Tizenhetedik fejezet / I. rész

Sziasztok!

Végre meghoztam a következő fejezetet (már épp volt az ideje), de elfeleztem, mert ez is nagyon hosszú lett volna, és így tovább tart majd maga a történet egy kicsit, mert már csak egy teljes fejezet van vissza és a történet első részének vége van. Remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet is, vagyis az eleje, mert az igazán izgalmasak majd a fejezet végén lesznek.

Köszönöm, hogy elolvassátok!

Tizenhetedik fejezet

– June, June! - kiabálta Sarah, ahogy végigrohant a folyosón.

– Jesszus, mi történt már megint? - forgatta a szemeit a lány.

– Jason újra iskolába jött, mióta betörtek a suliba! - mesélte izgatottan. - Azt beszélik, hogy talán köze lehet a dolgokhoz és eddig börtönben volt.

– Hogy mi van? - nézett rá kérdőn June. - Ez hülyeség, nem tudom, ki találta ki, de nem így van!

– Miért vagy benne olyan biztos? Te tudsz valamit? - vizslatta gyanúsan.

– Nem tudok semmit sem, de majd kiderítem tőle és elmondom, te pedig addig ne pletykálj! - mondta határozottan a lány.

– Rendben van, de amint megtudsz valamit, azonnal szólj! Mindenről tudni akarok! – válaszolta.

– Ez csak természetes. - bólintott a másik.

Ahogy Dilen becsukta a szekrénye ajtaját, megdöbbenten tapasztalta, hogy Jason áll előtte.

– Újra itt? - kérdezte tőle.

– Beszélnünk kell, négyszemközt! - mondta komolyan Jason.

– Oké, menjünk az öltözőbe, ott ilyenkor nincs senki. - indult el Dilen, a másik pedig követte.

Először körülnéztek, hogy meggyőződjenek róla, tényleg egyedül vannak.

– Hallgatlak! - szólalt meg végül.

Jason először csak hallgatott, még csak ránézni sem tudott. A földet kémlelte, összegyűjtötte a mondanivalóját.

– Tudom az igazat rólad. - bökte ki végül.

– Mindent? - kérdezett vissza.

– Igen… a barátod elmondta, hogy mi vagy és hogy mi volt ez az egész aznap este. – folytatta.

– És van valami hozzáfűznivalód? Esküszöm, ha el mered mondani… - fenyegetőzött, de a másik félbeszakította.

– Köszönöm.

– Hogy mondtad? - meglepetten nézett rá.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. - ismételte meg.

– Ahogy te is az enyémet, kvittek vagyunk. - bólintott Dilen.

– Nem kell félned, a titkod biztonságban van. Nem árulom el senkinek sem!

– Miért lettél ilyen más, ilyen… rendes? Ebben biztos van valami hátsó szándék.

– Tévedsz! Nincs semmilyen szándékom sem. Tudod, mindig én voltam a népszerű, mindenki engem imádott, de hirtelen megváltozott minden. Lett egy vetélytársam a te személyedben. Rettenetesen bosszantott, nem értettem, hogy egy olyan kis senkiből hirtelen hogy lett profi sportoló, vagány, csajok kedvence. Gyűlöltelek miatta, azt hittem el akarod venni a jól felépített pozíciómat. Egészen addig nem értettem az egészet, amíg nem beszéltem a barátoddal. Most már tudom, hogy mitől lettél ilyen gyorsan más. - mondta teljesen őszintén.

– Eszemben sem volt elvenni a helyed! A hirtelen nőtt erőmet muszáj volt levezetni. Az, hogy a csapatba kerültem puszta véletlen volt, én csak… - hallgatott el.

– Megvédted June-t. A barátod beszélt a kettőtök között lévő szoros kapcsolatról. Sajnálom, hogy bajt okoztam! - kért megint elnézést.

– Felejtsük el! - vonta meg a vállát.

– Ahogy mondtam, bennem megbízhatsz. A titkod biztonságban marad. Szent a béke? - nyújtotta felé a karját Jason.

Dilen egy darabig csak nézte, majd elfogadta a felé tartott kezet.

– Legyen, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól kezdve legjobb barátok leszünk! - mondta a fiú.

– Legjobb barátok? Isten ments! - tiltakozott a másik.

A fiúk összenéztek és mind a ketten harsányan nevettek.

– Ha bármikor bármiben segíthetek, csak szólj! - jelentette ki Jason és elindult kifelé az ajtón.

– Jason! - szólt utána a másik.

– Hm? - fordult vissza.

– Tartsuk fent a látszatot. Ugyanolyannak kell lennie a kettőnk közötti viszonynak, mint eddig. Különben feltűnő lenne.

Jason bólintott, majd távozott az öltözőből. Ahogy kilépett az ajtón, belefutott June-ba.

– Szia, pont téged kerestelek! - mosolygott a lány.

– Igen? Mégis miért? - kérdezte tőle.

– Hogy beszélgessünk.

– Miért vagy ennyire titokzatos? Miről van szó? - türelmetlenkedett.

– Tudod, arról az estéről, és nem szeretném, ha valaki meghallana.

– Egy séta az udvaron? Nem hallhat meg senki sem. - ajánlotta Jason.

– Rendben. - bólintott a lány.

Néma csendben sétáltak egymás mellett a szabadban.

– Miről akarsz beszélni? - kérdezte a fiú, hogy megtörje a kettőjük közé ülepedett csendet.

– Sokáig nem jöttél iskolába, hogy érzed magad? - faggatózott óvatosan.

– Mire számítasz, mit fogok mondani? Hogy megőrültem, hogy érzelmileg roncs lettem, vagy mit?

– Nem, dehogyis. Csak tudod, nem jöttél sokáig iskolába és azért kérdeztem. Kicsit azért ez nem mindennapi dolog volt, ismerjük el. - javított az előző mondatán a lány.

– Igen, elég meredek volt, elismerem. De jól vagyok, Cole magyarázatának köszönhetően megértettem mindent, ahogy te is. - válaszolta neki a fiú.

– Akkor miért tűntél el, tudod, hogy az emberek pletykálnak? - kérdezte June.

– Mit pletykálnak? – kíváncsiskodott Jason.

– Hogy volt valami közöd a betöréshez…

– Áh, tehát betörés volt. Gondolom nem tudtak semmit sem kideríteni róla. - rázta a fejét.

– Szerintem se.

– Majd elsimítom ezt a pletyka dolgot, ne aggódj! - kacsintott a fiú.

– Mi lesz a hivatalos történet? Csak mert a barátnőmnek megígértem, hogy kiderítem az igazat rólad. – magyarázkodott, miközben végig a földet bámulta.

– Egy jó ürügy volt, hogy beszélhessünk, nem?

– De, igaz, ez volt az első szándékom. Tehát? - kérdezősködött tovább.

– Apám egy üzleti útra ment, én pedig önként vállalkoztam, hogy elkísérem.

– És mi a valódi ok?

– Ez az igazság. Kínálkozott egy lehetőség, én meg éltem vele. Ki ne akarna lógni a suliból, ha megteheti? És beismerem, gondolkozni is akartam a történteken. – nevetett.

– Azt hittem, hogy valami komolyabb történt, erre csak egy szimpla lógásról van szó. - forgatta a szemeit. - Beszéltél Dilen-nel azóta?

– Persze, találkoztam már vele. - bólintott a fiú.

– Remélem, hogy összebarátkoztatok! - mosolygott a lány.

– Na, azért ne túlozzunk, de beszélő viszonyban vagyunk. Legyen elég ennyi. Van egy közös titkunk négyünknek és csak ez köt össze minket! - vonta meg a vállát.

A fiú hirtelen kinyitotta a szemét. Nem látott semmit. Pislogott párat, hogy a szeme megszokja a sötétséget. Körülnézett, de nem látott mást, csak kőfalat. Óvatosan felült, de nem állt fel egyből, mert így is nagyon szédült. Felfelé tekintgetett, hátha arra talál menekülő utat. Hirtelen korgott a gyomra, a kezét a hasára tette, hogy egy kissé tompítsa a hangot. Nem csak éhes, hanem már nagyon szomjas is volt. Teljesen kiszáradt a szája.

Valami zajt hallott, az egyik sarok felől. Odamászott és látta, hogy a fal egyik repedéséből csöpög a víz. Odatette az ujját, hogy megízlelje, mi az. „Ez víz!” - gondolta magában. A tenyerét tartotta alá, hogy vizet gyűjtsön. A víztől egyre éhesebb lett.

– Ki kell innen jutnom! - motyogta maga elé.

Lépéseket hallott, ezért behúzódott a sarokba. Lámpa gyulladt a folyosón, de a fiút fogva tartó zárka még mindig sötét volt. Egy lány jelent meg és nyitotta ki az ajtót. A kezében egy tálca volt. Óvatosan leguggolt és a földre helyezte.

– Nem kell félned tőlem, nem akarlak bántani, csak ennivalót hoztam! – mondta a lány.

A fiú le se vette a szemét látogatójáról. Egy cseppet sem ment közelebb és nem is szólt egy szót sem.

– Tényleg nem foglak bántani, csak egyél! - tolta felé a tálcát.

A fiú kinyújtotta az egyik karját és magához húzta a tálcát. Olyan gyorsan esett neki az ételnek, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban elveszik tőle.

– Azt hiszem, most megyek. Hamarosan újra jövök. - állt fel óvatosan a lány és mosolyogva hátrált az ajtó felé.

– Köszönöm! - motyogta neki.

– Nagyon szívesen! - bólintott és elment.

Ahogy távozott, úgy kapcsolódtak le a lámpák utána. A fiút újra a sötétség fonta körül.

– Cooooole, hova a fenébe mész? Még gipszben van a kezed! - kiáltott utána Mrs. Shaw.

– Jól vagyok, csak nem gondolod, hogy még mindig feküdni fogok! Elég volt már belőle! - válaszolta a fiú.–

Amíg gipszben van a kezed, nem mész sehova! - erősködött tovább az asszony.

– Ezen könnyen segíthetünk. - mosolygott és elővette a csizmájából a tőrét.

– Cole Madsen, eszedbe se jusson! - figyelmeztette őt a nő.

Ő nem foglalkozott vele, a tőrét becsúsztatta a gipsze alá és egy mozdulattal kettéhasította azt. A fehér, szilárd anyag a földre hullott a lába mellett.

– Gond megoldva. – mondta.

– Te nem vagy normális, komolyan mondom! - rázta a fejét az asszony.

– Hagyd őt, ismered már milyen makacs! Majd én figyelek rá. - jött ki az ajtón Becca.

Cole elindult a tisztás felé, ahol gyakorolni szokott. A nő pedig követte őt, majd amikor odaértek, ismét megszólalt.

– Beszélnünk kell!

– Nem tudod megakadályozni, hogy gyakoroljak! - jelentette ki határozottan.

– Nem is akartalak. Csak a segítséged kell! - támaszkodott egy fának.

– Természetesen számíthatsz rám. Mit tehetek érted? - fordult felé a fiú.

– Vörös Hold lesz… - nézett a szemébe Becca.

– Már volt, egy jó ideig nem kell tőle tartanunk! – mosolygott.

– Valóban volt, de megint lesz. – bólintott.

– Az lehetetlen, ha csak… - rázta fejét Cole.

– Ha csak a legenda tényleg igaz. Emlékezz csak rá, mit tanultál!

„… A vörös Hold ismét eljő, ha megszületik a megmentő…” - visszhangoztak a fiú fejében mesterének szavai.

– Akkor mindkettőtöknek szüksége lesz segítségre! - húzta össze a szemeit elszántan.

– Nem is érdekel, hogy a legenda létezik-e, vagy hogy mi ez az egész? – kérdezte döbbenten Becca.

– Dehogynem, nagyon is, de most előbb rólatok kell gondoskodni! Utána jöhet a legenda megvitatása. Dilen-nek szólni kell, nem tud semmit sem! Tudsz valami helyet, ahol átvészelhetnénk ezt? - érdeklődött Cole.

– A múltkori alkalommal már itt voltam és van egy elhagyatott gyár, ami már évek óta üresen áll, egy lélek sem jár arra. - mondta a nő.

– Amíg elmegyek D.-ért, addig szerezz annyi és olyan erős láncot, amennyit csak tudsz, visszajövünk érted! - adta ki az utasítást és elindult az iskola felé.

Dilen elkapta a lány kezét, aki hátulról meg akarta érinteni a vállát.

– Áú, ez nagyon fáj! - jajgatott June.

– Ne lopakodj utánam, veszélyes! - elengedte a kezét.

– Valami baj van? - ült le mellé a padra.

– Csak valami nyugtalanít, furcsa érzésem van. - mocorgott Dilen.

– Mégis mivel kapcsolatban? Érzed, hogy közelednek azok a lények? - rémüldözött a lány.

– Nem, nem érzem őket. Ez teljesen más, olyan furcsa. Megrémít! - meredt a távolba a fiú.

– Engem is megijesztesz. Úgy gondolod, hogy veszélyben vagy? - faggatózott tovább.

– Igazából azt érzem, hogy te vagy veszélyben! - javította ki. - Mellettem bajod eshet!

– Akár hiszed, akár nem, én melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban. - mosolygott és a kezét a fiúéra tette.

– Bocs, hogy megzavarom ezt a kis romantikus pillanatot! - szólalt meg mögöttük Cole.

– Mit keresel te itt? - pördültek meg mindketten.

– Hát elég komoly ügyben jöttem, mondhatni élet-halál kérdése a dolog! – tette karba maga előtt a karját.

– Mi történt? Megsérült valaki? - ugrott fel Dilen.

– Még nem, de ezt szeretném elkerülni, megelőzni. – válaszolta.

– Cole, hol van a gipszed? - szólalt meg June is.

– Már nincs, csak akadályozott a mozgásban. - legyintett a fiú.

– Mit kell megakadályozni? Csuklyások? - faggatózott tovább Dilen.

– Hála az égnek nem erről van szó! - rázta a fejét.

– Akkor mégis miről? Ne kelljen minden szót kihúzni belőled! - sürgette a másik.

– Vörös Hold lesz ma éjjel, biztonsági intézkedésekre van szükség! - mondta szigorúan.

– Az lehetetlen, már volt hónapokkal ezelőtt, a következőig még éveket kell várni! - tiltakozott hevesen.

– Úr Isten, mitől kell megvédeni őt? - ugrott fel a lány is. - Segíteni akarok!

– Téged kell megóvni, nem őt! Emlékszel mit mondtam a Vörös Holdról? Nem tudja kontrollálni magát, ezért mindenki veszélyben van! De legelőször téged és Jason-t kell elrejtenünk, biztonságba helyeznünk! - magyarázta Cole.

– Honnan veszed ezt a hülyeséget? Ez akkor is lehetetlen! - szólalt meg ismét Dilen.

– Ez nem hülyeség. Becca figyelmeztetett rá. Szerinte köze van a legendához. – folytatta.

– A legendához? Az csak egy mese, amin mind felnőttünk.

– Lehet, hogy mese, de mégis megtörténik ma éjjel.

– Akkor mindenáron akadályozd meg, hogy bárkit is bántsak. Ha kell, használd a tőrödet! - mondta komolyan a fiú.

– Nem kell aggódnod, ha mindenki betartja a szabályokat, nem lesz gond! - bólintott a másik.

– Mi a fenéről beszéltek? Nem használhatod a fegyvered megint, azt nem hagyom! - ellenkezett a lány.

– Neked ebbe nincs beleszólásod, maradj ki belőle! - rivallt rá Dilen.

– Nagyon kedves tőled, hogy segíteni akarsz, de nem lehet! Emlékszel, már meséltem párszor, hogy amikor átalakul, elveszti az összes emberségét, de az emlékezete kiváló. Akiket ilyenkor megkeres, vagy nagyon szereti, vagy nagyon utálja. Nem igazán tud különbséget tenni. - figyelmeztette. - A legjobb lesz, ha nem alszol ma otthon, menj egy rokonhoz, vagy baráthoz, de ne mondd el, mert ha valami balul sülne el, akkor így több időbe telik, amíg megtalál!

– Én biztos vagyok benne, hogy nem bántana, én bízok benne! - vágta rá határozottan.

– Ne tedd! Én sem bízom magamban, tudom, hogy bántanálak. Kérlek, hallgass ránk egy kicsit! - vitatkozott vele Dilen.

– Akkor is hiszem, hogy nem lenne semmi gond sem, de ha ezt akarjátok, rendben. - mosolygott June.

„Akkor is bebizonyítom, hogy nem bánt, majd meglátjátok!” - gondolta magában.

– Köszönjük. – bólintott Cole. - Beszélek Jason-nel, várj meg a kocsinál, Dilen.

– Hol lehet ezt úgy megoldani, hogy senki se vegye észre? Két farkas elrejtéséhez elég nagy hely kell. - kíváncsiskodott a lány.

– Állítólag van egy elhagyatott gyár a város szélén, ahová senki se jár, ott átvészelhetjük az éjszakát. – válaszolta Cole és elment megkeresni a fiút.

– Ez eszembe se jutott volna. A régi vasgyár ideális erre. - helyeselt June.

– Remélem, hogy nem lesz semmi baj! - mondta Dilen és elindult az autója felé. A lány figyelte, ahogy a barátja egyre jobban távolodik.