Tizenegyedik fejezet második rész

Sziasztok!

Meghoztam a fejezet második felét. Igazából holnap akartam, de dolgoznom kell, ezért most picit előbb érkezett. Remélem nem gond.:) Köszönöm, aki benéz és elolvassa. :)

Tizenegyedik fejezet második rész

Dilen a tükörben méregette magát. Nem tudta megszokni, hogy hirtelen megnőtt és a szeme se a régi már.

– Milyen nagy lettél, Dilen! - állt a lába mellett a kistestvére.

 – Ugye? Szerintem is. - mosolygott rá.

– Nagyon fáj? – kérdezte.

– Micsoda? - ült az ágyára, a kislány meg mellé.

– Ami tegnap történt. Az a változás. – nézett rá kíváncsian.

Dilen a saját, már jól megszokott szemét látta a kislányban. Mindig azt mondták, hogy ugyanolyan az arcuk, de többé már nem. A fiú kék szemű lett, elveszítette íriszének zöld árnyalatát.

– Igen, tegnap nagyon, de már nem. Sokkal jobban vagyok!

– Nagyon féltem! - ölelte meg a testvérét a kislány.

– Tudom Chrissy… tudom… de már nem kell többet! – visszaölelt és vigasztalta a zokogó kistestvérét. – Mondd csak, nem félsz tőlem?

– Miért kellene? Soha sem bántottál még és én tudom, hogy nem is fogsz! - vigyorgott és még jobban odabújt hozzá.

– Neked soha nem is kell félned, amíg tudok, vigyázni fogok rád!

Mind a ketten tapsolásra lettek figyelmesek. Cole állt az ajtóban és őket bámulta.

– El se hiszem, hogy megértem ezt a pillanatot, hogy a mi kicsi Dilen-ünk már megöleli a testvérét! Hozom a fényképezőt! - úgy csinált, mintha meghatódott volna, és a szemét törölgetné.

– Na, kussoljál! Inkább mesélj, hogy mi volt! - pattant fel az ágyról, és felkapott egy pólót. A kislány pedig elhagyta a szobát, hogy ne zavarja a fiúkat.

– A suli el van intézve, azt mondták, hogy nincs para, ha egy ideig nem mész. Már mindenki tud a tegnapi esetről. - válaszolta és elfeküdt az ágyán. – Mindenki azt hiszi, hogy asztmás rohamod volt, és tudod mi a meglepő? Hogy a csapatból se tesznek ki emiatt, ha képes leszel összeszedni magad. Azt hiszem, ezzel nem lesz gond!

– Nem erre gondoltam, tudod jól! - ült le vele szemben a saját ágyára.

– Ja, hogy June-nal mi volt? Honnan kellene azt tudnom? – játszotta az értetlent.

– Hm… akkor megyek és beszélek vele én!

– Várj már, te hősszerelmes! Találkoztam vele, vagyis inkább ő velem… És, nem mondom, jó kis csajt választottál magadnak! Megfenyegetett! - nevetett, ahogy eszébe jutott a jelenet a lánnyal.

– Ezt hogy érted? Miért fenyegetett meg? Cole, ne kelljen már minden szót kihúzni belőled! – sürgette.

– Azt mondta, hogyha hazudtam neki abban, hogy jól vagy, akkor végem lesz! - nevetett, de most már teljes erejéből.

– Meg is érdemelnéd, hogy valaki neked is jól ellássa a bajodat! – forgatta a szemeit és ő is elfeküdt az ágyon.

Mind a ketten a plafont nézték és hallgattak.

– Mi a véleményed róla? - kérdezte Dilen váratlanul.

– Nem hozzád való lány! Nem érdemled meg, hogy veled akarjon lenni. Az életét kockáztatta tegnap és képes lenne máskor is megtenni. Nem tudom, hogy mivel fogtad meg! Nem hinném, hogy kedves voltál hozzá. - fejtette ki a véleményét Cole.

– Hát nem igazán. Remélem, hogy nem utál nagyon!

– Biztos lehetsz benne, hogy nem. Láttam rajta, hogy mennyire aggódik, akit utálunk, azért nem izgulunk!

– Igazad van!

June ahogy hazaért levágta a táskáját az ágyára. Fel-s alá járkált a szobájában. Túl sok volt benne a feszültség és az idegesség. Felvette a futós ruháját és kirohant a házból. Fogalma sem volt, hogy merre menjen, csak szaladt, ahogy tudott. Minden feszültséget le akart vezetni. Addig futott, amíg a lábai bírták. A parkba érve leült az egyik padra, csak úgy kapkodta a levegőt. Még mindig rengeteg idegesség maradt benne, már közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.

– Minden rendben? - megállt mellette valaki és a vállára tette a kezét.

June felnézett és látta, hogy az iskola szívtiprója, Jason mosolyog rá.

– Igen! – bólintott.

Jason leült mellé és úgy viselkedett vele, mintha nagyon érdekelné, hogy mi van vele.

– Látom, hogy ideges vagy, csak úgy sugárzik rólad! Nekem elmondhatod, hogy mi bánt. Szeretnék segíteni! – játszotta tovább a kedveskedő szerepét.

– Csak aggódok egy barátom miatt, ennyi az egész! – válaszolta.

– Csak nem a Shaw gyerek miatt? Talán valami komoly baja van? Az egész csapat nyugtalankodik, hogy részt tud-e majd venni a meccsen…

– Igen, miatta. Tegnap nagyon szörnyen festett, és azóta nem tudok róla semmit sem! Nagyon remélem, hogy jól van!

– Jaj, ne félj! - ölelte magához a lányt és olyan gonoszul mosolyodott el, ahogy előtte soha sem.

„Remélem belehaltál a rohamodba te kis rohadék, ha meg mégsem akkor majd láthatod, hogyan veszem el a csajodat!” - gondolta magában Jason és kiült az arcára önelégült örömének a jele.

– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baja! - vigasztalta a lányt. - Meghívlak egy kávéra, gyere! Attól biztosan jobban fogod érezni magad.

– Rendben. - bólintott és elmentek egy kávézóba.

Dilen a kezeit tördelte a szobájában. Nem tudott mit kezdeni magával, nagyon unatkozott itthon.

– Abbahagynád végre? Már vagy egy órája azt hallgatom, hogy ropogtatod az ujjaidat! - dobott oda egy párnát Cole.

– Nem tehetek róla. Unatkozom, csinálnom kell valamit!

– Akarsz mondjuk társasozni? Ha már úgyis itt vagyunk. - kérdezte Cole.

– Mi van? - felült és szánalmasan nézett a barátjára.

– Csak vicceltem, na! – dobott oda még egy párnát, amivel sikeresen arcon találta a fiút, aki visszahanyatlott az ágyra.

– Meglátogatom ma este. És te falazni fogsz!

– Ki mondta ezt neked? Úgyse tudod, hol lakik, vagy voltál már nála?

– Tudom, hol lakik. Cole falaznod kell, kérlek! Ennyit igazán megtehetsz értem! - könyörgött most már felülve.

– Jól van! Ki vagyok én, hogy a szerelem útjába álljak?

– Egy idióta… hagyd már ezt a szerelmes szöveget! Nem vagyok az, se én, se ő! Ne idegesíts már ezzel! - hergelte fel magát Dilen.

– Jól van na, bocs! Ebből úgyis az lesz, előbb-utóbb. Hidd el nekem, de megvárom, amíg te fogod kimondani, hogy szereted! – csitítgatta.

– Arra várhatsz! – duzzogott.

– Ráérek… - kacsintott Cole.

Jason este hazavitte a lányt a kávézás után. June-nak nagyon jól esett, hogy el tudott valakivel beszélgetni erről, sokkal jobban érezte magát tőle. Első dolga a fürdőbe vezetett, hogy lezuhanyozzon.

Élvezte, hogy a meleg zuhany alatt áll. Lehunyta a szemét és maga előtt látta Dilen arcát, de nem azt a számára helyes arcocskát, hanem azt, amikor szenvedett. Hirtelen kinyitotta a szemét és elzárta a vizet. Nagyon rossz érzése támadt a fiúval kapcsolatban. Magára kapott egy törölközőt és kimasírozott a szobájába. Ahogy az ablak felé nézett, meglátta, hogy ott ül Dilen és őt bámulja. Az ijedtségtől sikoltozni kezdett. A fiú sietősen kiugrott az ablakon. Pont annyi ideje volt, hogy ezt megtegye, mert June szülei rohantak be a szobába.

– Mi történt? – kérdezte az apja.

– Semmi, csak egy nagy éjjeli lepkét láttam és megijedtem tőle. Semmi gond már. - válaszolta és jobban összefogta magán a törölközőt.

– Miért van nyitva az ablak? - nézett rá gyanakvóan az anyja.

– Mert nagyon melegem volt, amikor megjöttem a futásból és szellőztetni sem árt. Szerencse, hogy ki volt nyitva az ablak, mert azon ment ki a betolakodó állat! - a mondat végi szavait kicsit jobban megnyomta.

– Akkor drágám, majd csukd be az ablakot és öltözz fel, nehogy megfázz! Már nincs olyan meleg. - mosolygott rá az anyja, majd a férjével együtt elhagyták a szobát, maguk után gondosan becsukva az ajtót.

June az ajtóról az ablakra nézett és megint ott látta a látogatóját.

– Ez az állatos dolog… célzás volt? - nézte őt a fiú.

– Akár lehetett az is!

– Akkor köszönöm a kedves fogadtatást!

– Mi a fenét keresel itt? Tudod, hogy megijedtem? Miért nem használod az ajtót, mint más normális ember? – szegezte neki a kérdését June.

– Mert nem vagyok normális… amúgy is meglógtam otthonról, nem szabadna se itt lennem, se máshol.

– Miért nem? Mert még nem vagy jól? - húzta össze a szemeit, hogy jobban szemügyre tudja venni.

– Jól vagyok, csak apró mellékhatások maradtak, mint a láz, vagy a gyengeség, de az nem lényeg. – vonta meg a vállát.

– Erről jut eszembe, hogy elfordulnál? Szeretnék felöltözni.

– Kint leszek, szólj, ha megvagy! - bólintott Dilen és eltűnt az ablakból.

A lány attól félt, hogy a fiú meglesi öltözés közben, azért a törölközőt nem vette le magáról, amíg a ruha nem fedte el teljesen. Odament az ablakhoz és kilesett rajta.

– Dilen, hol vagy? – suttogta, hogy a szülei ne hallják meg.

– Itt! - hangzott a válasz a tetőről.

– Mit csinálsz te ott fent? És hogy kerültél te oda? - döbbent meg a lány.

– Csak gyönyörködöm a kilátásban. Gyere fel, segítek! – nyújtotta felé a kezét. - Bízz bennem, nem esel le!

Valami furcsa oknál fogna June egyáltalán nem félt. Megragadta a fiú kezét, aki felhúzta egy szempillantás alatt. Dilen elfeküdt a tetőn. June figyelte, ahogy a kezét a feje alá teszi. Elmosolyodott és ő is követte a példáját.

– Gyönyörű este van, nem gondolod? - szólalt meg Dilen, le se véve a tekintetét az égboltról.

A Hold éles fénye megvilágította az arcát. June őt bámulta. Valami nagyon különös volt a srácon tegnap óta. Az arcát kissé elegánsabb vonások borították és a szemén olykor megcsillant a fény.

– Tudod mennyire idegesítő, ha valakit így bámulnak, mint te most engem? - fordította felé a fejét.

– Dilen, mi történt tegnap? Azt hittem, hogy meg fogsz halni, erre ma itt hadoválsz nekem a csillagokról, meg a szép estéről, mintha nem is történt volna semmi! – mondta a lényegre térve.

– Nem mondhatom még el! De ígérem, hogy mindent el fogok mondani, amikor eljön az ideje. Bízz meg bennem! – felült

– Bízom benned, csak nagyon kíváncsi vagyok! Se te, se Cole nem mondtatok semmit sem. Ő is azt mondta, hogy nem neki kell erről beszélnie, akkor kinek, neked?

– Igen, azt hiszem, hogy nekem… De még nem most. Kérlek, érts meg! – győzködte.

– Akkor meg mi a fenéért jöttél ide? - pattant fel mérgében, de megcsúszott a cserepeken. A lány lefelé esett, ám mielőtt lezuhant volna a tetőről, Dilen megragadta a kezét és úgy tartotta.

– El ne engedj! - nézett rá ijedten a lány.

– Nem foglak, mondtam, hogy bízz bennem! – rántott egyet a lányon, aki a fiún landolt.

June úgy ölelte a fiú nyakát, miután felhúzta, mint egy satupadba szorított fát. Összeszorította a szemét és csak várt, hogy mi fog történni.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk, nehogy bajod essen! – jelentette ki Dilen. – Ahhoz viszont el kell, hogy engedj!

A lány nagyon nehezen tudta csak elengedni. A fiú segítségével visszamászott az ablakba, és lefeküdt a földre. Dilen mosolyogva támaszkodott a falnak és őt nézte.

– Minden rendben van? – kérdezte, de nem tudta visszafojtani a nevetését.

– Mi ezen olyan vicces? Majdnem meghaltam, te tahó! - vágott vissza a lány.

– Dehogy haltál, nem hagytam volna! - nevetett még mindig.

– Miért, mi vagy te, szuperman? – ült fel June.

– Nem, az Cole. Én egy… nem lényeg… de ha velem vagy nem lesz bajod soha sem! Remélhetőleg..  – közelebb lépett a lányhoz, hogy felsegítse a földről.

– Jó ezt hallani. De még nem válaszoltál! Még mindig nem tudom, hogy miért jöttél el hozzám? – porolta le a ruháját June.

– Mert nem vagyok benne biztos, hogy Cole átadta az üzenetemet, vagy ha át is adta, akkor talán elferdítette egy kicsit! - mondta és a lány szemébe nézett.

– Neked kék a szemed? - bukott ki a kérdés a másikból. - Eddig mindig zöld volt.

– Őőő, tévedsz! Kék volt! – győzködte.

– Nem igaz, ne nézz idiótának! Tudom, hogy zöld volt, mert ez volt a… - hirtelen abbahagyta a mondatot.

– Mi? - kérdezett vissza.

– A legszebb zöld szempár, amit valaha láttam. Most boldog vagy? - nekitámadt, leplezve, hogy mennyire zavarba jött.

– Igen az vagyok, mert én is így gondolom. Szerettem, hogy zöld, de már nem az. – válaszolta neki vállvonogatva.

– Áhá, elismered, hogy nem is kék volt a szemed mindig… - csapott le a szavaira a lány.

– Vagyis… úgy értettem, hogy az kontaktlencse volt, jaj nem mindegy már? Kék szemű vagyok és kész! - fordított neki hátat a fiú. - Végre elmondhatom, hogy miért jöttem? - pördült meg és ismét a lányra meredt.

– Kíváncsian hallgatom! - tette karba a kezeit maga előtt.

– Csak azt akartam mondani, hogy köszönöm, amit tegnap értem tettél! Nagyon bátor dolog volt tőled! Nem tudok eléggé hálás lenni érte. Megmentetted az életemet!

A lány teljesen ledöbbent a szavai hallatán, mindenre számított, csak ilyen komoly mondatokra nem. Azt várta, hogy a fiú elneveti magát, de ez nem következett be.

– Azt hiszem, akkor kvittek vagyunk, mert már te is megmentetted az életemet azon az estén. - válaszolta a lány. - Akkor újra jóban vagyunk? - nyújtotta felé a kezét, hogy kibéküljenek.

Azonban a fiú nem fogadta el a kezét, hanem egyre közelebb ment hozzá. June arca kivörösödött, annyira zavarba jött. Dilen az arcára adott egy puszit és a fülébe súgta:

– Megint elvörösödtél, csak nem másra számítottál?

– Nem számítottam semmire sem! Most pedig takarodj! Fáradt vagyok és veled ellentétben nekem kötelességeim vannak!

– Ahogy óhajtja, kisasszony! Hamarosan ismét találkozunk. - kacsintott és kiugrott az ablakon.

June odaszaladt, mert attól félt, hogy megütötte magát. Látta, ahogy talpra érkezett és elrohant. Pár pillanat múlva már sehol sem látta…

– Mi történhetett vele, hogy ennyire megváltozott? Ki fogom deríteni, Dilen Shaw mi a titkod, még ha belepusztulok, akkor is. - mondta határozottan inkább magának címezve, mint másnak.

Eldőlt az ágyán és a plafont bámulva magához vonta a párnáját. Nagyokat sóhajtozott és tovább beszélt magának.

– Még hogy nemsokára találkozunk… ez egy tahó, nem vagyok kíváncsi rá! – morgott.

Magában mégis mást gondolt és sóhajtozott. „Ó, miért nem csókol meg már végre?”

Lehunyta a szemét, és visszagondolt arra, ahogyan a tetőn ültek az imént, arra, ahogyan teljesen másmilyennek látta őt a rohama óta. Majd szépen lassan álomba mosolyogta magát.