Tizenkettedik fejezet

Sziasztok!
Itt a következő fejezet, nagyon remélem, hogy ugyanúgy tetszeni fog, mint a korábbiak. Arra szeretnélek titeket kérni, hogy a másik történetem prológusával kapcsolatban találtok jobb oldalon egy szavazást, kérlek szavazzatok, és mondjátok el a véleményeteket. Ugyanis nem sokan olvasták el, és nem tudom, hogy kíváncsiak vagytok e a folytatásra.
Köszönöm annak, aki elolvassa a fejezetemet! Jó olvasást!

Tizenkettedik fejezet

– Mi a fenét csinálsz? - nyöszörgött a takarót a fejére húzva Cole.

– Készülődök, újra megyek suliba! - pakolta a cuccait a táskájába olyan hangosan, ahogy csak tudta.

– És az azt jelenti, hogy most mindenkinek fel kell kelnie, mert a nagy D. Shaw elmegy itthonról? Ember, még korááááán van! - dobott oda neki egy párnát.

– Mit zavar az engem, neked se kellene lustálkodnod… Nem gondolod, hogy munkát kellene találnod? - dobta vissza úgy, hogy az pont a másik fején landolt.

– Van munkám. Tudod, hogy mennyire megerőltető, hogy megóvjam a te szép kis… hülye fejedet a veszélyektől? - felháborodottan felült.

– Itthonról? Nem nagyon vettem észre, hogy a közelemben lennél és figyelnél a veszélyre! - támaszkodott az ajtófélfának.

– Ha ezt szeretnéd, akkor lehetek az osztálytársad is. - nézett rá kihívóan.

– Isten ments… Jó lesz az, ha itthonról vigyázol rám! - tiltakozott hevesen Dilen.

– Abban az esetben ne zajongj, én még nem szándékozom felkelni! - visszahanyatlott az ágyba.

Dilen a szemét forgatta, majd a táskáját a vállára véve elhagyta a szobát, de mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, utána szólt a barátja.

– És D., ne csinálj semmi feltűnőt… Nem kell, hogy lebukj… egy csaj kedvéért se!

– Miféle csaj, vagy mi van?

– Inkább ne is menjünk bele! Jó tanulást Rómeó!

– Esküszöm, ha megjövök… - szorította ökölbe a kezeit.

– Akkor majd megsétáltatlak az erdőben, ne félj nagyfiú, addig is szép napot! - integetett neki az ágyból.

A fiú becsapta maga után az ajtót, amivel felriasztotta a kanapén pihenő nagynénjét.

– Mi történt? - pattant fel fekvő helyzetéből támadásra készen.

– Aludj csak! Dilen készül iskolába menni. - suttogta Mrs. Shaw.

– Anyuuu, te itt vagy? Úgy megijedtem tőled! - ugrott arrébb riadtan a fiú.

– Itt kisfiam… csináltam neked kávét, hogy ihass, mielőtt elmész. - nyújtotta oda a fiúnak kék bögréjét.

– Köszi, kedves tőled! - mosolyodott el.

– Miért mész te ilyen korán? Csak nem azt a lányt akarod látni, aki hazahozott? – kíváncsiskodott Rebeca.

– Amint elég erőm lesz közelebb menni, csapj a kezembe! - gúnyolódott Cole az ajtóból.

Dilen forgatta a szemeit, jelezve, hogy unja ezt a témát.

– Na, én mentem! - intett nekik hátra se fordulva és becsukta maga után az ajtót, mielőtt valaki feltartóztathatta volna.

Mivel már nagyszerűen tudta kontrollálni az erejét és tökéletesen jól érezte magát, úgy döntött, hogy busz helyett inkább futva teszi meg az utat az iskoláig. Szélesen elmosolyodott és neki is indult. Olyan gyorsan szaladt, mint még soha. A szél hidegen az arcába csapott, majdnem magával sodorva a sapkáját is. Kétszer olyan hamar ért oda, mintha busszal jött volna. Még csak egy kicsit se fáradt el. Megigazította magán a ruháját és belépett az iskola kapuján.

Minden szem rá szegeződött, különösen a lányoké. Úgy érezte magát, mint egy igazi sztár. Tudta, hogy kissé másabb lett külsőre, de nem gondolta, hogy annyira, hogy a lányok le se tudják róla venni a szemüket. Kihúzta magát és önelégült vigyorral az arcán vonult végig a folyosón. Olykor-olykor rákacsintott egy-egy lányra, akik elaléltak a nézésétől.

June lehuppant egy székre a barátaival szemben.

– Mi baj? Olyan nyúzott vagy! - tolt elé egy pohár kávét Mark.

– Nagyon hosszú ez a nap és hol van még a vége… - sóhajtozott és belekortyolt az éltető koffeinadagjába.

– De legalább a pasid miatt nem kell nyugtalankodnod! - csicseregte Loraine.

– Hogy érted, hogy nem kell? Vagyis miféle pasim miatt? - húzta össze a szemeit.

– Ma reggel láttuk Dilen-t iskolába jönni. Úgy tűnt, mint aki jól van, sőt, szinte tündökölt és olyan más is volt… - mesélte a lány.

– Ti láttátok? És miben volt más? – kapott rá a témára June.

– Minden csaj elalélt tőle és Sarah-val még flörtölt is a délelőtt folyamán. - folytatta a történetet Mark.

– Flörtölt? - dülledtek ki June szemei.

– Igen, azt hittem nem bánod, hiszen nem jártok, ezt hangsúlyozod mindig. – emlékeztette Sarah.

– Tényleg nem járunk, de mégis! Meg kell találnom! - jelentette ki a lány és készen állt arra, hogy távozzon, de a barátai megragadták a karját.

– Jó lenne, ha nem csak ezzel a pasival foglalkoznál! Hahó, vannak barátaid is, akik veled akarnak lenni! - mondta Loraine.

– Régen soha nem kergültél meg egy pasitól se. Lehet, hogy végre valakinek sikerült elcsavarnia a fejed? - kontrázott Mark.

– Egyáltalán nem erről van szó, csak… - magyarázkodott, de elhallgatott.

– Csak? – kérdezték vissza a többiek.

– Most mennem kell, majd később találkozunk! - felpattant és már rohant is ki az ebédlőből.

– June! Miért rohansz mindig el? - kiáltotta utána Sarah.

A lány csak úgy bolyongott a folyosón, mint aki nem találja a kivezető utat egy labirintusból. Olykor-olykor nekiment egy-két embernek.

– Vigyázz már! - szólt rá egy lány.

– Bocsi! - lépett két lépést hátrébb, akkor majdnem egy könyvet olvasó fiút lökött fel.

– Nézz már a lábad elé! - kiáltott rá a fiú.

– Minden rendben? - ment oda hozzájuk Jason.

– Persze. - bólogatott a másik.

– Helyes. - karolta át a lányt és magával húzta. - Zaklatott ez a srác? Mert elintézem, ha akarod.

– Jaj, nem, dehogyis! Én voltam figyelmetlen és nekimentem. Tényleg semmi gond. - mosolygott kissé erőltetetten, miközben a szemeivel a Jason mögötti teret kémlelte.

A fiú követte a tekintetét, de nem jött rá, hogy mit les a lány.

– Keresel valamit? – kíváncsiskodott Jason.

– Úgy hallottam, hogy Dilen újra iskolába jött, nem láttad véletlenül?

– Shaw itt van? Komolyan? - húzta össze mérgesen a szemeit a fiú.

– Állítólag igen. Megyek és megkeresem! - hadarta és otthagyta őt.

June kiszaladt az udvarra és az egyik fa tövében megpillantotta Dilen-t. A földön ült, a táskája pedig mellette hevert. A lány olyan messziről csak azt látta, hogy valami fölé görnyed és arra koncentrál. Odasietett hozzá és szótlanul bámulta.

– Ülj le, vagy állj arrébb, eltakarod a fényt! - mondta Dilen fel se nézve a vázlatfüzetéből.

June leült mellé, de még mindig nem szólalt meg.

– Akarsz is mondani valamit, vagy csak bámulni fogsz? - felemelte a fejét és a szemébe nézett.

A lány képtelen volt bármit is mondani, annyira elveszett Dilen hidegséget, mégis egy cseppnyi érdeklődést sugalló tekintetében.

– Mi van veled? Olyan furcsa vagy! - kérdezte a fiú.

– Hogy velem mi van? Még ezt kérdezed? Legalább két hete nem láttalak, és az akkor történteket még mindig nem magyaráztad meg! - kelt ki magából June, de a fiút nem igazán hatotta meg, ő szüntelenül rajzolt tovább.

– Kivettem egy kis szabadságot. - vonta meg a vállát.

– Miért nem vetted fel a telefont? Miért nem kerestél? Olyan nehéz lett volna legalább egy üzenetet küldeni? - tombolt tovább.

– Csak nem idegeskedtél? - húzta gúnyos mosolyra a száját.

– Miattad? Nem érsz te annyit! - morogta, majd pár pillanat múlva ott csapkodta a fiút, ahol érte. - Persze, hogy idegeskedtem, hogy lehetsz ilyen érzéketlen tuskó?

Dilen egy darabig tűrte és hagyta, hogy levezesse a dühét, de aztán megragadta a karját és lefogta.

– Ha nem hagyod abba, akkor a végén agyon fogsz verni. Komolyan mondom, hogy veszélyesebb vagy, mint az a roham volt! Nyugodj már meg egy kicsit! Láthatod, hogy semmi bajom sincs! - megvárta, amíg egy picit nyugodtabb lesz és elengedte.

– Sajnálom… de akkor is el kell ismerned, hogy igazam van. Remélem, most már nem akarsz eltűnni. Amúgy meg mit csinálsz itt a fa alatt? - váltott témát.

– Rajzolok. - vette ismét a kezébe a ceruzát.

– Na ne mond… Tényleg?  - húzta el a száját. - Úgy értettem, hogy mit. Mutasd! - lökte arrébb a kezét.

June a kezébe vette a rajzot és megdöbbenve nézte végig centiről centire. A képen egy lány állt csodaszép ruhában, mellette pedig egy hatalmas farkas. A lány egyik kezében egy íjat tartott, a másik keze pedig az állat fején pihent. A rajz tökéletes kidolgozása miatt szinte érzékelni lehetett, hogy a lány hosszú haja és a farkas szőre meglibbent a szélben. A képen szereplő ember kísértetiesen hasonlított June-ra.

– Dilen, ez hihetetlenül jó. Nem is tudtam, hogy ennyire tehetséges vagy! - mondta és végighúzta az ujjait az alkotáson. A fiú elrántotta a kezét a rajztól.

– Ne tapogasd, mert még fog és összemaszatolod! - törölte le a kezét egy zsebkendővel.

– Bocsi… van ennek valami jelentése? - kíváncsiskodott a lány.

– Csak egy kis unaloműzés… semmi egyéb. - mosolyodott el haloványan.

– Arra rájöttem, hogy ez a lány én vagyok, na de ez a farkas… Milyen különös párosítás, mégis mennyire szép és elegáns. – áradozott. - Megtarthatom?

– Öhm… hát persze! - bólintott a fiú.

– Köszönöm! - mosolygott June és óvatosan egy könyvébe helyezte. Dilen díjazta, hogy a lány mennyire óvatosan bánik a tőle kapott ajándékkal.

– Akkor most térjünk rá egy másik fontos dologra. Végre megtudhatom, hogy mi történt akkor? - támadta le ismét.

– Még nem… kicsit bírd még ki… Esküszöm, olyan hamar elmondom, ahogy tudom! – magyarázkodott.

– Nagyon kíváncsi vagyok, és már fogy a türelmem is. Ajánlom, hogy olyan magyarázatod legyen, amire megéri várni! - fenyegetőzött June.

„Arra mérget vehetsz…” - gondolta magában, ám hangosan teljesen mást mondott.

– Csak bízz bennem, jó?

– Most utoljára! Legközelebb el kell mondanod!

– Igenis főnök! - dugta ki a nyelvét a fiú.

– Igaz, amit Sarah mondott? - kérdezte teljesen váratlanul a lány.

– Mit is mondott? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Hogy flörtöltél vele, sőt, más lányokkal is. Mi ütött beléd? - érdeklődött June.

– Egy kis szórakozást volt. Talán féltékeny vagy? – kérdezte kihívóan Dilen.

– Nem, nem vagyok! Hogy feltételezhetsz ilyet? Csak nem akarom, hogy a barátnőmmel szórakozz! - mondta felháborodottan.

– Elég nagy már a barátnőd, el tudja dönteni, hogy mit akar! Ne gondold azt, hogy mindenkire neked kell figyelned! – pakolta a cuccait a táskájába.

– Nem akarom, hogy kihasználd őt, túl naiv! - magyarázkodott.

– Akármit is mondasz, szerintem igenis féltékeny vagy, látszik az arcodon! - felkelt és elindult a bejárat felé.

– Most képes vagy faképnél hagyni? - szólt utána June.

– Felvettem a rajzot, ez az egyetlen dolog, amit szívesen csinálok, szóval nem akarok elkésni. Később találkozunk, féltékenység hercegnő! – nevetett és otthagyta a lányt.

– Bunkó! – morogta, miközben mérgesen felpattant a földről.

Nem tudta eldönteni, hogy mi bosszantotta fel jobban. Az, hogy a fiú más lányoknak csapja a szelet, vagy, hogy így faképnél hagyta. Minden egyes lépésénél a lábát úgy csapta a földhöz, hogy az olyankor beleremegett.

Dilen önelégültem ment az első edzésére. Tudta, hogy hatalmas ereje miatt ő a legjobb és ezt be is akarta bizonyítani. Magára kapta a felszerelését és ő volt az első, aki kiment a jégpályára. Tett pár bemelegítő kört, amíg megérkeztek a többiek is. Jason volt az első, aki odament hozzá.

– Visszamerészkedtél közénk? Hiányzott, hogy valaki péppé verjen? – gúnyolódott.

– Szerintem az inkább neked hiányzik! - válaszolta neki olyan nyugodtan, ahogy csak tudta.

Szívesen behúzott volna neki egyet, de visszafogta magát. Tudta, hogy ha nem figyel oda az erejére, akkor még nagy bajba kerülhet miatta. Jason-nek egyáltalán nem tetszetett, ahogy a fiú visszaszólt neki. Erőteljesen lökött egyet rajta, amitől Dilen arrébb sodródott fél métert.

– Fiúk, hagyjátok abba! A játékban vezessétek le a felesleges erőtöket! - jelent meg a pálya szélén az edző. – Shaw, te meg gyere ide!

Dilen ott termett a férfi mellett, felkészülve arra, hogy ordítani fognak vele.

– Igen, edző? – kérdezte.

– Nem tudom hol jártál eddig, nem is érdekel, de remélem, hogy most már teljes erőbedobással tudsz koncentrálni! - jelentette ki, miközben végig nézett a játékosán. - Te magasabb lettél?

– Természetesen, most már újra itt vagyok, uram! Talán egy picit megnőttem a két hét alatt. - vonta meg a vállát.

– Talán ez még jól is jöhet nekünk… Ja, és srácok, mielőtt még elfelejteném… Valami idióta értekezlet lesz a tanároknak holnap, így az edzés későre esik. Könnyen lehet, hogy éjfélig itt kell maradnotok. – mondta a férfi.

– Mi? – hüledeztek a többiek.

– Jól hallottátok, és mielőtt megkérdeznétek, nem marad el az edzés! A csajozást át kell tennetek másik napra! Nincs vita, most pedig mozgás! - utasította a fiúkat a férfi, ő pedig leült a pálya melletti padra.

June iskola után beült a könyvtárba, hogy dolgozzon a házi dolgozatán, amivel még mindig nem haladtak szinte semmit sem. Bosszantotta, hogy Dilen-nel került egy csapatba, mert ő nem csinált még semmit, így az egész rá marad. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy lekéste az utolsó iskolabuszt is, ami hazavihette volna. Ezért kénytelen volt gyalog hazaindulni. Alig tett meg pár métert, egy autó állt meg előtte. Kicsit megrémült tőle, sokkal ijedősebb lett azóta, mióta megtámadták akkor este az utcán. Az autó ajtaja kinyílt és Jason dugta ki a fejét rajta.

– Egy lánynak nem kellene egyedül hazamennie! Gyere, hazaviszlek. – kacsintott.

– Vége az edzésnek? - kérdezte June.

– Amint látod, itt vagyok, szóval igen. - válaszolta a csábítós mosolyával kísérve.

– Azt hiszem, egy kis séta rám fér. – ellenkezett.

– Ne szórakozz, szállj már be! Nem foglak elrabolni! - győzködte Jason.

A lány nem tudott mit csinálni, nem volt nyomós oka, amiért ne mehetett volna vele. Ezért beszállt az autóba. Dilen messziről ugyan, de nagyon jól látta az eseményeket. Dühösen összeszorította a kezeit, annyira, hogy azok már elfehéredtek. Megigazította a vállán a táskáját és teljes erejéből rohanni kezdett hazafelé, az erdőn át.

Jason az úton olykor oldalra nézett és a lányra mosolygott. Ő nagyon zavarban érezte magát, ezért az ablak felé fordult minden ilyen alkalommal.

– Megjöttünk. - szólalt meg váratlanul Jason és leállította az autót.

– Ó, máris? Köszönöm, hogy hazahoztál! - mosolygott a lány is és ahogy ki akart szállni, a fiú megragadta a karját és visszahúzta.

– Nem hinném, hogy erre a vesztesre kellene pazarolnod az idődet, amikor vannak itt nyertesek is! –hajolt egyre közelebb, hogy megcsókolja, de a lány elfordult.

– Lehet, hogy egy vesztes, de nem szeretem azokat a pasikat, akik nyomulnak! - rántotta ki a kezét a másikéból és dühösen becsapta az ajtót maga után.

Dilen hazaérve az ágyára vetette magát, és csak úgy szikrázott az idegességtől.

– Üdvözlet! - szólalt meg Cole, aki akkor ment be a szobába. - Mi van veled, ember?

– Semmi! – morogta.

– Tényleg? Akkor miért viselkedsz úgy, mint egy veszett kutya? Bocs farkas… Ha nem vigyázok, a végén még bokán harapsz! - ült le mellé az ágyra.

– Haha… nagyon vicces vagy! Jason csapja neki a szelet… ő vitte ma haza! - mondta el végül.

– Miért baj az? Úgyis tudom, hogy érted van oda!  Ez látszott rajta akkor is. Amúgy is, mivel vitted volna haza? - kíváncsiskodott tovább.

– Nem ez a lényeg… hanem az, hogy vele ment haza! - morgott tovább.

– Ne is figyelj rá, mert nem jelent semmit sem! Inkább gyere velem és mutatok valamit, ami, hidd el, jobb kedvre derít! – kelt fel az ágyról Cole és elindult az ajtó felé.

– Most nincs kedvem semmihez! - fordult a fal felé a másik.

– Nem kérdeztem… jössz és kész!

– Eszemben sincs! Hagyj a hülyeségeiddel, nincs kedvem semmihez sem! - duzzogott tovább a fiú.

Cole odament az ágyhoz, megragadta a barátja fülét, és úgy állította talpra.

– Nem azt mondtam, hogy jössz?- húzta maga után kifelé a bejárati ajtón.

– Ereszd már el a füleeeeeem! - csapkodott, de nem érte el a másikat.

A fiú eleresztette unokatestvérét az udvaron és elindult az egyik irányba.

– Mi a francot akarsz? - kíváncsiskodott a másik.

– Azt, hogy kövess! – forgatta a szemeit.

Dilen ment Cole után, bár nem tudta, hogy hova tartanak. Annyira elgondolkozott, hogy amikor a másik fiú megállt, ő egyenesen belerohant.

– Mi van, egyszer nem akarsz jönni, aztán meg nem akarsz megállni? – gúnyolódott.

– Igazából minden álmom volt ilyen közel kerülni hozzád. - dugta ki a nyelvét. - Inkább mondd, minek jöttünk ide, és mi ez a kocsi? Vagyis kié?

Cole a zsebébe nyúlt és kivett belőle egy kulcsot, majd a másiknak dobta, aki reflexszerűen elkapta.

– Mit jelentsen ez? - vonta fel kérdőn a szemöldökét Dilen.

– Szerinted mit jelent? Kitalálod magad, vagy verjem bele a fejedbe a megoldást?

– Nem mondod komolyan, hogy ez az enyém? Ugye csak szórakozol? – ámuldozott.

– Dehogy… tudom, kicsit tovább tartott, mire megszereztem, de ez is a szülinapi ajándékod. Remélem tetszik! - mosolygott Cole.

– Hogy tetszik-e? Imádom! Ez egy nagyon állat kocsi! – közelebb ment, hogy tetőtől talpig átvizsgálja a járgányt.

– Bocs, ez egy kicsit öreg és nem a legmenőbb, de én úgy gondoltam, hogy ez az, ami hozzád illik! - magyarázkodott a fiú.

– Viccelsz? Nagyon király ez az autó, egyenesen imádom! Ez egy Ford, ugye? - kíváncsiskodott és úgy keringett a jármű körül, mint aki még soha sem látott ilyet.

– Egészen pontosan egy 1964-es Ford Galaxie 500 XL. Valamiért megláttam és tudtam, hogy ő lesz az igazi! – kacsintott.

– Kipróbáljuk? Remélem megtankoltad!

– Naná… na, menjünk! - beült az anyósülésre, Dilen pedig mellé.

A fiú beindította az autót és már száguldoztak is az úton, bár céljuk nem volt, hogy merre tartsanak.

June képtelen volt a tanulásra figyelni. Folyton elkalandoztak a gondolatai. Kinyitotta a könyvét, amiből kiesett Dilen rajza.

– Jesszus, ezt el is felejtettem! - felvette a földről és az íróasztalára fektette.

Jobban megnézte a képet, mint akkor az iskolában, és észrevett valamit rajta, amit eddig nem. Az egyik fa mögött a háttérben egy másik fiú állt, akinek úgy tűnt, hogy valami kardféle van a kezében. Egy másik sarokban pedig számos csuklyás alak látszott, akik ugyan nagyon aprók voltak, June mégis felismerte őket. Azonnal beugrott neki a kép a vonatról.

– Jézusom, ez kísértetiesen hasonlít… Ott sem volt akkor… Hogy rajzolhatta le őket? Csak Cole mesélhetett neki erről, tehát, akkor mégis elhitte, amit láttam…. Ennyire nem lehet jó Dilen fantáziája, hogy pont ugyanolyannak képzelje el… - tűnődött hangosan.

Annyira megrémült a gondolattól, hogy felpattant a székről, amivel sikerült levernie a könyvtárból eltulajdonított könyvet. Az a földre zuhant és kinyílt. June lehajolt és megdöbbenve figyelte a fejezet címet, ahol az kinyílt. Óvatosan felemelte a könyvet, közben pedig szüntelenül olvasta a sorokat.

– „Az őrző és a főnix tőr” - olvasta hangosan a címet.

„Az őrzők azok a személyek, akik megvédik a rájuk bízott farkast. Semmilyen különleges képességgel nem rendelkeznek, egyedül a főnix madár tüzéből készült fegyverrel, ami lehet tőr, kard, íj, vagy bármilyen fegyver…”

June szava is elakadt. Nem igazán értette, hogy ez az egész mit jelent, de nagyon különleges érzése támadt. A kezébe vette a rajzát és az olvasottakhoz hasonlítgatta.

– Tehát akkor ez az őrző lesz itt a háttérben… - gondolkozott hangosan. - Dilen olvasta ezt a könyvet, vagy tud valamit, amit nem mond el!

Gyorsan odalapozott a farkas fejezetéhez és olvasni kezdte.

„Lychae törzs tisztelte a farkasokat, szent állatnak tartották. Ám egy fiatal indián fiú szerette kínozni eme szent állatokat. A Vörös Hold éjszakáján a törzs sámánja egy örökké tartó büntetést adott a különc személynek. A fiú azzá vált, amit a legjobban gyűlölt, egy farkassá… Az átok miatt, a fiú leszármazottainál is jelentkeznek a „tünetek”. Ám minden generációban csak az elsőszülött örökli ezt a rendellenességet. A Vörös Hold idején irányíthatatlanok, és akit akkor megharapnak, az szintén rabja lesz ennek az átoknak…”

A lány ledöbbent. Nem tudta, hogy hova tegye a sok új információt, amit magába fogadott. Hullasápadtan eldőlt az ágyán és mély levegőket vett. „Mi lehet Dilen titka? Miért viselkedett ilyen furcsán akkor?” - sorakoztatta fel a kérdéseket magában.

– Dilen, most már tényleg igazat kell mondanod, nincs több mellébeszélés! – jelentette ki és mérgesen az ágyára csapott. - Holnap mindent be fogsz nekem vallani!

 

1964-es Ford Galaxie 500 XL