semmi sem.

„Remélem, hogy nem történt semmi… még nem szabadna…”- tépelődött magában. Egyenesen a személyzeti mosdó felé robogott. Mielőtt közelebb ment volna, fülelt, hátha hall valami mozgást. Se egy beszéd, se egy lépés, csak a vasparipa folytonos zakatolása jelentette az egyetlen zajforrást. Lopakodva surrant be a fülkébe és remélte, hogy senki sincs bent. Először magára zárta az ajtót, és aztán felkapcsolta a lámpát. Egy lelket sem talált. Nagyon megkönnyebbült. Lepillantott a kagyló mellé a földre. Ott hevert a táska.

– June, te felelőtlen liba...! - forgatta a szemeit.

Úgy gondolta, ha már itt van, akkor megmossa a kezét, és egy kicsit az arcát is. Nagyon szomjas is volt, de azt nem merte bevállalni, hogy ebből a vízből igyon. Udvariasságát elhagyva kinyitotta a lány táskáját, hátha talál benne, valami italt.

– Bingó! - húzódott széles mosolyra a szája – Majd utólag bocsánatot kérek tőled, June.

Villámgyorsan lecsavarta a tetején, és meghúzta az üveget.

– Szénsavmentes… fúúj.

Fintorgását valaki megzavarta. Kopogtattak az ajtón, sőt inkább már dörömböléshez hasonlított a hang. Valaki nagyon be akart jutni a fiúhoz. Ő ijedtében leejtette a flakont a földre, amiből az összes víz kifolyt.

– Ki van odabent? - hangzott kintről a kérdés.

Nem válaszolt. Remélte, hogy akkor azt hiszi a férfi, hogy tévedett, és nincs bent senki. De a zaj nem hagyott alább. A fiú nem tudta, hogy mit csináljon. Nem akarta, hogy megtalálják. Ha a táskával látták volna, akkor két lehetőség van. Vagy egy tolvaj, vagy pedig egy idióta. Egyik sem szeretett volna lenni. Menekülő út után kutatva forgolódott a csöppnyi helységben. Azonnal felmérte a helyzet súlyosságát.

– Két lehetőség van, az ajtó és az ablak. Mivel az ajtó kizárva, ezért maradt a másik. - motyogott maga elé, vigyázva arra, hogy kint ne hallják meg.

Az üveget a táskába rejtette, azt pedig a vállára akasztotta. Kinyitotta az ablakot. A hideg, mintha egész végig erre a percre várt volna, betódult, arcon vágva vele a fiút. Lehajtotta az ülőke tetejét, és kimászott a nyíláson. Pont akkora volt a rés, hogy ő kifért, de egy testesebb alak már beszorult volna. Addig nem engedte el az ablakot, amíg nem talált egy megfelelő kapaszkodót. A jobb kezétől fél méterre egy vaslétra éktelenkedett. Kimeresztett szemekkel nézett felé.

– Nem vagyok normális. Ha most nem halok meg, akkor soha sem. - fújtatott, mintha egész eddig nehéz fizikai munkát végzett volna.

 Összeszedte minden erejét és kinyújtotta a karját a létra felé. Amikor elérte, szorosan megragadta, és odaugrott, remélve, hogy túléli. Minden erejével szorította a vasat.

– Na, és innen hova? - tűnődött.

Kétfelé vezetett az a létra, vagy lefelé, vagy felfelé. Végül úgy döntött, hogy felfelé. Felmászott a mozdony tetejére. Eddig lassúnak gondolta a szerkezetet, ám most villámgyorsan megváltozott róla a véleménye. Először csak lehasalt, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön, majd pedig szépen lassan felállt. Pár pillanatig csak behajlított térdekkel állt, végül mégis felegyenesedett. Körbekémlelt. Az erdő nagyon vonzotta a tekintetét. A csípős hideg miatt bekönnyezett a szeme, sietnie kellett, ha nem akart leesni. Óvatos léptekkel elindult a másik vagon felé.

– Csak most ne jöjjön egy alagút. - meresztgette a szemeit.

Elért a kocsi végéhez. Ott nem volt se létra, se más, amivel átjuthatott a másikra. Csak az ugrás maradt. A táskát egyik kezével szorosan tartotta, hogy a sebesség le ne sodorja a válláról.

– Ha ezt most Dilen látná… Biztosan megszakadna a röhögéstől… - nevetett kínjában, holott egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet - Te jó ég, Dilen… szüksége van rám… nem hagyhatom cserben. - megrázta a fejét, amitől pillanatok alatt kijózanodott.

Hátrált pár lépést, és eszeveszett sebességgel rohanni kezdett. Olyan hatalmasat ugrott, hogy még maga is meglepődött rajta. Odakúszott a másik létrához, ami szintén egy WC ablaka mellett lett felszerelve. Egy idegen, számára mégis ismerős nesz zökkentette ki a koncentrálásból. A fák közé lesett és látott egy világító szempárt, ami meredten őt figyelte. Farkasszemet nézett vele. Mindennél bátrabbnak érezte magát, de tudta, hogy képtelen lenne most megvédeni magát. Sietősre vette a dolgot. Kapkodta a lábait, ahogy csak tudta, közben egy percre sem tévesztette szem elől a különös lényt. Átlendült az ablakhoz, ami nagy szerencséjére szintén nyitva volt. Ám, az egyik lába megcsúszott, és lebillent az ablakról. Egy kézzel tudott csak kapaszkodni, ami hatalmas erőfeszítésébe került. Minden erejét felhasználva visszahúzta magát és belendült a vagonba. Ennek a WC ülőkének a teteje nem volt lecsukva, és a lendülettől az egyik lábával pont a csészében landolt. Kiemelte a lábát és megrázta, minden a csizmájáról a ruhájára fröcsögött. Az erdő felé fordult, de már sehol sem látta a korábbi szempárt. Hamar becsukta az ablakot.

– Fúúúúj… a mester biztosan lehülyézne. Úgy érzem kicsit kijöttem a gyakorlatból. - húzta el a száját – Undorító! - nézte a cipőjét. Megrázta még egyszer, majd kilépett az ajtón.

Egy szó nélkül elindult az ülése felé, közben minden egyes jobb lábas lépésnél vizes nyomot hagyott maga után. Az emberek megbámulták, de ő tudomást sem vett róluk. Kiegyenesedve, a táskával a vállán masírozott a lányhoz, és leült vele szemben. 

2. fejezet

Második fejezet

A sínek rossz minőségük miatt olykor dobtak egyet a suhanó vasszerkezeten. Pont egy ilyen „ugrás” ébresztette fel az alvó lányt is, aki a fejét beverte az ablakba. Kezével megérintette a sajgó pontot. Elővette kistáskájából a kézitükrét, hogy megnézze a sérülése mértékét. Egy hatalmas púp éktelenkedett a homloka szélén. Mérgében összecsapta a tükröt, és egy laza mozdulattal a retiküljébe hajította.

– Még ez is… - fortyogott, mint egy kitörni készülő vulkán.

Meglepetten tapasztalta, hogy nincs a közelében a fiú, akivel eddig utazott. Felkelt a helyéről, és táskájával felfedező útra indult a vonatban. Direkt nem abba az irányba ment, amerre korábban. Egészen addig baktatott, amíg el nem ért a büfé kocsihoz. Félig kinyitotta az ajtót és belesett rajta, hátha megtalálja útitársát. A sok ember közül nem tudta kivenni onnan, ahol állt, ezért kénytelen volt bemenni. Szépen lassan haladt az asztalok között. Minden arcot megnézett, hátha rábukkan arra, akit keres. Az egyik asztalnál egy népes gyereksereg zsibongott.

– Segíthetek valamiben? Mit keres? - kérdezte egy idősödő asszony.

– Csak… egy barátomat. De amint látom nincs itt. - válaszolta és hátrálni kezdett az étkezőkocsiból. Nem akart elveszni az emberek között.

„Hogy én mennyire nem szeretem a gyerekeket.” - gondolkozott magában, amikor visszanézett az ajtóból. Ahogy megfordult, hogy visszafelé menjen, egy ismerős alak jelent meg előtte. June annyira megijedt, hogy hátrahőkölt.

– Csak nem ijedt meg, kisasszony! - mosolygott a kalauz.

– Nem… csak meglepődtem. – válaszolta.

– Legyen óvatos! - bólintott és elindult a mozdony eleje felé.

A lány elindult a saját helye felé. Ám, amikor átért a kocsijába, meggondolta magát és irányt váltott. Úgy döntött, hogy követi a férfit, hátha hall valami érdekes információt a korábbi „balesetről”.

Ám nem volt olyan könnyű, mint képzelte. A John nevű alak közben a munkáját végezte. June nem akarta, hogy észrevegyék, ezért gyorsan leült egy idős bácsi mellett árválkodó üres helyre. Onnan lesett ki, amíg a kalauz el nem tűnt a következő vagonban. A lány utána indult, de az idős ember megfogta a karját.

– Kislány, segítsen nekem. Elkísérne a mosdóig? Nem tudok olyan jól menni egyedül.

Nem tehetett mást, segítenie kellett neki. Szerencséjére a bácsi széke közel volt a WC-hez. Bekísérte az ajtón, majd kiment és várt rá.

„Nagyszerű… kitudja mennyi ideig lesz bent. Mi lenne, ha itt hagynám? Nem… azt még sem tehetem.” – őrlődött magában, végül mégis úgy döntött, hogy tovább vár.

Kis idővel később visszakísérte az öreget a helyére, és tovább sietett.

A mozdonyvezető ajtaja zárva volt, ahogy akkor is, amikor korábban jött hallgatózni. Ha nem világítottak volna az éj jelzőfényei, akkor nem látta volna, hogy merre megy. Hangos beszélgetést hallott az ajtó túloldaláról.

– Mike, remélem, hogy jobban érzed magad. - hallatszottak a jegykezelő szavai.

– Igen, azt hiszem jobban, John. – válaszolta neki a másik.

– Remélem, belátod, hogy tévedtél. Mert én nem láttam semmit sem, és más sem.

„Ha te azt tudnád.” – gondolta magában June.

– Valószínűleg egy állatot láttam, ahogy te mondtad. - helyeselt a mozdonyvezető.

A lánynak nagyon úgy tűnt, mintha csak azért mondaná ezeket, hogy lezárja a témát, és igazat adjon a másiknak.

– Így van. És ez jobb lesz, ha kettőnk közt marad, mert az utasokat nem ijeszthetjük meg.

– Tudod, hogy mi lenne, ha eluralkodna a pánik? - magyarázta tovább.

Aztán halkabbra fogták a beszélgetést. June egy szót sem értett belőle, ezért teljesen rátapadt az ajtóra. Annyira rákoncentrált a hallgatózásra, hogy nem vette észre az előtte kifeszített pókhálót. Teljesen belegabalyodott. Az ijedségtől már majdnem egy sikoly hagyta el az ajkát, amikor valaki a szájára tapasztotta a kezét, és berántotta a sötét mosdóba. Gyorsan behajtotta az ajtót, de egy percre se engedte el a lány száját.

A kalauz valószínűleg zajt hallhatott, mert kinyitotta a fülke ajtaját, és kilesett a folyosóra. Szemeivel gondosan végigpásztázta a teret. Mivel nem látott semmit és senkit, visszament a társához.

– Most elengedlek, de ne sikíts, mert lebukunk. - mondta az ismeretlen, aki befogta a lány száját.

June érezhetően bólintott. A fiú szépen lassan elemelte a kezét, és hátrébb lépett egy lépést. A lány óvatosan a kapcsoló után tapogatózott a falon. Ahogy az ujjával sikerült kitapogatnia, felkattintotta és hirtelen megfordult, hogy szembenézzen „elrablójával”.

– Cole??? Te mit keresel itt? - hüledezett June - Amikor felébredtem eltűntél, és egész idáig téged kerestelek.

– Gondolom, pont azért vagyok itt, amiért te. Amíg aludtál folyton azon járt az eszem, hogy igaz lehet-e, amit mondtál. – válaszolta neki.

– Miért nem ébresztettél fel?

– Mert rád fért a pihenés és gondoltam, hogy egyedül könnyebben ki tudom hallgatni őket.

– És megtudtál valamit?- kíváncsiskodott tovább June.

– Nem igazán tudom eldönteni, hogy értékes információ volt-e. A mozdonyvezető csak magában beszélt. Motyogott valami világos és egy sötét árnyról. – vonta meg a vállát a fiú.

– Végre elismered, hogy nekem volt igazam? - mondta büszkén, mégis kissé megsértve a lány.

Ismét furcsa zaj zavarta meg a beszélgetésüket. Cole odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a zárat és lekapcsolta a lámpát.

– Mit csinálsz? - vette suttogóra a hangját June.

– Maradj csendben!

Kintről valaki lenyomta a kilincset és megpróbált bejutni hozzájuk. Mind a ketten a túlsó falhoz lapultak, és reménykedtek, hogy nem leplezi le őket senki sem.

– Te Mike, megint beragadt az ajtó?- morgott a férfi a túl oldalon.

A másik szavát viszont nem értették, ahhoz túl messze voltak, és a vonat is hangosan zötykölődött.

– Elmegyek a másikba, utána kinyitom ezt is valahogy…

A férfi elvette a kezét a kilincsről és elment. Pár pillanat múlva Cole az ajtónál termett és résnyire kitárta, majd kidugta a fejét, remélve, hogy senki sem veszi észre. Egy lélek sem volt a folyosón.

– Gyere, rohanjunk! - szaladt előre.

June rohant a fiú után, ahogy csak tudott. Nem gondolta volna, hogy ennyire gyors. Magát is gyakorló futónak tartotta, de mégsem ennyire fürgének. Amikor már elmúlt a veszély, Cole lelassított. A lány erre nem számított és egyenesen belerohant, magával sodorva bajtársát. Szerencsére a srác jó reflexeinek köszönhetően nem estek el. Megkapaszkodott az egyik ülésben, és June-t is megtartotta.

– Hú, te aztán csodagyerek vagy. - bókolt, amikor visszanyerte az egyensúlyát.

– Dehogy, csak erős. - nevetett és elindult a saját ülése felé, a másik pedig követte őt.

1. fejezet

Első fejezet

Besötétedett, a csillagok körtáncot jártak a Telihold körül. A vonat az erdő mellett haladt el. A fák csak úgy suhantak, ágaikkal mintha mélyen meghajoltak volna a közeledő vasszerkezet előtt. Kerekeinek csikorgása törte meg az éjszaka csendjét, amint egy-egy állomás előtt lefékezett. A lány kitekintett az ablakon. Belebámult a sötétségbe. A Hold megvilágította az erdőt, így az valamennyit megmutatott rejtélyes világából. Vörös, szinte izzó színben pompázott.

A fiatal lány magányába merülve időzött, olykor a hatalmasnak tűnő égitesten, olykor a fák rengetegén. Gondolataiból egy ismeretlen hang rántotta vissza a valóságba.

– Látom, egyedül utazol. Szabad ez a hely? - kérdezte egy fiatal fiú.

A lány válasz helyett csak bólintott, és ismét kifelé bámult a vonat koszos ablakán. Így akarta megelőzni, hogy beszélgetésbe kelljen elegyednie az új útitársával. Ám a másikat ez nem zavarta, ő csak beszélt és beszélt.

– Nagyon különös ez az este. A Hold vörösen izzik, és a csillagok sírnak. Valami nagy dolog van készülőben. – mondta.

– Miféle dolog? - fordult partnere felé a lány.

– Az anyám mindig azt mondta, hogy ötévente van csak vörös Hold. Ekkor mindig történnek  megmagyarázhatatlan dolgok.

– Mégis mifélék? Üvöltenek a kutyák és a farkasok, vagy megkergülnek a férfiak? Esetleg álmatlanabbul alszanak a betegek és a gyerekek? Ez minden hónapban megismétlődik.

– Nem teljesen ilyesmire gondoltam. Veled nem történtek még furcsa dolgok? Olyanok, amik egyáltalán nem mindennaposak? Ez a jelenség minden emberre valamelyest hatással van.

– Ez hülyeség. Velem soha sem történnek megmagyarázhatatlan dolgok. Én teljesen átlagos vagyok. – vágta rá a lány szinte sértődötten.

– Rendben. Hiszek neked. – mosolygott rá bátorítóan a fiatalember. - Cole vagyok, Cole Madsen.

– Nagyszerű - fintorgott és ismételten az ablak felé fordult, mintha a sötétség sokkal jobban érdekelné.

– Úgy látom nem vagy nagyon beszédes kedvedben. Mivel együtt utazunk még egy darabig, úgy gondolom, hogy kellemesebb, ha beszélgetéssel töltjük el az időt. - próbálta tovább fent tartani a kontaktust.

– Én szeretek csendben utazni. Nincs annál kellemesebb dolog. - válaszolta oda se nézve.

Cole elhallgatott, ahogy kérték tőle. A lány pedig az erdőt bambulta továbbra is, addig, amíg egy furcsaság fel nem keltette az érdeklődését.

– Mi az ott? – kiáltott fel hirtelen. Még ő is meglepődött a magas hangja hallatán.

– Hol? - tapadt az ablakra Cole is.

– Ott, arrafelé. Valamit láttam megmozdulni. - mutatott az egyik irányba.

– Biztosan valami erdei állatka lehetett. Talán egy őz. – vonta meg a vállát a fiú.

– Annál azért nagyobb volt, mintha egy hatalmas oroszlán lett volna.

 Oroszlán? Errefelé nem hinném, hogy szabadon kószálnának. Hidd el, biztosan egy nagyobb testű szarvas lehetett.

– Láttam, amit láttam. Annál nagyobb volt.

– Szerintem akkor is tévedsz. Vagy lehet, hogy elbóbiskoltál. - próbálta meggyőzni őt Cole.

– Felejtsük el. Biztosan tévedtem. – hagyta rá a lány.

„Akkor is tudom, mit láttam. Ez nem szarvas volt.” - gondolta magában, és lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon kicsit aludni.

Súlyos csend nehezedett a vonat utasaira. A legtöbben már aludtak, akik meg még nem, azok csendben voltak, hogy másokat ne zavarjanak. Cole hamarabb ébredt fel, és az alvó lányt bámulta. Olyan volt, mint egy emberi testbe bújtatott angyal. A hosszú szőke haja összefogva a feje tetején, pár kósza szál pedig az arcán pihent. Cole óvatosan odanyúlt, és eltűrte a hajtincseket az alvó teremtés arcából. A mozdulat mégsem sikerült olyan óvatosra, mert a lány kinyitotta sugárzóan kék szemét és a fiú arcába bámult.

– Mit nézel? - kérdezte és feltápászkodott kissé fekvő helyzetéből.

– Semmi, csak a hajadat igazítottam meg. - mosolygott rá.

A beszélgetésüket a büfés kocsi jövetele zavarta meg. Az idősödő hölgy fején egy hatalmas vörös csat vonta el az emberek figyelmét. Olyan élénk színe volt, mint a Holdnak, ami megvilágítja az éjszakát. Mosolyogva állt meg mellettük és hamar vonult is tovább, ugyanis egyik fiatal sem rendelt tőle semmit sem.

– June. - mondta a lány hirtelen.

– Tessék? - fordult felé szemben ülő utastársa.

– Ez a nevem. June.

– Nos, nagyon örülök, hogy megismertelek. Igazán különleges neved van.

A vonat nyikorgó hangok kíséretében fékezni kezdett. Az egész olyan hirtelen történt, hogy az utasok lezuhantak az üléseikből, a poggyászok pedig rájuk. A csikorgó hang és a fékezés csak nagyon lassan hagyott alább. June feltápászkodott, és kinézett az ablakon, hogy megtudja mi történhetett. Egy világos árnyat pillantott meg az erdő fái között, majd pedig eltűnt.

– Jól vagy? – mászott ki egy adag bőrönd alól Cole.

– Igen, de megint láttam valamit. Azt hiszem, hogy ugyanazt, amit már korábban is. - segített neki felszedni a csomagokat a földről és visszahelyezni a helyükre.

– Biztos vagy benne? Lehetett egy vágányzár is, ami miatt megálltunk.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kiabálás és robaj hallatszott a mozdony eleje felől. Az emberek arra kapták a fejüket.

– Megnézem mi történt! - mondta June, és meg se várta a fiú válaszát, előreszaladt.

Nem ment teljesen közel a veszekedő emberekhez. Egy ajtó mögött rejtőzve próbált hallgatózni.

– Na de John, láttam, amit láttam. Egy hatalmas lény szaladt át a síneken, és őt követte egy csuklyás alak, akit telibe találtam. – bizonygatta egy férfi.

„Biztosan a mozdonyvezető lehet.” - gondolta magában June és amennyire csak tudott, rátapadt az ajtóra, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmét.

– Mike, megint ittál? Vagy elaludtál? Tévedsz. Semmi sem volt előtted. Csak képzelted az egészet. – kiáltozott vele egy másik öblös hangú alak.

– Nem ittam egy kortyot sem, esküszöm, és nem aludtam el. Ha nem hiszed, nézd meg magad. Bizonyára látni fogod, amit elütöttem.

– Ha kimegyek, és nincs ott semmi, akkor George átveszi a helyed, te pedig elmész és lepihensz, megértetted? - indult el a férfi az ajtó felé.

June elugrott onnan, és besurrant a mosdóba, aminek nagy szerencséjére az ajtaja éppen nyitva volt. Megvárta, amíg eltűnik a John nevű alak, majd visszasétált a helyére.

– Mi történt? - kérdezte tőle egyből Cole.

– Semmi. Valószínűleg egy kis félreértés. – mosolygott és próbálta elhitetni a fiúval, hogy minden a legnagyobb rendben van, holott ezt ő sem gondolta komolyan.

Közel húsz perc várakozás után a vonat lassú rángások közepette ismét elindult. June egy percre sem vette el a szemét az ablakról, hátha megint megpillantja az ismeretlen lényt, amit immár nem csak ő látott, hanem a mozdonyvezető is.

A lány gondolataiba mélyedve, próbálta felidézni a látottakat, és a férfi beszámolóját. „Ha nem látta volna a mozdonyvezető is, amit én, akkor tényleg azt hinném, hogy csak egy őz volt…” - gondolta magában. Lopva útitársára nézett, aki halkan szunyókált. Csukott szeme olykor-olykor megrebbent. Elméje annyira nem hagyta nyugodni, hogy azt kívánta, bárcsak mégis beszélgethetne a fiúval. Felébreszteni viszont nem akarta. 

Merengéséből egy légy zümmögése térítette vissza a valóságba. A hang egyre inkább kezdte idegesíteni, ám a bogarat sehol sem lelte. Nem ő volt az egyetlen, akit nem hagyott nyugodni az apró, ám mégis bosszantó jószág. Két üléssel arrébb valaki mérgében kiabált és csapkodott. A lány odakapta a fejét, és látta, hogy a férfi telefonál. Végignézett az öltözékén. Egy aktatáska hevert mellette. „Biztosan egy üzletember lehet.” – gondolta. Nem bírta tovább a nyomasztó hangokat, ezért felkelt helyéről, és sétára indult. Elmasírozott az emberek mellett, egyenesen a mosdó felé véve az irányt. Szerencséjére az éppen üres volt. Besurrant, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Lehajtotta a WC ülőke tetejét, és ráült. Kitekintett az ablakon. Az éjszaka őre bámulta őt, sőt, inkább mintha egészen idáig követte volna. A Hold, mintha gúnyosan jelezte volna, hogy nem lehet tőle olyan könnyen megszabadulni. „Ez az éjszaka tényleg nagyon különös.” - tűnődött el. Hirtelen megborzongott. Nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől, vagy éppen a rátört furcsa érzésektől. Az ajtón egy hölgy dörömbölt.

– Meddig marad még bent? Másnak is vannak szükségletei! - fortyogtak a túl oldalon.

– Egy pillanat és megyek! - szólt ki neki.

Felállt ülő helyzetéből, ám nem túl sok kedve volt hozzá. Felhajtotta a tetejét, odalépett a csaphoz, és megengedte. Először sárgás víz folyt, aztán egyre inkább kitisztult. Mégsem volt annyira higiénikus, ami megfelelt volna neki. Ráadásul a szaga sem volt túl kellemes.

– Nagyszerű! – sóhajtott, és fintorogva megmosta az arcát.

Nem válogathatott, kénytelen volt ezzel beérni. Ezért nem szeretett soha sem vonattal utazni, de nem tehetett mást. A szüleinek nem volt idejük elé menni. Automatikusan a papírtörlők felé nyúlt, de csak a helyét érintette meg.

– Jellemző! - morgott tovább. Vizesen mégsem akarta elhagyni a helységet, ezért a kardigánjába törölte frissen mosott arcát.

Belenézett a repedezett tükörbe, és eltűrt egy kósza tincset a füle mögé. Miután mindennel végzett, kilépett az ajtón. A nő már ott toporgott, és szinte fellökve cserélt helyet vele.

– Épp itt volt az ideje! - lökte oda neki mielőtt eltűnt volna.

June-nak nem volt kedve még visszamenni a helyére, ezért a folyosón lévő üléshez közeledett. Újabb undor fogta el, amikor észrevette, hogy az ülőalkalmatosság milyen állapotban van. A bőr félig letépve róla, annyira, hogy már a szivacs gusztustalan sárga színe kivillant. Lesöpörte a koszt róla és leült.

A sötétség kedvesen, mégis izgatottan hívogatta maga felé őt. Magába szívta a tekintetét. Sohasem gondolta, hogy egy erdő ennyire fel tudja kelteni az érdeklődését. Az üveg kezdett párásodni a kinti hidegtől. Elővett egy zsebkendőt és letörölte a nedvességet, hogy kilásson. Kintről két világító szempár meredt rá. Annyira megijedt, hogy még a papír zsebkendő is kiesett a kezéből. Pillanatok alatt lehajolt és felvette, de addigra a szempár már nem volt sehol. Felpattant és az ablakra tapadt. Már nem látott semmit sem. A vonat magához képest lassan haladt, de a mozdulatlan környezethez képest rohant. Szemetét egy mozdulattal behajította a kukába és visszaszaladt a helyére. Sietés közben nekiment egy férfinek, akit majdnem fellökött.

– Legalább elnézést kérhettél volna! - kiáltott utána.

Ő nem foglalkozott vele, csak robogott. Ahogy odaért, lehuppant a székre. A fiú még mindig nem ébredt fel. June nem bírta tovább nézni. A térdénél fogva rázni kezdte addig, amíg ki nem nyitotta a szemét.

– Mi történt? Megérkeztünk? - ásítozott Cole.

– Nem… de megint láttam valamit. Egy szempár lesett vissza rám, a fák közül. – hadarta.

– Kicsit már az, az érzésem van, hogy paranoiás vagy… Ha eddig nem tudtad volna, most felvilágosítalak, hogy élnek állatok itt, és olyanok is, akik éjszaka vadásznak. Nekik pedig világít a szemük. – gúnyolódott.

– Akár elhiszed, akár nem, én akkor is láttam valamit, ami különös volt. Felállt a szőr a hátamon tőle. – folytatta.

– Szerintem csak egy kicsit kimerült vagy és pihenésre lenne szükséged. – bizonygatta és oldalra fordult, hogy visszaszundíthasson. - Pihenj te is!

– Nem tudok most aludni! Kérlek, beszélgessünk. Kissé nyugtalan vagyok.

– Jól van. Így biztos kellemesebb lesz az utazás. – nyújtózkodott Cole.

June mindent részletesen elmesélt neki, amit a fiú nem igazán akart elhinni. Hosszasan bizonygatta neki, hogy amit látott, nem jelent semmit. A lány viszont hajthatatlan volt. Egyre csak mondta és mondta a magáét, egészen addig, amíg el nem nyomta az álom. Mivel Cole már pihent korábban, ezért elővette a könyvét és olvasással töltötte az út további részét.