Váratlan jótevő

Sziasztok!
Tudom gyorsan jelentkezem a tegnap új fejezet után, de szeretném a véleményeteket kérni és egyben a segítségeteket is. :)
Egy novella versenyre kellett írni Péntek 13-ról egy történetet. Én indultam a versenyen, és most megmutatom nektek a novellámat. Nem a legjobb novella lett, amit valaha írtam, de ha tetszik, akkor megtennétek, hogy szavaztok rá a következő oldalon?
(És nem sokára mutatok nektek még egy novellát, amit egy máik versenyre írtam. Egy igazi Halloween-es történet az egyik régi kedvenc történetszereplőmről, Noah-ról)


Katt a linkre az oldalhoz, és szavazáshoz! Szavazás

Váratlan jótevő

Besötétedett. A csillagok már látszottak az égen, olykor-olykor szégyenlősen megmutatva magukat egy vastag felhőtömeg mögül. A szél süvített, esőszag terjengett a levegőben. Teljesen átfagytam, ahogy hazafelé siettem. Mielőbb haza akartam érni, mielőtt kiönt az eső. A sikátor árnyékában egy árnyat láttam mozogni, majd nyöszörögni hallottam. Remegő léptekkel elindultam felé, hátha egy sebesült ember, akinek segítségre van szüksége. Egy idős asszony hevert a fal mellett, táskáját szorosan magához ölelve. Azonnal letérdeltem mellé, hogy ellenőrizhessem sebesülése mértékét. Látszólag semmi baja sem volt, mégis úgy tűnt, mint aki haldoklik. Megragadta karom, és olyan erősen tartotta, mint egy satuba fogott fát. Próbáltam lefejteni ujjait a csuklómról, ám mindhiába. Sokkal erősebb volt, mint ahogy kinézett. Csendre intett és suttogva beszélni kezdett.

„Midőn az éjfél eljő

Gyülekezni látszik a baljós felhő.

Péntek lesz az tizenhárom,

Szerencséd lesz mindenáron,

Veszélybe kerül életed,

Egy rejtélyes idegen lesz végzeted.”

Figyelmesen hallgattam, habár egy szavát sem értettem. Zagyvaságnak tűnt, amit beszélt, úgy gondoltam, hogy fájdalma lehet. A fejemet forgattam, honnan szerezhetnék segítséget, de egy lélek sem járt erre. Ijedten a táskámban kotorásztam a telefonom után, de nem leltem sehol sem. A szorítás a csuklómon kezdett enyhülni, majd végleg meg is szűnt. Az idős asszonyt figyeltem. A keze mellette hevert a földön mozdulatlanul. Fölé hajoltam, de már nem hallottam lélegzetvételét. Megrémültem, nem akartam itt hagyni, de segítséget sem tudtam hívni. Ami a következő pillanatban történt még mindig megmagyarázhatatlan számomra. A nő porráhamvadt, majd a szál szárnyán tovaszállt. Csak vártam hosszú percekig, és mozdulni sem tudtam. Nem hittem el, hogy ez mind tényleg megtörtént, hogy részese voltam ennek. Szorosan magamhoz szorítottam a táskámat, és futni kezdtem. Egészen hazáig meg sem álltam. Mielőtt bezártam volna az ajtót, még egy utolsó pillantást vetettem az utcára, hogy követett-e valaki, vagy ismét látom- e az asszonyt. Beszélni akartam róla, de nem tudtam, hogy kinek és mit mondhatnék, hogy ki hinne egyáltalán nekem. Fel s alá járkáltam a lakásban a megoldás után kutatva, de minél jobban agyaltam rajta, annál idegesebb és kétségbeesettebb lettem.

Hirtelen zajt hallottam a bejárati ajtó felől. Megtorpantam, egy napra elég volt ennyi sokból, és megmagyarázhatatlan dologból. A zaj ismét sértette a fülemet. Olyan, mint egy erőtlen kopogás. Igen határozottan kopogásnak tűnt. Vettem egy nagy levegőt és egy határozott mozdulattal kitártam az ajtót. Nem láttam senkit, már majdnem becsuktam, amikor a lábtörlőmön egy fekete macska kuporgott, és hatalmas sárga szemeivel engem nézett. Nyávogott párat, hogy felhívja rám a figyelmét. Gyanúsan méregettem, biztos voltam benne, hogy még soha sem láttam ezelőtt itt, az enyém meg biztosan nem volt. Úgy tűnt, mint aki nagyon éhes. Lassan leguggoltam mellé, és óvatosan felemeltem a földről. A tappancsai jégcsaphoz hasonlítottak, olyan hidegek voltak. Biztosan már régóta a hidegben fagyoskodott étlen szomjan. Megsajnáltam őt, és adtam neki ételt. Ő hálásan dorombolt, és a kezemhez dörgölőzött.

Furcsa érzés kerített hatalmába, olyan rémisztő, mégis megnyugtató, fáztam mégis valami melegített belülről. Nagyon fáradt lehettem, és a nénivel történt események is nyomasztottak. Eldöntöttem, hogy megpróbálok aludni, hátha ez csak egy rossz álom, és holnapra minden elmúlik. Ahogy becsuktam a szemem, azonnal ki is nyitottam. A fekete macska engem bámult a szekrényen ülve. Mereven nézte az ágyam, és benne engem is. Rémisztően hatott a sötétben az a sárga nagy szempár. Hiába hívogattam, nem akart odajönni. Biztosan fél, talán bántotta valaki, gondoltam magamban, de nem adtam fel. Tovább szólongattam, mire megmozdult. Ezt jó jelnek vettem, így folytattam. A cica végül meggondolta magát, és lassú léptekkel az ágyam felé lépdelt, és letelepedett az egyik párnámra, amit nem használtam. Megsimogattam, amire ő ismét dorombolni kezdett, és közelebb araszolt egy kicsit az arcomhoz. Megmosolyogtam a jelenetet, mindig is tudtam, hogy az állatok képesek felvidítani az embert, vagy megnyugtatni, a macskák meg különösen értenek az ilyesmihez.

Lehunytam a szemem, de nem hagytam abba a cica simogatását. Olyan volt, mintha egyre közelebb jött volna, és mintha már sokkal nagyobb lett volna, mint az imént. Nem zavart, egyáltalán nem. Sokkal jobban éreztem magam, hogy itt feküdt mellettem, nem éreztem tőle olyan egyedül magam, mint általában. Valószínűleg valamikor elalhattam, mert furcsa kaparászó hangra ébredtem fel. Az órára pillantottam, éjfél körül lehetett. A cicát kerestem a kezemmel magam mellett, de nem találtam, eltűnt. Biztos arrébb ment, gondoltam magamban, de akkor megint azt a furcsa hangot hallottam. Felkeltem, és a lámpa után tapogatóztam, de nem működött, mintha elment volna az áram. Egyre furcsábbnak éreztem ezt az éjszakát. Suttogva a cicát szólongattam, de nem adott ki semmilyen hangot, hogy megtaláljam. Az elemlámpám után kotorásztam a fiókban. Már régen használtam, az elem kicsit lemerülőben volt, ezért a tenyeremhez ütögettem, hogy bekapcsoljon. Végig pásztáztam a szobámat, de nem láttam sehol a kis állatkát, helyette egy férfit, akinek a kezében egy zsák, és egy vascső volt. Rémültem pillantottam rá, valószínűleg ő sem számított a házigazdára, mert mozdulatlanul állt, és engem bámult. Egy sikoly hagyta el a torkomat, ami őt is mozgásra késztette. Ledobta a zsákot a földre, és a csővel a kezében elindult felé. Én csak hátráltam kiutat keresve, de az egyetlen esélyem az ajtó lett volna, vagy az ablak, de ő mindkettőhöz ő sokkal közelebb volt, mint én. Tudtam, hogy erre utalt a néni, hogy talán igaza lehetett, és ő az utolsó ember, akit még látok mielőtt meghalok. Esélyem sem lett volna a menekülésre, ezért azzal nem próbálkoztam, helyette egy olyan tárgy után kutattam, amivel esetlen megvédhetem magamat. Egy vázát érintettem, és fontam a nyaka köré a karomat, hogy készen álljak a támadásra. A férfi lassan közeledett, nem tett semmilyen mozdulatot addig, amíg a sarokba nem szorított. Rettegtem, nem akartam így végezni. Összeszedtem minden megmaradt erőmet, és a magasba emeltem a vázát, hogy lesújthassak vele. A férfi hirtelen felordított, és csapkodni, kiabálni kezdett. Ijedtemben kiejtettem az elemlámpát és a vázát a kezemből. Négykézláb másztam utána, míg végül az ágy alatt megtaláltam. A zaj felé irányítottam, és döbbenten láttam, hogy a macskám, akit befogadtam éjszakára, megtámadta a betolakodómat, és az arcát karmolássza hangos nyávogás, és morgás közepette. Tudtam, hogy itt az idő, átugrottam az ágyon, és az ajtó felé vetettem magam. Kirohantam, és az utcára siettem. Ahogy kiléptem az ajtón egy másik idegen állt ott. Arcát megvilágította a lámpa fénye. Sötét kapucni fedte a fejét, de alóla mégis jól látszott a világító szeme. Leginkább a cicára emlékeztetett, akit bent hagytam. Valamiért megéreztem, hogy nem a bentihez tartozik. Látta a rémült arckifejezésemet, és lesegített a lépcsőn. A keze olyan erős, és magabiztos volt, ő nem tűnt rossz embernek, inkább igazi megmentőnek. Röviden elhadartam neki, hogy mi történt, mire ő berontott a házba, és eltűnt a sötétségben. Összekulcsoltam a karom a lábaim körül, és vártam. Bíztam benne, hogy a megmentőm és a cica jönnek ki onnan, nem pedig a betolakodó férfi, aki az életemre tört. Csattogás, tompa puffanás hallatszott bentről. Igyekeztem leküzdeni a rossz érzésemet. Kintről szurkoltam a jótevőmnek, hogy élve jöjjön ki onnan. Nem kellett sokáig várnom, amíg valaki kilépett az ajtón. Ő volt az, ő a megmentőm. Felpattantam, és gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem magamhoz, nagyon hálás voltam neki, hogy véletlenül erre járt, bár valahol mélyen tudtam, hogy ez nem lehetett véletlen. Kezdtem elhinni, amit az idős asszony mondott nekem.

-          Köszönöm, hogy vigyáztál Péntekre. – mondta teljesen váratlanul. A hangja olyan mélynek, érdesnek, és rettentően nyugodtnak hallatszott.

-          Péntekre?- kérdeztem vissza értetlenül.

-          A macskámra. Köszönöm, hogy vigyáztál rá- felvette a lába mellett dörgölőző macskát- Hamarosan újra találkozunk, előbb, mint gondolnád.

Mire megszólalhattam volna, már el is tűnt. A pillanat töredéke alatt semmivé lettek, mindketten. Nem úgy, mint a néni, hanem csak úgy simán eltűntek. Hittem neki, tudtam, hogy igaza lesz, és hamarosan újra találkozunk. Már nagyon vártam azt a pillanatot, amikor ő és Péntek ismét megjelenik. Mire a házba visszamentem, hogy a rendőrséget tárcsázzam, nem volt sehol a rablóm, ő is eltűnt. Csak a romok, melyeket maguk után hagytak.