4. fejezet

Negyedik fejezet

June végignézett a fiún. Vizes csizmáján elidőzött a tekintete. Alig tudta visszafojtani a nevetését.

– Ne is kérdezd… – legyintett Cole.

– Azért én mégis kíváncsi lennék, hogy mi történt veled. Zilált vagy, az arcod és a füled vörös, szinte ég, és a csizmád csurom vizes. – összegezte a látottakat.

– Az a lényeg, hogy itt a táskád! - dobta oda neki.

A lány kinyitotta és kivette belőle az üveget. Meglepetten tapasztalta, hogy az teljesen üres.

– Ezzel meg mi történt? Cooole, magyarázattal tartozol!

– Kicsit kínos. Nem akarom, hogy jót mulass rajtam.

– Nem fogok, ígérem! Csak áruld már el, mi történt! – győzködte.

Cole úgy érezte, hogy sarokba szorították. Még sem mondhatta el az igazat.  Nem először szorult rá a füllentésre, ezért már egész jól ment neki.

– Hát jó. Ha már így ragaszkodsz hozzá, elmondom! – mondta. – Ugye, elmentem a táskádért, amit szerencsésen ott hagytál a kalauz mosdójában. - bólogatott, jelezve, hogy a lány a hibás mindenért.

– És? Mi volt? Mondd már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! – sürgette June.

Cole körülnézett, mintha valami nagy titkot készülne mondani. A hangját suttogóra fogta és folytatta a mesélést.

– Alig tudtam lelépni, nagyon nagy szerencsém volt. Miután kisurrantam, a táskáddal a vállamon…

– Mi voooolt? Észrevettek? Elkaptak? Elszaladtál? Vagy mi? - szólt közbe.

– Nem tudsz egy percre legalább csendben maradni? Éppen mesélek, nem kellene mindig közbeszólnod! – magyarázta.

– Bocs, de akkor mondjaaaad már!

– Jól van, oké. Nehogy itt rosszul legyél nekem… Szóval, óvatosan jöttem, nehogy elkapjanak.

A lány egyre közelebb hajolt, hogy minden szót megértsen.

– Az egyik kocsiban egy kislány, az üdítősüvegével hadonászott és teljesen összefröcskölte a ruhámat. Amikor rászóltam egy „hey”- t, megrémült, és elejtette azt a flakont. Természetesen az egész a cipőmön landolt.

June már olyan közel volt, hogy Cole nem bírta ki szó nélkül.

– Mi van, meg akarsz csókolni? Bemásztál a privát szférámba!

– Tessék? - annyira meglepődött, hogy hirtelen hátradőlt a székében. – Dehogyis... fúúúj!

– Fúj? Annyira nem vagyok szörnyű! - vonta fel az egyik szemöldökét.

– Nem úgy értettem… Jaj, nem ejthetnénk a témát? Inkább meséld tovább, hogy mi történt veled. – annyira zavarba jött ettől a helyzettől, hogy legyezni kellett az arcát, nehogy meggyulladjon.

– A gyümölcslé után kénytelen voltam bemenni egy másik mosdóba, hogy rendbe tegyen kicsit magam.

– És mitől vagy ilyen zilált? Csak nem harcoltál valakivel, vagy menekültél? – faggatózott tovább June.

„Hogy rátapintott a lényegre! Nem is olyan buta ez a lány, mint gondoltam. Talán tévesek a szőkékről alkotott elméletek.” - gondolkozott magában.

– Dehogy is. A nyitott ablak miatt. Beszökött a hideg szél és összeborzolta a tökéletes hajamat. – kacsintott rá.

– Ennyi az egész? Semmi egyéb nem történt?

– Semmi. – rázta a fejét.

– Akkor ezzel mi lett? - emelte ki a táskájából az üres ásványvizes üveget.

– Hát…Őööö... megittam, nagyon szomjas voltam. A csapvízből mégse ihattam, hiszen te is tudod, hogy milyen.

– Belenyúltál a táskámba? Hogy képzelted? - szinte már kiabált a lány.

– Fogalmam sincs. Nyitva volt a táskád, az üveged meg kiugrott, egyenesen a kezembe. Azt akarta, hogy megigyam! - Cole maga is hülyeségnek tartotta, amit mondott, mégis reménykedett benne, hogy a lány megbocsájt neki.

– Ahogy kinézel, azt hittem valami hihetetlenül izgalmas dolog történt veled, erre kiderül, hogy nagy szerencsétlen vagy, és még tolvaj is. Mit fogok inni? Tudod, milyen szomjas vagyok? - csak mondta a magáét, nem figyelve arra, hogy már jó pár szempár rájuk szegeződik.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam. De nem egy akció filmben vagyunk… Ez még mindig egy vonat, ha elfelejtetted volna! Kapsz helyette másikat. – vágott vissza a fiú.

– Mégis mikor?

– Mondjuk most. - pattant fel, mert megcsörrent a mobilja.

Cole nem várt arra, hogy a lány morog még valamit. Elviharzott amilyen gyorsan csak tudott. Csak akkor vette fel a telefonját, amikor már meggyőződött róla, hogy senki sem hallja majd a beszélgetést.

– Miért csak most jelentkezel?! Minden oké otthon? - köszönés helyett egyből letámadta a telefonálóját.

– Mert aludtam. És naná, hogy minden rendben, mire számítottál, elvesztünk? - hangzott a másik hangja.

A telefon túloldalán lévő fiúnak kissé másabb volt a hangja, mint Cole-nak. Az övé érdesebb, amíg a másiké fiatalosabb és pimaszabb.

– Aludtál?! Én meg azt hittem, hogy valami gáz van. Tudod, hogy…

– Vörös a Hold. Hogyne tudnám. De ez még nincs rám hatással. Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy aggódtál. – gúnyolódott a távolabbi fiú.

– Én? Hová gondolsz! Érted aggódni? Meg se érdemled!

– Mikor érsz ide? - váltott témát.

– Elvileg két órán belül. Ez az utazás olyan, mintha soha sem akarna véget érni. Nem kell elém jönnötök, odatalálok majd hozzátok.

– Rendben. Ha valami baj van, hívj, de nem ajánlom, hogy bajba kerülj! Visszafekszem aludni és nem nagy kedvem van megmenteni.

– Hülye! - Cole köszönés helyett inkább kinyomta a telefonját és a büfé kocsi felé vette az irányt, hogy szerezzen a lánynak ásványvizet.

Nem hagyta nyugodni a dolog, hogy a barátja ennyire lazán veszi a problémákat, amik őt is érintik. Mindig is tudta, hogy bátor és egyben vakmerő is, de azért mindig abban reménykedett, hogy óvatos lesz.

„Van egy olyan sejtésem, hogy a sarkára kell lépnem, hogy összeszedje magát. Komolyan kell vennie mindent, mert nemsokára bekövetkezik az, amitől mindannyian úgy félünk!” – tűnődött magában. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy nem is vette észre, amikor az étkezővagonba ért. A lábai automatikusan a pulthoz vitték. A pultos zökkentette vissza a valóságba.

– Miben segíthetek?

– Tessék? - pislogott párat. - Ja, igen. Egy  ásványvizet kérek.

– Itt van, parancsolj. Még valami? - kérdezte kedvesen.

– Nem, köszi. – mosolygott és fizetés után távozott.

Az ülése felé indulva folytatta a gondolatmenetét. „Ez az éjszaka egy véget nem érő rémálom. Mindig nehezen érint a Hold. Mi van ha… nem, ilyenre nem szabad gondolnom! Ahogy mondta ez az idióta, vele még nem történik semmi rossz. De nemsokára betölti a tizenhetet.” – annyira koncentrált, hogy belefájdult a feje.

– Hol van a víz? - támadta le June.

– Itt! - nyújtotta oda neki.

– De ez nem is szénsavmentes! - hüledezett a lány.

– Jé, tényleg nem. Most ez van. – vonta meg a vállát.

– Én ezt nem tudom meginni.

– Vagy kénytelen leszel, vagy szomjazol. - bólogatott a srác, majd lehuppant a helyére.

Nem válaszolt semmit, helyette inkább magában morgott és az üveget a táskájába rejtette. Direkt nem nézett a fiúra, mert éreztetni akarta vele, hogy nagyon haragszik rá. Cole hátradőlt és az ablak felé fordította a fejét, majd lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva azonban felpattantak a szemhéjai és rémült arcot vágott hozzá. Dobogás hallatszott a tetőről. Minden utas felfelé fordította a fejét, hogy megtudja, mi okozza a zajt.

– Cole, világít a lábad! - mondta halkan a lány, mert kissé megrémült a látványtól.

A fiú lenézett a lábára és látta, hogy a nadrágja tényleg kéken világít. Szó nélkül felpattant és kiviharzott a vonat előterébe, hogy mások ne lássák meg a fénysugarat.  June is felugrott és utána szaladt. Cole látta, hogy követik, ezért berohant a mosdóba és magára zárta az ajtót.

– Nyisd ki! Mi ez az egész? - dörömbölt az ajtón a lány.

– Menj el! Nincs semmi gond! Csak az… az… az... elemlámpám világított. - kiabálta vissza, hogy túlharsogja a zakatolást.

– Ne nézz hülyének!  Mióta tartasz te elemlámpát a csizmádban? Ne hazudj nekem, mond el az igazat!

– Ez az igazság. – válaszolta.

A hang egyre hangosabb lett a fejük felett. Cole nadrágja pedig egyre fénylőbben világított. Tudta, hogy ez nem jelent jót. Nem magát féltette, hanem a többi embert, akik vele együtt utaztak a vonaton. Nem tudta, hogy mitévő legyen.

Az ajtó túl oldaláról egy sikoly hallatszott. A fényesen izzó tárgyat kivette a csizmájából és a WC csésze mögé rejtette.

– June! - kiáltotta és kivágta az ajtót.

 Megrökönyödve bámulta az ablakot, ahol semmi sem látszott. A dörömbölés pont a fejük fölött volt. Cole maga felé fordította a rémült lányt.

– Mit láttál? - faggatta, de ő nem válaszolt.

– Mondd, mi volt az? - rázta meg egy kicsit, hogy visszatérítse a valóságba.

– Valami felugrott, vagy felsiklott a tetőre. Nem is tudom igazán... – válaszolta.

– Milyen volt?

– Ijesztő! Nem volt időm megfigyelni, olyan gyors volt.

„Hála az égnek. Akkor tehát nem is tudja mit látott, mondhatok neki bármit.” - töprengett magában.

– Lehet, hogy csak egy nagyobb testű madár repült fel. – próbálkozott, de eredménytelenül.

– Ne nézz hülyének! Nem madár volt. És egy madár nem tud ennyire zajongani fent. Ez olyan, mintha valami harcolna fent. – erősködött.

– Fogalmam sincs, mi lehet. De jobb, ha halkabban beszélünk, mert vagy pánikot keltünk, vagy totál idiótának néznek minket! – csitította.

Amilyen gyorsan jöttek a különös hangok, olyan gyorsan el is mentek. June oldalra nézett és látta, amint leugrik az a valami a tetőről és pillanatok alatt el is tűnik a semmiben.

– Ott van! - kiáltott fel ismét.

– Hol? - kapta oda a fejét a fiú is, de már nem látott semmit sem. – Nincs ott az égvilágon semmi. Szerintem csak fáradt vagy és képzelődtél. Biztosan egy madár volt.

– Nem az volt, tudom!

– Akkor meg valami vastag ág lóghatott le és az a súrolta végig a tetejét. Ne ijesztgesd az embereket, inkább legjobb lenne, ha elfelejtenénk!

– Rendben... csak nézz idiótának! De igazad van, legokosabb, ha elfelejtjük, úgyse hinne nekem senki sem. Elmegyek a helyemre, csak előbb bemegyek a mosdóba, ha már itt vagyok. - indult az ajtó felé.

Cole a lány elég ugrott elállva az útját.

– Inkább előbb én. Már az előbb is nagyon WC-re kellett mennem, csak te kizökkentettél a sikolyoddal. - surrant be az ajtón és becsapta maga után.

Belülről az ajtónak dőlt és vett pár mély lélegzetet. „Jaj, mi lett volna, ha mindent meglát? Nem tudtam volna mit kitalálni. Miért kell mindennek most történnie?” Miután kissé lenyugodott, lehajolt és elővette a korábban fénylő tárgyat. Már teljesen elmúlt a hatása és visszanyerte régi fényét. Visszadugta a csizmájába és kissé fáradtan visszavánszorgott a már jól megszokott üléséhez.

Egyiknek sem volt kedve beszélgetni az iménti eseményekről. Cole nagyon kimerültnek érezte magát a sok aggodalomtól és stressztől. Ránézett útitársára. Ő is ugyanolyan meggyötörtnek tűnt. Látszott rajta, hogy nem igazán sikerült megemésztenie, elfelejtenie meg pláne nem az eseményeket. Elővette a táskájából az ásványvizet és meghúzta az üveget. Jelenleg az se zavarta, hogy nem olyan, mint amilyet őt megszokott. Cole jobbnak látta, ha nem szól semmit sem, inkább lehunyta a szemét, remélve, hogy most már tényleg tud majd aludni.

A hangos bemondó szövegelésére ébredtek fel mind a ketten. Cole a nyújtózkodó lányt bámulta. A legszebb lánynak tartotta, akit valaha is látott. Ő felállt, hogy kinyújtóztassa az elzsibbadt végtagjait.

– Azt hiszem, hogy lassan megérkezünk. - szólalt meg a fiú.

– Úgy gondolom, hogy már éppen itt az ideje! - válaszolta neki a lány.

– Segítsek levenni a csomagodat? - állt oda mellé, hogy megelőzze őt.

June csak most vette észre, hogy a srác minimum egy fejjel magasabb nála. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a lány érezte a fiú illatát. Eddig nem tűnt fel neki, hogy mennyire kellemes. Nem az, az olcsó vacak, amiből rengeteg fiú fél üveggel magára löttyint, azt gondolva, hogy így lesz jó illata. Lehunyta a szemét, hogy még jobban élvezhesse. Időközben Cole levette a táskát és ránézett June-ra.

– Valami baj van? Rosszul érzed magad?

– Mi?? Nem, csak az illatod... - kezdte, de rádöbbent, hogy ostobaságot készült mondani, ezért inkább elhallgatott.

– Mi van vele? Büdös vagyok? - szaglászta a ruháját.

– Nem, inkább nagyon kellemes! - mosolygott zavarában.

– Nos, ha ezt bóknak szántad, akkor köszönöm. – pakolta le a saját bőröndjét is.

Felkapta mindkettőjük csomagjait és elindult a kijárat felé. June követte őt, szorongatva a kistáskáját. Nagyon furcsán érezte magát a fiú közelében.

A vonat csikorgó hangok kíséretében először lassított, majd megállt, mielőtt végleg leállt volna, még rántott egyet-kettőt magán. Néhány embernek meg kellett kapaszkodnia, nehogy elhúzzák a csomagjaik fékezés közben. Cole leugrott a járműről, és leemelte mindkettőjük holmiját, majd kinyújtotta a lánynak a kezét, hogy lesegítse.

– Azt hiszem, itt az ideje a búcsúnak! - nyújtotta a kezét Cole a lánynak.

– Igen, én is azt hiszem! - fogott vele kezet.

– Élmény volt veled utazni. A kis kalandjaink nélkül halálra untam volna magam.

– Veled is élmény volt. Azt leszámítva, hogy néha szemtelen vagy, tényleg jól éreztem magam. - mosolygott

A fiú bólintott és elindult az egyik irányba. June pedig a másikba, mert ott vártak rá a szülei. Hátranézett, hogy látja-e még távolodó útitársát, de ő már eltűnt a gomolygó emberek tömegében. „Van egy olyan sejtésem, hogy nem ez volt utolsó alkalom, hogy találkoztunk.”- gondolta magában.