16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami az én word-ömben 15 oldalas. Először úgy gondoltam, hogy elfelezem, mert hosszú, de végül is egyben hagytam az egészet, mert így is mindig nagyon sokat kell várnotok az új fejezetekre. Köszönöm szépen azoknak, akik még itt maradtak, és várják a friss részeket, és még olvasnak. Igazán jól esik, köszönöm szépen. Azokra pedig, akik elhagynak (most is látta, hogy valaki leiratkozott),mert teljesen érthető. :)

Ha, valami hibát találtok, vagy van véleményetek akár pozitív akár negatív, kérlek mondjátok el. Köszönöm szépen. 

Jó olvasást a fejezethez!

Tizenhatodik fejezet

– Még mindig semmi hír róla? – aggodalmaskodott Mrs. Shaw, miközben reggelit készített.

 – Nem, sajnos nem. - ingatta a fejét a férje.

– Értesítenünk kellene a rendőrséget! Mi van, ha baja esett, elrabolták, vagy ilyesmi?

– Rémeket látsz, Marian! Tud ő vigyázni magára, a rendőrséget meg hiba volna bevonni. Én biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallunk róla. – kortyolgatta a kávéját Becca.

– Több mint egy hete nyomtalanul eltűnt! - tiltakozott az asszony.

– Adjunk neki még egy kis időt, utána szólhatunk a zsaruknak! - győzködte a másik nő.

– Igaza van Rebeca-nak, várjunk még! Talán Dilen-nél felbukkan majd, hiszen elválaszthatatlanok. - helyeselt Mr. Shaw.

A fiú az ajtó mögött hallgatózott, végül erőt vett magán és előbújt rejtekhelyéről.

– Jó reggelt, fiam! Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz. - szólalt meg először az apja.

– Csak sokáig tanultam egy dolgozatra. – hazudta.

– Nem tudsz semmit Cole-ról, még mindig nem jelentkezett? - faggatózott az anyja.

– Azt már úgyis mondtam volna. Nem tudok róla semmit sem, ugyanúgy, mint ti. Most pedig elmentem suliba, nem akarok elkésni! – felvett egy almát az asztalról és elviharzott, mielőtt válaszolhattak volna a többiek.

Dilen fejében az utolsó beszélgetésük mondatai kavarogtak. „Takarodj haza, vagy mit bánom én hova! Nekem nincs szükségem rád!” - emlékezett vissza. Ahogy az autójára pillantott, rosszul lett saját magától. Mindenről Cole jutott az eszébe. Vett pár mély lélegzetet, hogy kitisztuljon a feje, beszállt az autójába és elindult.

Az egész délelőtt kínszenvedés volt számára. Képtelen volt koncentrálni, csak az járt a fejében, hogy hogyan találhatná meg a barátját. A már jól megszokott fa tövében üldögélt és rajzolgatott, amikor valaki eltakarta előle a Napot.

– Bocsi, tudom, eltakarom a fényt. - ült le mellé June.

– Nem gond. - vonta meg a vállát a fiú.

– Tessék? Máskor ilyenért leharapod az ember fejét! - lepődött meg a lány.

– Hát most mégsem. - válaszolta, de nem nézett rá.

– Dilen, mi van veled? Történt valami? Több mint egy hete kerülsz engem! – aggodalmaskodott.

– Nem kerüllek, csak fáradt vagyok, túl sok a tanulnivaló és keveset alszom. - válaszolta egy erőltetett mosoly keretében.

– Ha megkérhetnélek, ne nézz hülyének! Ha megbíztál bennem annyira, hogy elmond a titkod, akkor mondj most is igazat, kérlek! Nekem mindent elmondhatsz! - nézett rá együtt érzően a lány.

– Cole eltűnt! - mondta ki egyszerűen.

– Nem lehet, hogy csak kicsit egyedül akart lenni? – próbálkozott.

– Ő nem olyan. Számára mindig mindenki más fontosabb volt, és ha maradt ideje, akkor foglalkozott magával! – magyarázta.

– Ne idegeskedj miatta! Ő az a vicces, mégis erős és megbízható típus. – vigasztalta.

– Pont ezért furcsa, hogy így eltűnt! - most már végre ránézett a fiú is.

– Adj neki egy kis időt. Mióta ment el pár órája? – mosolygott June.

– Több mint egy hete… - javította ki a fiú.

– Hogy mi van? Azóta nem hallottatok róla semmit sem? Miért nem mondtad ezt eddig? Mi van, ha baja esett? - rémüldözött a lány.

– Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. – nyugtatgatta őt, de leginkább magát.

– Miért vagy ebben olyan biztos? Mi van, ha elkapták az eka izék?

– Ekavinok és tudom, hogy nem. Én tehetek az egészről, hogy eltűnt!

– Hogy érted ezt? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Összevesztem vele mielőtt eltűnt és olyat mondtam, amit nem kellett volna! – magyarázta.

– Mit is? – faggatózott.

– Hogy takarodjon haza, mert nincs szükségem rá és teher a családnak. - emlékezett vissza ismét.

– Te idióta, hogy mondhattál neki ilyet, amikor kétszer megmentette az életedet, a titkod? Szükséged van rá, tudod jól! - rivallt rá June.

– Elvesztettem a fejem, de már nagyon bánom, bárcsak meg nem történté tehetném a dolgot! - sóhajtott Dilen.

– Próbáltad már felhívni? - kérdezte a lány.

– Ezt komolyan kérdezed? Állandóan, de nem lehet elérni! – mondta.

– És ha én próbálom meg?

– Felesleges, neked sem fogja felvenni. Az egész családom próbálta elérni, de nekik sem sikerült. – győzködte.

June nem hallgatott rá. Megkereste a telefonjában Cole számát és tárcsázott. Hosszasan kicsengett, majd megszólalt az üzenetrögzítő.

– Látod, mondtam, hogy nem fogod tudni elérni! Egyszerűen eltűnt, az én hibámból…

– Elő fog kerülni, meglátod. Talán csak büntetni akar, mert olyan szemét voltál vele.

– Akkor nagyon jól csinálja, mert szörnyen érzem magam. Ezerszer megbántam, amit akkor mondtam neki. - firkálgatta a lap szélét Dilen.

– Nagyon helyes! Ez annak a jele, hogy beismered, hogy hibáztál és a lelkiismereted dolgozik. - helyeselt.

– Úgy gondolod, hogy megérdemlem ezt, hogy magamra hagyott? - kérdezett vissza a fiú.

– Teljes mértékben! Rosszul esett neki, amit mondtál és be akarja bizonyítani, hogy szükséged van rá. Na, meg szerintem le akar faragni az egódból is! - magyarázta June heves bólogatások közepette.

– Úgy gondolod, hogy beképzelt vagyok?

– Őszintén? Ebben az ügyben eléggé. – válaszolta.

– Oké, engem jogosan büntet, de a családomat miért? - próbált magyarázatot találni a történtekre.

– Elkerülhetetlen! Ha velük beszélne, akkor tudnád, hogy hol van, és hogy mi van vele. Így viszont nem tudsz semmit.

– Ahogy így megmagyarázod a dolgokat, olyan érzésem van, hogy tudsz valamit, amit én nem! - nézett rá gyanúsan a fiú.

– Ezt nagyon rosszul gondolod! Fogalmam sincs, hogy hol van, most hallottam tőled először, hogy eltűnt! – tiltakozott.

– Rendben. Azért remélem, hogyha megtudsz valamit, akkor szólni fogsz. – folytatta a célozgatást Dilen.

– Ez csak természetes, tudod, hogy ezt azonnal elmondanám! - mosolygott rá, hogy felvidítsa.

– Hát persze! - mondta, de a hangjában érezhető volt, hogy nem igazán hisz neki. - Azt hiszem megyek, megkeresem.

– Én meg azt hiszem, hogy hagynod kellene és órára menni. Nem lóghatsz el állandóan! - nézett rá szigorúan June.

– Úgy érzem, hogy a történelem óránál van fontosabb dolgom is… - kelt fel a földről.

– Hova akarsz menni? Hol akarod megkeresni? - állt fel a lány is.

– Nem tudom, tényleg nem. Már mindenhol kerestem, de nem volt sehol! - sóhajtott szomorúan.

– Így felesleges bolyonganod, azzal nem segítesz. Szóval gyere! - húzta maga után az épületbe.

Dilen képtelen volt odafigyelni órán. A leghátsó padba ült, hogy elvegyüljön. Feltűnésmentesen firkálgatott tovább, hogy elterelje a gondolatait, de nem segített. A rajzolás sem tudta lekötni, ahogy máskor mindig. Kitekintett az ablakon és mintha Cole-t látta volna. Megdörzsölte a szemét, aki korábban ott volt, eltűnt. „Kezdek megőrülni, már képzelődök is!” - őrlődött magában.

Annyira elbambult, hogy nem vette észre, hogy a tanár szólongatja. Odadobta a krétát, amit a fiú röptében elkapott, mielőtt eltalálta volna. A tanár felé fordította a fejét.

– Azt hiszem, ez az Öné! - mondta minden gúny nélkül.

– Ha az órára figyelnél, akkor nem kellett volna odadobnom! Talán láttál egy szép lányt odakint, aki jobban érdekelt? - próbálta kellemetlen helyzetbe hozni a tanár.

– Minden bizonnyal. - bólogatott a fiú és visszadobta a krétát, ami pontosan a tartóban landolt a többi mellett.

– Mit képzelsz magadról? Hogy mersz visszabeszélni? Dobálózni meg pláne! - kelt ki magából a tanár.

– Láthatja, nem kell hozzá nagy erőfeszítés! - vonta meg a vállát.

– Takarodj ki a teremből azonnal! - mutatott az ajtó felé idegesen a férfi.

– Szíves örömest, bárhol jobb, mint ezen az unalmas órának nevezett vackon! - indult az ajtó felé a cuccaival együtt.

June felpattant, mindent a táskájába hajított és a fiú után rohant.

– Hova rohansz? - hallotta a tanár hangját, de nem foglalkozott vele.

– Minek jöttél utánam? - fordult felé Dilen, ahogy meghallotta, hogy lohol utána.

– Az, az igazság, hogy… fogalmam sincs!

– Azt hiszem, hogy rossz hatással vagyok rád! - vigyorgott a fiú.

– Igen, az meglehet. Mióta ismerlek, teljesen megváltozott az életem! - mondta a lány.

– Bocsi, nem volt szándékos!

– Ki mondta, hogy ez rossz? Eddig unalmas volt az életem, most pedig izgalmas. Ez tetszik, nagyon is. - mosolygott June.

– Abban az esetben nagyon szívesen. Látod, nélkülem már belehaltál volna az unalomba! - nevetett Dilen.

– Na jó, azért ne túlozzunk! Amúgy mihez fogsz most kezdeni, hogy kidobtak az óráról? - kíváncsiskodott.

– Meg akarom találni Cole-t! - mondta elszántan.

– Akkor segítek, de ne most! Találkozzunk később! - válaszolta a lány.

– Mikor később?

– Mondjuk éjfélkor itt a suli melletti erdőben, ahol a múltkor. - elhallgatott és körülnézett, majd folytatta. - Ahol történtek dolgok.

– Éjfélkor veled, kettesben az erdőben? Ez úgy hangzik, mint egy… - elhallgatott hirtelen.

– Mint egy randi? - egészítette ki a másik.

– Inkább egy titkos akcióra gondoltam. - javította ki Dilen.

– Ja, hát én is. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt! - kezdett nagyon vörösödni.

– Nem lényeges. Nekem rendben van a dolog, de te hogy fogsz lelépni otthonról? Különben is, miért ilyen későn találkozunk?

– Mert az utóbbi időben későn alszanak el a szüleim és csak utána tudok lelépni otthonról! - magyarázta. - Délután nem engednek a suli miatt.

– Egyedül akarsz olyan későn mászkálni? Emlékezz rá, hogy mi történt legutóbb is! - figyelmeztette a fiú.

– Megoldom, és ha mégis bajba kerülnék, akkor felhívlak, és majd megmentesz! - nevetett June.

– Igen, persze. De mi van, ha nem érek oda időben? - kérdezett megint.

– Gyors vagy, ott leszel, ha szükségem lenne rád! - erősködött a lány.

– Miért akarnálak én megmenteni? – gúnyolódott.

– Mert barátok vagyunk, nem?

– De! Este a megbeszélt helyen. Ha mégse jönne össze, akkor értesíts! - összegezte a fiú és elment.

– Úgy lesz! - kiáltotta utána a lány.

Jason egész eddig az egyik szekrénysor mögött rejtőzött és minden szavukat hallotta. Megvárta, amíg mindketten elmennek és csak aztán merészkedett elő.

– Miféle titkos akciójuk lehet? Muszáj kiderítenem! - motyogta halkan.

Ahogy az ajtó felé bámult, valaki a hátára csapott.

– Este akkor buli? - kérdezte tőle egy srác.

– Ma nem, más dolgom van! - válaszolta kissé mogorván.

– Soha nem szoktál kihagyni egy bulit sem. Történt valami? - kíváncsiskodott a másik.

– Most dolgom van, ennyi! Azért gondolom nélkülem sem fogtok unatkozni…

– Ez igaz, de veled mégis jobb lenne! Na, majd máskor. - bólintott a fiú és elment.

Jason fintorogva figyelte, ahogy távolodik. „Azt hittem, már soha sem akar lelépni!” - gondolta magában és ő is távozott.

June türelmetlenül járkált a szobájában. Alig várta, hogy a szülei elaludjanak. Az ablakon kitekintett és látta, hogy már sötét van odakint. A tv zaja még mindig felhallatszott hozzá. Már nem csak türelmetlen, hanem ideges is volt. „Menjetek már aludni, a fene egye meg!” - fortyogott magában. A faliórára pillantott. Az már fél tizenkettőt mutatott.

– El fogok késni! – kesergett.

A tv hirtelen elhallgatott és léptek zaja szűrődött be a szobájába. Gyorsan lekapcsolta a lámpát és beugrott az ágyába, hátha benyitnak a szülei. Összeszorított szemekkel várt, majd hallotta, hogy az ajtajuk becsukódik. Tudta, hogy akkor már nem fognak kijönni. Olyan halkan, ahogy csak tudott, leosont az emeletről és ki a házból. Körülnézett az utcán és rohanni kezdett az iskola irányába.

Jason lebukott, így őt nem látta meg. Miután elment, felült és beindította az autót. Lassan, feltűnésmentesen követte. Már nem először csinált ilyet, ezért már elég gyakorlott volt benne. Hamar odaértek az iskolához, mert a lány egy rövidebb úton ment. Jason leparkolta az autóját és gyalog ment az erdő felé.

– Hol jártál eddig? Azt hittem már nem is fogsz ideérni! - gúnyolódott Dilen.

– A szüleim ma különösen későn mentek aludni. Lényeg, hogy itt vagyok, nem? - zihálás közben válaszolt.

– Minden rendben? - nézte a szenvedését a fiú.

– Igen, csak siettem. Kicsit össze kell szednem magam! – bólogatott.

– Nos, van valami terved, hogy miért vagyunk itt?

– Még nincs, de gondoltam, hogy együtt kitalálunk valamit! – mosolygott.

– Miért pont ilyenkor kellett, hogy itt legyünk? Nappal is beszélhettünk volna a suliban. Van más is, ami miatt itt és most találkozunk? - nézett rá gyanúsan.

– Tulajdonképpen van.

– Tudtam én, hogy van hátsó szándékod is! Na, ki vele!

– Szeretném újra látni a másik éned! - pirult el June és reménykedett benne, hogy a sötétség miatt a fiú nem látja.

– Nocsak, nocsak. Milyen meglepő fordulat! Azt hittem, hogy félsz olyankor tőlem. - gúnyolódott megint. - Most nincs itt Cole, aki megmentsen.

– Nem kell megmenteni, mert nem fogsz bántani! - mondta határozottan.

– Biztos vagy te abban, hogy nem harapok? - kérdezte és olyan közel ment hozzá, hogy a szájuk szinte összeért.

– Teljesen! - suttogta és lehunyta a szemét.

Dilen már majdnem megcsókolta, amikor megszólalt.

– Van itt valaki!

– Mi van? - horkant fel June és kinyitotta a szemét.

A fiú a lány elé állt és feszülten figyelt az egyik irányba.

– Gyere elő, ne várd meg, hogy én menjek érted! Abban nem lesz köszönet! - ismételte Dilen.

Jason előjött a fák közül és szemben állt a fiúval.

– Mit keresel te itt? - szegezte neki a kérdést June.

– Csak erre jártam, sétálgattam. – válaszolta.

– Persze, sétálgattál mi? Követted őt, igaz? - kezdett ideges lenni a másik fiú.

– És ha igen, akkor mi van? – vonta meg a vállát Jason.

– Mégis miért? - kíváncsiskodott a lány.

– Hallottam, hogy itt találkoztok és úgy gondoltam, talán szükséged lesz megmentőre, hátha megtámad ez a lúzer!

– Hogy mi van? - ment felé Dilen olyan dühösen, hogy már majdnem vicsorgott.

– Nekem akarsz támadni? Nem félek tőled, gyere csak! - bíztatta őt a másik.

– Tényleg nem? Na, majd meglátjuk! - vigyorgott gonoszul.

Úgy álltak egymással szemben, mint két domináns kutya, akik a dicsőségért akarnak megküzdeni. June közéjük állt, hogy megakadályozza a verekedést.

– Fiúk, elég volt már! - szólalt meg.

– Menj innen, ez ránk tartozik! Eljött az ideje, hogy eldöntsük, melyikünk a jobb! - figyelmeztette Dilen.

– Igen, tudom, a kakaskodás olyan fiús dolog, de ez nem az a helyzet, amikor verekedhettek! - csillapította őket.

– A kis barátnődnek igaza van, nem kellene kék foltokkal hazamenned! Anyukád nem örülne a látványnak. - kontrázott Jason is.

Dilen komolyan nézett, majd olyan hangosan nevetett, hogy az erdő visszhangzott tőle. June a szemét forgatta és a fiú fülébe suttogott.

– Eszedbe se jusson bántani, mert akkor én tekerem ki a nyakad!

A fiú rákacsintott és visszafordult Jason felé.

– Meddig kell még várnom a szerelmesek civakodása miatt? – gúnyolódott.

Dilen elszántan bámult rá és a mosolya egyre szélesebb lett. Majd megrázkódott és forgolódva kémlelte a teret. A másik kettő nem értette ezt a hirtelen változást.

– Mi bajod lett? - kérdezte Jason. - A menekülő utat keresed? – nevetett.

– Rossz érzésem van, hihetetlenül rossz! - mondta, miközben még mindig keresgélt.

– Mivel kapcsolatban? - most már a lány is nagyon kíváncsi volt.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha eltűnünk innen, most azonnal! - jelentette ki.

– Beijedtél kisfiú? - élcelődött rajta a másik.

– Szerintem ez most nem vicces! Nézd meg az arcát! - rivallt rá June.

Váratlanul történt minden. A következő pillanatban számos csuklyás suhant feléjük észvesztő sebességgel. A fiatalok annyira megrémültek, hogy nem volt elég idejük elmenekülni. Az egyik elkapta Dilen nyakát és egy fához szorította. A többi pedig körülöttük lebegett. June sikoltozott ijedtében.

– Rohanj! - nyöszörögte Dilen elhaló hangon.

Az egyik lény elindult a lány felé, Jason akaratlanul is elé ugrott, hogy megvédje. Az könnyedén félrelökte őt. Dilen erőlködött, hogy kiszabaduljon és megmentse June-t, de ereje egyre inkább kezdte elhagyni a testét. A levegőből hirtelen megjelent a segítség. Egy laza suhintással elintézte azt, amelyik a lánynak támadt.

– Cole, hála az égnek, hogy itt vagy! - lihegte a lány a földön térdelve.

– Vidd el innen őt, megértetted? - fordult Jason felé.

– Mi a fene folyik itt? - nézett rémülten a fiú.

– Ha túl akarod élni, akkor tünés! - ordította neki Cole.

– Mi lesz vele? - bökött a fejével Dilen felé.

– Az én dolgom, takarodjatok már innen! - sürgette őket, miközben egy csuklyással harcolt.

Jason felpattant a földről, megragadta June kezét és rohanni kezdtek. Cole a kemény edzésének köszönhetően hamar elintézte az alakot és Dilen-hez sietett. Az eleresztette a fiút, aki a nyakát szorongatta eddig. Ő erőtlenül a földre zuhant. Cole egyszerre küzdött több alakkal, egy pedig June és Jason után eredt. Dilen összeszorított fogakkal próbált felállni, de a gyengeségtől minden alkalommal visszahanyatlott. Cole már fáradt és egyre több sérülés borította a testét. A másiknak többszöri próbálkozásra sikerült felállnia és remegő lábakkal elindult barátja felé. Cole-nak sikerült egyet leszúrni, de még mindig maradt. Tudta, hogy a többiek élete rajta múlhat. Az most Dilen felé indult. Cole nem hagyta, rávetette magát és lerántotta a földre.

– Menekülj innen, te idióta! - kiáltotta oda neki a fiú.

– Meg kell mentenem June-t! - válaszolta és elrohant abba az irányba, amerre a másik kettő ment.

– Neeee!- ordította utána, de ő nem hallgatott rá.

Jason és June úgy rohantak, ahogy csak tudtak. A lány megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A zuhanás közben beverte a fejét és elájult. A fiú lehajolt, hogy felemelje a lányt, de addigra odaért a lény is. Elkapta Jason nyakát és olyan magasra emelte, hogy a lába nem érte a talajt. Olyan erősen szorította, hogy már hörgött. Kapálózott, hogy kiszabadulhasson, de a helyzet reménytelen volt. Elnézett a lény válla fölött és látta, hogy Dilen rohan feléjük. Rávetette magát a csuklyásra, így az elengedte Jason-t, aki a földre esett. Felváltva köhögött és kapkodta a levegőt. Ahogy visszanyerte a rendes légzését, odamászott a lányhoz, hogy megpróbálja felébreszteni. Dilen az idegennel dulakodott. Hol az egyik, hol a másik került felülre, végül mégis az szorította le a fiút a földre. Jason tapogatózott és egy vastagabb faágat érintett meg. Felkapta és odahajította, így megzavarta az ismeretlen alakot. June kinyitotta a szemét és hosszan pislogott, és segítséggel felült. Cole jelent meg a semmiből, és leszúrta azt, aki Dilen-t támadta.

– Meneküljetek az iskolába, még van belőlük pár! - hadarta Cole.

– Itt maradok segíteni! - jelentette ki Dilen.

– Azt már nem! Miattad vannak itt! Az én dolgom, hogy megvédjelek, szóval menj, vidd biztos helyre a másik kettőt! – erősködött.

– Veled mi lesz? - nézett rá rémülten June.

– Én elboldogulok, menjetek! Én is igyekszem utánatok. - mondta szigorúan.

Dilen megfogta June kezét és vele együtt szaladt az iskola épülete felé, utánuk pedig Jason. Rángatták az ajtót, de az nem volt nyitva. A fiú berúgta és szaladtak tovább a folyosón. Az egyik terembe menekültek és a két fiú eltorlaszolta az ajtót. June leroskadt az egyik székre.

– Mi a franc ez az egész? Valaki megmagyarázná? Mik ezek az izék? - kérdezte Jason rémülten.

– Ekavinok, miattam vannak itt. Engem akarnak elkapni. - vágta rá Dilen és az ajtónál hallgatózott.

– Micsodák? Miért akarnak téged elkapni? - értetlenkedett tovább.

– Ha túléltük, akkor utána mindent meg fogsz tudni.

– Hol marad eddig Cole? - szólalt meg June.

– Tud vigyázni magára! - nyugtatta Dilen. - „Legalább is remélem!” - gondolta magában.

Dilen mozgást hallott a folyosó felől. Odalapult az ajtóhoz és csendre intette a másik kettőt. Egy furcsa kopogást hallott az ajtón.

– Ez Cole! - mondta, és elhordta az asztalokat és székeket az ajtóból, majd kinyitotta. A másik fiú besurrant rajta.

– Mindenki jól van? - kérdezte, ahogy végignézett rajtuk.

– Igen, és te? Vérzik a karod, és az arcod is. - ugrott fel June.

– Elhanyagolható. Még maradt kettő. Elkapom őket, csak tudni akartam, hogy jól vagytok-e! - válaszolta neki.

– Segítek! - ajánlkozott Dilen.

– Nem! Téged akarnak és az én dolgom, hogy megvédjelek! És különben is, ha valami nem jól sülne el, csak te tudod őket megmenteni! – magyarázta.

– És ha valami történik veled?

– Amikor őrző lettem, felesküdtem, hogy életemet adom érted. Szóval, ha meg kell halnom, akkor meghalok! - mondta olyan elszántan, mint még sohasem.

– Légy óvatos! - bólintott Dilen.

– Te is, és ameddig lehet, őrizd meg az emberiséged! – megveregette a vállát, és kilibbent az ajtón.

A fiú megvárta, amíg a barátja elmegy és visszatorlaszolta az ajtót.

– Most mit fogunk csinálni? - nézett rá Jason.

– Várunk, jelenleg nem tehetünk többet. Mindannyian veszélyben vagyunk! - támaszkodott a falnak.

– Miért lennénk? Nekem semmi közöm hozzád! Engem nem bántanak, hazamegyek! - háborgott a fiú.

– Belekeveredtél már akkor, amikor követted June-t! Megpróbálhatod, hogy kimész, de emlékezz, az előbb se nagyon kíméltek!

Cole a falhoz lapulva ment végig a folyosón. A kezében szorította a tőrét, hogy amikor szüksége van rá, kéznél legyen. Ahogy befordult a sarkon, szemben találta magát az egyik csuklyás alakkal. Előreszegezett tőrrel rohant felé. Mielőtt elérte volna, az kitért előle és oldalról taszított egyet a fiún. Cole a falnak repült és fegyvere messze sodródott tőle a csúszós járólapon. Kúszva közelítette a tőrét. A lény elkapta a lábát és úgy húzta vissza. A fiú kinyújtotta a karját, remélve, hogy elérheti, de nem sikerült. A másik lábával megrúgta, amitől az eleresztette őt. Cole odamászott a tőrhöz és az ujjai végével odahúzta a fegyverét, majd amikor a lény közel került hozzá, beleszúrta. A lény ijesztő hangon felüvöltött és lángolni kezdett, majd hamuként a földre hullott. A fiú pillanatok alatt felpattant és elrejtőzött, remélve, hogy a másik is hamarosan megérkezik. Úgy is lett, hamarosan megérkezett a másik is. Megállt a folyosó közepén és figyelt. Cole előugrott, egyenesen a csuklyás hátára. Az hirtelen lerántotta magáról a fiút. Ő a szekrényeknek esett és felkiáltott a fájdalomtól. A bal karja eltörött. Erőt vett magán és felkelt. A szemeivel a fegyverét kereste, ami a szekrények alá csúszott. A még ép kezével próbálta kiszedni, de nem tudott eléggé benyúlni érte, mert az ellenfele elkapta és elhúzta onnan. A fiú a poroltó alatt landolt a földön. A hátát a falnak támasztva felállt és lekapta a falról a poroltót, majd egyenesen a lényre fújta. Tudta, hogy ezzel nem pusztítja el, de időt nyer, amíg megszerzi a tőrt. Gyorsan kellett cselekednie. Lehasalt és benyúlt érte, majd a csuklyásnak hajította. A fegyver egyenesen a fejébe állt, amitől pillanatok alatt elporladt. Odament érte és visszahelyezte a csizmájába. Elindult a terem felé, ahol a barátai vannak.

– Dilen, nyisd ki! - mondta erőtlenül.

A fiú szinte feltépte az ajtót és döbbenten bámult a barátjára. Segített neki megállni.

– Szörnyen nézel ki!

– Kösz, ezt bóknak veszem!

– Jesszus, kórházba kell mennünk! - tette a kezét a szája elé a lány ijedtében.

– Most nem! Megkérdeznék mi történt… majd holnap. Tűnjünk el innen minél előbb! - tiltakozott a fiú.

– Támogatom az ötletet! - helyeselt Jason.

– Akkor induljunk! - segített Dilen kifelé menni a barátjának.

Ahogy kimentek a parkolóba, Cole megállt.

– Dilen, te vidd haza June-t, én meg elkísérem Jason-t. Úgy gondolom, szeretne egy kis magyarázatot a történtekre! – mondta.

– És te hogy fogsz hazamenni? - nézett rá kérdőn June. - Nem vagyok benne biztos, hogy így egyhamar hazaérsz!

– Majd én hazaviszem! - szólalt meg Jason.

– Te? - kérdezte döbbenten Dilen.

– Igen, ennyit megtehetek azért, hogy megmentette az életünket! Csak ne vérezd össze a kocsim vadonatúj üléshuzatát!

– Igyekszem. - vigyorgott Cole, de azonnal eltorzult az arca.

Dilen segített neki beszállni az autóba és becsukta az ajtót utána. A fiú letekerte ez ablakot.

– Ha felbukkannának ismét, akkor azonnal értesíts!

– Jaja, persze. Mindenképpen! - nevetett Dilen.

Cole elkapta a fiú nyakánál a ruhát és odarántotta az ablakhoz.

– Én felelek érted, szóval nem tartom viccesnek a helyzetet, megértetted?

A fiú bólintott és elindult a saját kocsijához, de még visszafordult.

– Cole… - kezdte, de a másik nem hagyta, hogy befejezze.

– Tudom… és szívesen! - mosolygott rá.

Jason is beszállt az autóba, majd elmentek. Dilen kinyitotta az ajtót a lánynak és utána ő is beült a vezetőülésre. Vett pár nagy levegőt és beindította az autót. Egész úton csendben utaztak. Mind a ketten feszültek, fáradtak, és még kissé rémültek voltak. A fiú leállt a lány házától kicsit arrébb, hogy ha a szülei esetleg felébrednek, akkor ne tűnjön fel nekik az autó.

– Hát, akkor megérkeztünk! - mondta zavarában Dilen.

– Nem maradnál itt velem? Igazából félek egyedül maradni. - kérlelte a lány.

– De szívesen, és a szüleid?

– Alszanak, mire felkelnek, már nem leszel itt, csak ne hagyj egyedül, kérlek! – győzködte.

– Rendben. Itt maradok, ha szeretnéd! – mosolygott rá bíztatóan.

– És Dilen…

– Hm? - nézett rá a fiú.

– Soha többet ne mond azt, hogy nincs szükséged Cole-ra! Nélküle már nem élnénk! - mondta komolyan és kiszállt az autóból, a fiú pedig követte őt, és mindketten elindultak a ház felé.

„Sikerült bebizonyítanod, hogy nem boldogulok nélküled. Örökké hálás leszek érte, hogy megmentetted az életünket!” - gondolta magában.