Tizenegyedik fejezet /első rész

És itt az újabb fejezet azoknak, akik még idejárnak olvasni a történetet, remélem, hogy most sem fogtok csalódni. És nem bánjátok meg, hogy még mindig itt maradtatok. :) Láttam, hogy már volt, aki leiratkozott a blogomról, bizonyára úgy gondolta, hogy már nem éri meg ide visszajárni. De köszönöm azoknak, akik még itt maradtak, és jó olvasást az új fejezethez. :)

Azt hiszem ezt a fejezetet is el kellett feleznem, mert hosszúra sikeredett. 

Tizenegyedik fejezet

June rémálmoktól gyötörve ébredt fel az éjszaka közepén. Annyira mélyen érintették a Dilen-nel történt események, hogy álmában újra átélte az egészet. Nem bírt visszaaludni. Eszébe jutott a könyv, amit a könyvtárból kölcsönvett. Görcsbe rándult gyomorral kivette a táskájából és kinyitotta valahol.

– Lychae törzs legendája és leszármazottai. - olvasta fel hangosan magának.

Összehúzott szemekkel nézte a már megsárgult lapokat és a megkopott címet. Furcsa érzései támadtak, ahogy belekezdetett az olvasásába. Csak úgy falta a papírra nyomtatott mondatokat. A fejezet végén egy lista szerepelt, melyen számos család vezetékneve volt felsorolva. June az ujjával végigfuttatta a sorokat.

– Shaw. - olvasta fel megdöbbenve. - Remélem, hogy ez valami véletlen egybeesés lehet! - nyugtatgatta magát. – Nem, ez nem lehet!

Dilen csukott szemmel, reflexszerűen megragadta az arca felé tartó kezet.

– Nyugalom kisfiam, nem akarlak felkelteni, csak a lázad akarom megnézni! Nagyon vörös az arcod! - szólalt meg kedves hangon Mrs. Shaw.

– Semmi bajom! - meredt rá a fiú az édesanyjára.

– Tudod milyenek az anyák, nem nyugszanak, amíg meg nem győződnek róla, hogy minden rendben van. – mondta.

A fiú elengedte a nő kezét és hagyta, hogy kissé meleg tenyerét a homlokára helyezze.

– Kisfiam, azt hiszem, lázad van! Ma nem mész te sehova sem! - jelentette ki az asszony.

– Dehogynem megyek! Jól vagyok, nézd meg! - erősködött és felpattant az ágyáról, de azon nyomban meg is bánta. Megszédült és elveszítette az egyensúlyát. Az volt a szerencséje, hogy az édesanyja mellette volt és megtartotta, majd visszaültette az ágyra.

– Mi történt? - ott termett mellettük a semmiből Rebeca.

– A fiatalúr azt hiszi, hogy iskolába fog menni, pedig nem! - magyarázta az asszony és visszanyomta a fiát az ágyba.

– Nem mész te sehova sem! Még nem tudhatjuk, hogy befejeződött-e a folyamat, vagy sem! - mondta szigorúan a másik.

– Hagyjátok azt a gyereket, nem haldoklik, hogy ennyire aggodalmaskodni kelljen! - dugta be az ajtón a fejét a férfi.

– Köszi apu, totálisan egyetértek veled! - hálálkodott a fiú.

– Na, de James! Te nem is aggódsz a gyerek miatt? - háborodott fel a felesége.

– De, csak azt mondom, hogy nem kell ennyire túlreagálni a dolgot! - válaszolta és mielőtt elment, a fiához intézett pár szót. - Anyádéknak igaza van, ma nem mész iskolába!

Dilen meglepetten bámulta a konyha felé tartó apját. „Már csak egy emberre számíthatok!” - gondolta magában.

– Coooooooole! – kiáltotta.

– Mi van? - takarta ki a fejét.

– Ja, te itt vagy? - fordult a mellette lévő ágy felé a másik.

– Hol máshol lennék? Azt hiszed, én nem szoktam aludni?

– Igazából azt hittem, hogy te szuperhős vagy, azoknak meg minek? - nevetett Dilen és ismét feltápászkodott az ágyból. Most már sikerült megtartania magát egyedül is.

– A szuperhősök is lemerülnek olykor, ne felejtsd el! Különben meg hiába is kérsz arra, hogy győzzem meg a családod, hogy mehess, mert nem fogom. Pár napot igazán kibírsz iskola nélkül! – közölte határozottan, és felpattant az ágyából. - Majd én bemegyek a suliba és elintézek mindent.

– Hát már te is ellenem vagy?

– Csak a javadat akarom, tudod jól te is. Legalább én sem fogok itthon unatkozni. - kacsintott és magára kapta a legközelebb eső ruháit.

– Köszönjük, hogy te is az oldalunkon állsz! - mosolygott rá Mrs. Shaw és kiment a konyhába, őt pedig követte Rebeca is.

– Gyere, elkísérlek a fürdőbe! – karolta át a másikat. - Hey, te magasabb vagy?

– Mi? Dehogy! - húzta össze immáron tengerkék szemeit a fiú.

– Húzd ki magad! - vágta hátba barátját.

Dilen kiegyenesedett és majdnem akkora volt, mint Cole. A különbség köztük mindig egy fej volt Cole javára.

– Azta… az is lehet, hogy te mentél össze! - gúnyolódott Dilen.

– Na ne szórakozz…! Valahogy neked nagyon kedvez ez az átváltozás. De az a tény, hogy én helyesebb vagyok, még mindig fent áll! - vágott vissza Cole.

– Csak szeretnéd! Nekem előbb lenne csajom, ha akarnám, mint neked. Amúgy a szemem még mindig kék?

– Igen kék, nagyon úgy néz ki, hogy ez így is marad… És visszatérve a csajokra, nekem előbb volt kalandom a kis barátnőddel, mint neked! - mondta gúnyosan, miközben a fürdő felé kísérte a barátját.

– Ezt meg hogy érted? Találkoztál már vele korábban is? – megállt és rámeredt.

– Igen, találkoztam. A vonaton, amikor ide jöttem, ő is épp akkor jött. Már akkor tudtam, hogy újra fogok vele találkozni, csak azt nem sejtettem, hogy a te csajodként! - mesélte és betolta az ajtón a másikat. - Azt hiszem, most megyek, te meg ne próbálj meg lelépni, mert levadászlak! És tudod jól, hogy megteszem! - kacsintott ismét és elment.

– Cole! - kezdett bele, de a másik félbeszakította.

– Megmondom neki, hogy hiányzik és hogy alig várod, hogy lásd. – mosolygott gonoszul.

– Csak annyit mondj neki, hogy köszönöm a segítségét, nélküle nem jutottam volna haza. - javította ki.

– Valóban nem, ha ő nem segít, akkor lehet, hogy egy kórházban téptél volna szét egy tucat embert, vagy csak simán lebuksz és mehettél volna az állatkertbe vagy a cirkuszba! Az se lett volna rossz, én jól szórakoztam volna! - nevetett Cole és elment.

June-nak már elege volt az állandó faggatózásból a tegnappal kapcsolatban. Alig várta már, hogy ebédidő legyen, és a barátaival lehessen. Nem kellett az osztálytársainak emlékeztetniük rá, így is mindig csak Dilen-en járt az esze. Ideges volt amiatt, hogy nem jött iskolába. Ahogy a folyosón haladt, megpillantotta Cole-t, amint az egyik tanárral beszélget. Úgy tett, mintha a szekrényénél matatna. Megvárta, amíg végeznek és a fiú elindult kifelé az ajtón. Ő utánaszaladt és a karjánál fogva félrerántotta.

– Ó, micsoda heves fogadtatás! Egy sziának jobban örültem volna, de ez se rossz! - mosolygott Cole.

– Hol van? - kérdezte figyelembe se véve, amit a másik mondott.

– Otthon, hol máshol lenne? - vonta meg a vállát.

June arckifejezését látva, gyorsan hozzá tette.

– Minden a legnagyobb rendben van vele, csak még kicsit megviselt a tegnapi után.

– Mi történt vele tegnap? - faggatózott tovább.

– Kis semmiség, nem lényeges! – legyintett.

– Ne mond azt, hogy semmiség! Láttam, hogy milyen állapotban volt. Azonnal mondd el az igazat!

– Ez nem az én dolgom, hogy elmondjam! Nem hinnéd el amúgy se, még nem vagy rá felkészülve! - tette a kezét a vállára, hogy megnyugtassa, de a lány hevesen lerázta magáról és a fiú szemébe nézett.

– Akkor megyek és megkérdezem tőle! - elindult a bejárati ajtó felé, de a fiú visszarántotta.

– Még nem látogathatod meg. Majd ha már jobban van… még nem láthatod! Komolyan, olyanok vagytok, mint Rómeó és Júlia. Egy percig se bírjátok ki egymás nélkül!

– Ez nem igaz, nem vagyunk szerelmesek, csak aggódom érte! Ennyi az egész, csak osztálytársak vagyunk. - tiltakozott a lány.

– Hát persze, hogy csak azok! - forgatta a szemeit Cole. - Vajon valaha megérem azt, hogy végre bevalljátok az igazat?

– Esküszöl, hogy minden rendben van és lesz vele? Ha nem mondasz igazat, akkor nagyon megbánod! - fenyegetőzött.

Cole nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát. Annyira nevetett, hogy alig bírt megszólalni tőle.

– Dilen jól kifogott egy olyan barátnőt, aki majdnem olyannyira veszélyes, mint én. Ne haragudj, de ezen nevetnem kell!

Látván, hogy a lány egyre dühösebb lesz, jobbnak látta, ha abbahagyja, és újra felveszi a komoly arcát.

– Esküszöm, hogy nem lesz baja, nem kell aggódnod! Szívós gyerek ő. Megtudod, amint megismerted minden oldalát. Most mennem kell, még van dolgom, te pedig ne aggódj miatta! – hátat fordított neki, de eszébe jutott még valami, ezért megállt.

– Azt üzeni, hogy köszöni a segítségedet, nélküled biztosan nem lenne most jól. Hálás neked érte! - mosolygott, és végül mégis elment.

June az ebédlőbe ért, amikor a semmiből megjelentek előtte a barátai. Olyan gyorsan beszélt mindegyik, hogy a lány alig tudott figyelni rájuk.

– Álljatok már meg egy percre, ne hadarjatok, nem értek így semmit sem! - csillapította őket.

Mindannyian leültek a szokásos helyükre. June barátaira meredt, várva, hogy most már beszélhetnek.

– Ki ez volt a fiú? - kérdezte Sarah.

– Egy fiú, akivel együtt utaztam és jó volt újra látni, csak azért üdvözöltem. - válaszolta mosolyogva, hogy minél hihetőbb legyen, amit mond.

– Miért van, hogy minden helyes pasit ismersz? Bemutatsz neki?

– Nem! Nem a te stílusod ez a srác… eszedbe se jusson, ez egy… egy… nagyon fura fiú! – vágta rá egyből, hogy kissé elkedvtelenítse barátját.

– Szerintem az sokkal fontosabb, hogy arról halljunk, ami tegnap történt. Igaz az, hogy te vitted el Shaw-t az óráról? - váltott témát Mark.

– Honnan tudtok ti erről? - lepődött meg a lány.

– Az egész iskola erről beszél. Csak tudni akarjuk, hogy igaz-e, hogy hősiesen megmentetted, amikor rohama volt. – most Loraine-en volt a sor, hogy beszéljen.

– Igen, igaz. Elvittem innen. De nem volt semmilyen hőstett sem, csak asztmás rohama volt és én segítettem neki, ennyi az egész! - vonta meg a vállát.

– Asztmás roham? A többiek szerint nem is beteg, soha sem látott nála senki sem pipát, sem más gyógyszert. - hitetlenkedett Mark.

– Attól, hogy nem látott senki semmit, még lehet az! – győzködte.

– Az sokkal fontosabb, hogy jobban van? Mert ha jól látom nem jött iskolába. - Loraine próbált értelmes beszélgetést kihozni ebből az egészből.

– Állítólag sokkal jobban van. De nem tudok semmit sem, mert nem mehettem be hozzá később! Tudjátok, nincs közöm hozzá és családtagokat engedték be. Valószínűleg még pihenésre van szüksége, azért nem jött ma. - sokkal inkább magát győzködte ezzel a magyarázattal, mint a barátait. Nagyon aggódott a fiú miatt. Folyton az járt a fejében, hogy nem akarja, hogy komolyabb baja legyen.

– June, itt vagy? - csettintgetett előtte Mark.

– Igen, persze, csak elgondolkoztam. Semmi gond. Ne haragudjatok, mennem kell! - pattant fel az asztaltól.

– Juuuuune, hova rohansz? Még nincs vége a sulinak. Várj mááár! - kiabálták utána a többiek, de ő meg se hallotta, csak rohant egyenesen ki az iskolaajtón.