Tizenötödik fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, remélem még nem tűntetek el teljesen é ki tudtátok várni. :) Ez a fejezet szerintem nem lett olyan izgalmas, egy kicsit lehet pihenni a nagy események előtt. :)
Köszönöm szépen, hogy elolvassátok! :)
Felteszem újra a kérdést, hogy ki a kedvenc szereplőtök, most már sokkal jobban ismertek mindenkit, mint a történet elején. Ha van kedvetek bal oldalon szavazhattok. :)

Tizenötödik fejezet

Az egyik fal mellől leste a folyosót June, amikor valaki megérintette a vállát. Annyira megrémült, hogy megpördült és a táskájával majdnem fejbe vágta a másikat, csak ő az utolsó pillanatban elhajolt.

– Jesszus, mi a fenét csinálsz? Nagyon megijedtem! - rivallt rá a lány a fiúra.

– Te meg kis híján leütöttél. Te mit csinálsz itt? - kérdezett vissza Dilen.

– Rejtőzködök. Nem akarok összefutni Sarah-val! – válaszolta, miközben tovább kémlelte a folyosót.

– Megtudhatom, hogy miért? Azt hittem, hogy ő az egyik legjobb barátnőd. - vonta fel a szemöldökét a fiú.

– Igen, az, de nem igazán akarok neki mesélni az edzésen történtekről és Cole-ról, ugyanis azt hiszi, hogy nála aludtam. – hadarta.

– Na látod, erre most én is kíváncsi vagyok! Nem akarsz beavatni? - nézett rá kérdőn.

– Cole azt mondta a szüleimnek, hogy Sarah-nál alszom, neki meg azt, hogy Cole-nál és félek, hogy mindenfélét képzel a dologról. – magyarázta.

– Azt hiszi, hogy vele töltötted az éjszakát? - kérdezte, miközben próbálta visszatartani a nevetését.

– Minden bizonnyal! Ne röhögj már te szemét, mert nem vicces! - ütötte meg a karját.

– De igen, tulajdonképpen ez nagyon vicces! Te és Cole? Még elképzelni sem tudnám! - nevetett még mindig.

– Miért lenne ez olyan hihetetlen? - kérdezett vissza sértődötten.

– Mert nem vagytok egy súlycsoportban! - dugta ki a nyelvét.

– Úgy gondolod, hogy ő túl jó hozzám? - húzta össze mérgesen a szemeit.

– Nem… Úgy értettem, hogy…  Sarah! - válaszolta neki.

– Mi van? Hogy jön ide Sarah? - értetlenkedett a lány.

– Két lábon. A folyosó felől közelít. – mondta.

– Jesszus, tényleg jön! Mit csináljak, ó mit csináljak? - toporzékolt idegességében.

– Csak ne mozdulj meg, és maradj csendben!

Dilen a lány elé állt, hogy eltakarja, ám teljesen még sem tudta. Sarah ahogy megpillantotta a fiút, egyenesen odament hozzá.

– Szia Dilen! - köszönt vidáman.

– Hello Sarah, mi a helyzet? – mosolygott.

– June-t keresem. Nem láttam egész nap. Ki ez a lány mögötted, csak nem…

– Egy barátom. Az ebédlő felé láttam June-t, ha sietsz, talán még utoléred! - szakította félbe a lányt Dilen.

– Tényleg? Akkor rohanok, hátha ott lesz még. Köszi, később találkozunk! - hadarta Sarah és elsietett.

– Úr Isten, köszönöm! Annyira hálás vagyok a segítségedért! - hálálkodott June, ahogy a barátnője elment.

– Igazán nincs mit. - kacsintott a fiú.

– Most meg hova mész? - követte őt a lány.

– Rajzórára, tudod, iskolában vagyunk. Később majd beszélünk. Jó Sarah-mentes napot! – mosolyogva tovább ment.

Ahogy a rajzterem felé tartott, Jason útját állta a barátaival.

– Nocsak, nocsak, a kis szökevény? Az edzésen történtek után úgy gondoltad, hogy szükséged van egy kis pihenésre? – gúnyolódott Jason.

– Csak nem hiányoztam nektek? Nélkülem már nem boldogultok, mi? Na, és hogy van az arcod Kerrich? - kérdezett vissza.

– Milyen nagy lett a szád, nem félsz, hogy a szép pofikádat eltorzítjuk? - szólalt meg egy másik fiú.

– Elég legyen, majd a pályán elintézzük. Egyikünknek sincs szüksége elzárásra. Az edzésen bizonyíts nagyfiú! - lökte meg a vállával Jason, ahogy elhaladt mellette. A fiú mozdulatlanul tűrte Jason és utána a többiek távozását. Nem akart ő sem bajba keveredni.

– Cole, nem gondolod, hogy pihenned is kellene? - jelent meg a tisztáson Becca.

– Szükségem van a szinten tartásra, nem lustulhatok el! - válaszolta, miközben szüntelenül edzett.

– Tarts egy kis szünetet! Mi nyomaszt ennyire? – ült le a fűbe a nő, Cole pedig mellé.

– Semmi, minden a legnagyobb rendben van! - mosolygott és a füvet babrálta.

– Miért hazudsz nekem? Nagyon jól ismerlek kiskorod óta. Szóval ki vele, mi történt?

– Komolyan mondom, hogy semmi baj! - fordította felé a fejét.

– Ne akard, hogy kiverjem belőled! Tudod, hogy megteszem! – fenyegetőzött.

– Elmondtunk mindent a lánynak! - mondta ki végül.

– Hogy micsoda?! Hogy mondhattátok el neki? Felelőtlenek vagytok! Ezzel nem csak Dilen-t sodortátok bajba, hanem mindegyikőnket! Azt hittem te legalább okosabb vagy! - kiabált a fiúval, de látta, hogy milyen rosszul érzi magát, ezért abbahagyta. - Jól van, azért csak nem olyan nagy a baj, megoldjuk ezt is, ahogy mást is, ne aggódj! - próbálta vigasztalni.

– June megbízható, tőle nem kell félni, sokkal inkább Dilen miatt aggódom. Egyre jobban nő az ereje és a dühe is. A csapattársai rászálltak, gondoltam már rá, hogy egy időre kerülnie kellene a sulit. Mi lesz, ha más is meglátja, hogy micsoda ő? És ez még nem minden! - sóhajtott, de nem folytatta.

– Mi van még? Mit csinált ez az eszetlen gyerek? - kérdezte ismét Becca.

– A lány totál elvette az eszét és félek, hogy őrültséget fog csinálni! – mesélte.

– Gondolod, hogy June-t érdekli Dilen, mint pasi?

– Nyakamat rá, hogy az érzés kölcsönös. Tudom, azt tanácsoltam ennek a fafejűnek, hogy ne veszítse el, de lehet, hogy hiba volt! Amíg nem tudja uralni az erejét és a dühét, addig nem kellene találkozniuk, te mit gondolsz erről? - nézett rá kérdőn Cole.

– Nagyon jó gyerek vagy Cole, de túl sokat aggódsz! Dilen kiskora óta úgy lett nevelve, hogy tudja mi a teendő, ha átváltozik. Adj neki több szabad teret, tud vigyázni magára! - tette a kezét a vállára Becca.

– Ebben nem vagyok olyan biztos… - tiltakozott.

– Ismered, csinál sok hülyeséget, de az ilyen dolgokra mindig odafigyel. Hogy megnyugodj, elbeszélgetek vele, ha akarod! - mosolygott a nő.

– Az jó lenne, de nem csak miattam. Ha nem haragszol, most folytatom tovább a gyakorlást. - ugrott fel ülő helyzetéből a fiú.

– Akkor nem is zavarlak! Ne hajszold túl magad, mert az nem tesz jót. Tarts olykor szünetet! - mondta a nő és magára hagyta Cole-t.

June az egész napot azzal töltötte, hogy elrejtőzzön a barátnője elől, de ez nem volt olyan egyszerű.

– June, várj meg! - kiáltotta Sarah a folyosó végéről.

A másik ahelyett, hogy megállt volna, inkább kiszaladt az udvarra, remélve, hogy könnyebben elmenekülhet előle. Elmasírozott Jason és a barátai mellett, hogy egy hatalmas fa mögé bújjon. A fiú követte a lány mozdulatát, visszafordult az iskola felé és látta, hogy a másik őrülten keres valakit.

– A hokipálya felé szaladt, ha June-t keresed. - kiáltotta oda neki a fiú.

– Köszi! – mosolygott.

Jason odasétált a fához és belesett mögé. June annyira meglepődött, hogy hátra esett. Jason kinyújtotta felé a kezét és felsegítette a földről.

– Bocsi, hogy megijesztettelek! Minden rendben?- nézett rá.

– Persze, minden oké! - bólogatott hevesen a másik.

– Akkor miért rejtőzködsz a barátnőd elől? - kíváncsiskodott a fiú.

– Egy kis félreértés miatt. Köszönöm, hogy falaztál nekem! - hálálkodott a lány, közben csak úgy forgatta a fejét, hátha barátnője közeleg valahonnan.

– Nem kell félned, elküldtem, nem fog visszajönni egy darabig! – nyugtatta.

– Tényleg nagyon köszönöm a segítséget! – ismét megköszönte

– Igazán nincs mit! - lépett hozzá közelebb Jason és egy kósza hajtincset tűrt a lány füle mögé.

June zavarában hátrébb lépett és megpillantotta az épület ajtajában álló Dilen-t. Ahogy találkozott a tekintetük, a fiú hátat fordított és visszament. A lány faképnél hagyva a másikat rohant utána.

– Dilen, várj meg! - kiabálta utána a folyosón.

– Nem érek rá, menj vissza a kis barátodhoz, ahogy láttam, nagyon jól elvoltál vele! - vágta oda neki sértődötten.

– Tudod, hogy semmi közöm hozzá, csak éppen ott volt, amikor elbújtam! - magyarázkodott, ahogy loholt utána.

– Tényleg? Semmi közöd hozzá? - torpant meg Dilen és megpördült. A lány annyira sebesen ment utána, hogy nem tudott időben megállni, így beleszaladt.

– Bocsi! - kért elnézést és hátrébb lépett. - Nincs köztünk semmi sem, tényleg!

– Igen, nagyon úgy nézett ki, azért simogatta az arcod, mi? - akadékoskodott tovább.

– Hogy mi van? Csak a hajamat tűrte el. Azt hittem, hogy kiváló látásod van farkasként! - gúnyolódott June.

– Hallgass, bárki meghallhatja! És nagyon jól láttam, hogy milyen közel kerültetek egymáshoz!

– Ha tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy féltékeny vagy! - nézett rá kihívóan a lány.

– Hogy én féltékeny? Semmi közöm sincs se hozzád, se ahhoz, amit csinálsz! - magyarázkodott Dilen.

– Persze, hogy nem vagy. Én is pont ezt mondom… - alig tudta visszatartani a nevetését.

– Jobb, ha megyek, mert a végén olyat mondok, amit még magam is megbánok! - fordított hátat. - Szedd össze a jó kis magyarázatodat, mert Sarah már észrevett.

Cole egyre dühösebben edzett, amikor egy újabb látogatója jelent meg.

– Chrissy, mit keresel te itt? - tette vissza a helyére a tőrét, nehogy a kislány megsérüljön.

– Téged, olyan régóta vagy már itt kint és aggódtam érted! – válaszolta.

– Jaj, de édes vagy, de tudod, hogy tudok magamra vigyázni! - rámosolygott és megsimogatta a fejét.

– Segíteni akarok! - ült le a földre a kislány.

– Mit? - kérdezte érdeklődve a fiú.

– Vigyázni a bátyámra. Biztos te is elfáradsz néha. - válaszolta Christina.

– Nagyon aranyos vagy, de még kicsi vagy! Dilen nagyon szerencsés, hogy ilyen testvére van, mint te. - ült le mellé. - Majd ha nagyobb leszel, segíthetsz.

– Elég nagy vagyok már! Szeretnék én is egy ilyen kardot, mint neked van, és hogy megtanítsd, hogyan repüljek fel a fára.! - magyarázta komolyan a lány.

Cole nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát.

– Ez nem kard, hanem tőr és én nem tudok repülni. - nevetett tovább.

– Dilen mindig azt mondja, hogy szuperhős vagy.

– Dehogy vagyok, ő csak viccel. Nem tudok repülni, csak ügyesen fára mászni. Szerinted, ha szuperhős lennék, akkor a bátyádra pazarolnám az időmet?

– Igen, mert szereted őt. Mindig vigyázni fogsz rá, mert te a bátyja vagy!

A fiú odahúzta magához a kislányt és átölelte.

– Ahogy a te bátyád is vagyok! – mondta. – Fel akarsz ülni a fára?

– Igen, és utána megtanítasz mindenre? - ujjongott Christina.

– Ígérem, mindenre! - mosolygott Cole.

Két csuklyás alak vonszolt egy fiatal fiút. A megkötözött rabot úgy húzták maguk után a földön, hogy nem törődtek vele hány ág vágja arcon. A ruhája már elhasadt, az arcán piszok és vér keveredett. Minél jobban erőlködött, hogy megmeneküljön, annál jobban feszültek rajta a kötelek. Már kezdett nagyon elfáradni, de a remény lángja nem halványult benne. Minden erejét összeszedte, hogy kiszabaduljon, de mindhiába.

A családjára gondolt, az őrzőjére, aki már minden bizonnyal meghalt, vagy közel álhatott hozzá. Végigpörgette rövid élete legfontosabb eseményeit, az első csókját az iskola legszebb lányával, a bulikat, az átalakulását, és amikor megkapta az őrzőjét, aki a legjobb barátja is volt. Lassan kezdett beletörődni abba, hogy az ő élete is rohamosan a végéhez közeledik.

Hirtelen megállt a két sötét alak és maguk elé taszították őt. A fiú arccal esett a földre, a maradék erejével próbált felkelni, de visszanyomták. Oldalra fordította a fejét, hogy megnézze hol és kikkel van. Nem tudta rendesen megfigyelni őket, csak a hosszú köpenyeket látta, de abból sokat. Furcsa, ismeretlen hangokat hallott, mintha beszéd lett volna, de egy szavukat sem értette.

„Ezek túl sokan vannak, nagyon nehéz lesz megszökni!” - gondolta magában.

– Felesleges ezen gondolkoznod. Innen nem tudsz megszökni, inkább annak örülj, hogy még életben vagy, farkas! - szólalt meg valaki azon a nyelven, amit ő is értett.

– Megölték az őrzőmet és tudom, hogy rám is ez a sors vár! Azt várod, hogy hálás legyek, vagy, hogy könyörögjek az életemért? Bátran és méltósággal halok meg, ha kell! - válaszolta neki gyűlölettől fröcsögve.

– A méltóság mit sem ér, ha az életed a tét! - ment közelebb hozzá az idegen. A köpenye úgy suhant a talajon, mintha lába se lenne.

A fiú nem válaszolt, csak várta, hogy elérkezzen az idő, amikor újra találkozik a legjobb barátjával.

– Zárjátok be, még hasznát vehetjük. Aztán induljatok a következőért. Ha nem az, akit keresünk, akkor öljétek meg, ahogy az őrzőjét is! - adott utasítást a többinek.

A két csuklyás, aki idáig vonszolta a fiút, felkapta a földről és elindultak vele, hogy bezárják.

– Ezt nem úszod meg! Ha megszületik az a farkas, akiről a legenda szól, neked véged lesz! – kiabálta vissza a fiú.

– Azt te már nem fogod megérni! - szólt utána a csuklyás.

– Az lehet, de a többiek majd megmenekülnek és biztonságban élhetnek, te pedig elenyészel! - nevetett. Az egyik alak elé állt egészen közel, a fiú pár pillanat múlva pedig elvesztette az eszméletét és ernyedten lógott a másik kezében. Mind a ketten vonszolták, úgy távolodtak a társaiktól.

Cole még mindig a tisztáson volt, amikor besötétedett. Dilen bukkant fel a fák között és csak figyelte a barátját.

– Mi történt? - szólalt meg végül.

Cole ijedtében a fiú felé hajította a fegyverét, aki kitért előle, így az egy fa törzsébe fúródott. Dilen odament, kihúzta a tőrt és visszavitte a másikhoz.

– Meg akarsz ölni? – kérdezte, miközben visszaadta neki az eszközt.

– Dehogy! - folytatta a gyakorlást.

– Mi ütött beléd? Tudsz valamit, amit én nem? - próbált beszélgetést kezdeményezni a fiú.

– Honnan tudnék? Itthon vagyok mindig! - válaszolta.

– Cole Madsen! - kiáltott rá Dilen.

– Mit akarsz hallani? - fordult felé a másik.

– Az igazat! - nézett mélyen a szemébe. – Nem bízol June-ban?

– Benned nem bízok, tudom, hogy ő nem mond senkinek semmit! - javította ki.

– Hogy mi van? Bennem? Miért? - döbbent meg.

– Mióta felbukkant az életedben, teljesen megváltoztál, elvesztetted az eszed. Nem más fog elárulni, hanem te saját magad. Verekedés az edzésen, az átalakulás a suliban és a furcsa viselkedés… Mindennek köze van hozzá, jobb lenne, ha nem találkoznál vele egy darabig, amíg nem tudod összeszedni magad! - mondta teljesen őszintén.

– A múltkor még azt mondtad, hogy ne szúrjam el.

– Hát, azt hiszem, tévedtem!

– Tehát én vagyok a hibás mindenért? Tényleg így gondolod? Tudod mit? Cseszd meg, Cole, te kezdettől fogva csak irigy vagy! Mindig is különleges akartál lenni, de megszívtad, mert én lettem az, és tudom, hogy az is zavar, hogy June nem akar veled lenni! - kelt ki magából Dilen.

– Nagyon tévedsz, ha így gondolod! Én csak segíteni akarok, a te érdekedben teszek mindent!

– Persze, az én érdekemben, mi? – gúnyolódott.

– Ide figyelj, Dilen Shaw! Öt éves korom óta azért tanultam és edzettem, hogyha eljön az idő, akkor segíthessek neked, szóval velem te ne gúnyolódj! - kezdett mérges lenni Cole is.

– Ó, micsoda áldozatokat hoztál! Ki kérte, hogy bármit is tegyél, ki kérte, hogy segíts, vagy, hogy ide gyere? Tudod mit? Takarodj haza, vagy mit bánom én hova, nekem nincs szükségem rád! Csak okoskodni tudsz mindig és nyűg vagy a családom számára is! - vágta oda neki kegyetlenül Dilen és visszaindult a házukhoz.

Cole megsemmisülten állt ott és vett pár mély levegőt, hogy lenyugodjon. Figyelte, ahogy a barátja távolodik.

„Dilen, kölyök vagy még, mit se tudsz az életről! El fog jönni az a pillanat, amikor rájössz, hogy tényleg szükséged van rám, a barátodra, őrződre és testvéredre!” - gondolta magában.