Tizennyolcadik fejezet

Sziasztok!

Hát ez is elérkezett, a történetnek az utolsó fejezete. Már többen kérdeztétek, hogy ez mit jelent pontosan. Ugye a blog címében is benne van, hogy ez a történet egy trilógia. Szóval az első részének ezzel a fejezettel vége van, de a történetnek nem. Természetesen folytatódni fog majd a második résszel, szóval ne aggódjatok majd olvashatjátok tovább is. :)

Az utolsó fejezetről annyit szeretnék elmondani, hogy én nem érzem a legjobb fejezetnek, befejezésnek, ezért bocsánatot kérek tőletek. 

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki eddig végig szenvedte velem az első részét a történetnek, remélem, hogy továbbra is itt maradtok majd és köszönöm szépen a véleményeket is, nagyon jól esett mindegyik. :)

Valamit lenne egy olyan kérésem hozzátok, hogy, aki végig olvasta az egész történetet, az ehhez az utolsó fejezethez le tudná nekem írni a véleményét eddig a történetről? A negatívoknak is nagyon örülök. Mondjátok el, hogy mi tetszett benne, mi kevésbé, mert akkor tudom hogyan kellene változtatnom rajta. Ezt előre is köszönöm, nagyon nagy segítség lennétek. :)

Tizennyolcadik fejezet

– Hova mész Dilen? - szólt a fiú után Cole.

– A kórházba. Már teljesen felépültem és látnom kell! Több napja bent van és nem tudok róla semmit. - válaszolta, miközben kifelé tartott a házból.

– De igen, tudsz, és éjszaka nem fognak beengedni!

– Majd besurranok, megoldom, csak ne félts engem!

– Miért úgy surransz be, mint valami tolvaj? Mehetnél nappal is, mint minden más látogató. - követte őt Cole.

– Mehetnék, de nem akarok. Nem szeretnék senkivel sem találkozni! - vonta meg a vállát.

– Dilen, nem a te hibád volt! - emlékeztette a fiú.

Dilen nem válaszolt, helyette elrohant. Ki akarta szellőztetni a fejét. A kórházhoz érve elrejtőzött egy fa mögé és megvárta, amíg a biztonsági őr elmegy a másik irányba. Előmerészkedett rejtekéből és beosont a bejárati ajtón. A portás nem volt a helyén, ezért szabad útja volt az emeletre. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Az emeletre érve megvárta, amíg az ápolónő elmegy a nővérpulttól. Olyan óvatosan lopakodott végig a folyosón, hogy egy apró zajt sem csapott. Halkan beosont a lány szobájába, remélve, hogy nincs ébren. Megfordult és látta, hogy mélyen alszik. Közelebb ment hozzá és leült az ágya melletti üres székre. Nem volt szüksége arra, hogy lámpát kapcsoljon, mert így is nagyon jól látott. Csak nézte a lányt, ahogy lassan, egyenletesen veszi a levegőt. A jobb keze lelógott az ágyról. Óvatosan visszahelyezte a lány mellé. Ő az érintéstől Dilen felé fordult, így a takaró lehullott a válláról. A fiú nem látta teljesen a hálóruhától, de a vállát takaró ragasztás egy apró része kilátszott. Elszorult a szíve a gondolattól, hogy ez az ő műve. Hányingere lett saját magától. June mocorogni kezdett, ezért Dilen halkan kinyitotta az ablakot, vetett egy utolsó pillantást a lányra és kiugrott. A lány a hideg levegőről megrázkódott és felébredt. Pislogott párat, felkelt és az ablakhoz ment, remélve, hogy meglát valakit odakint.

– Dilen! - suttogta az éjszakába.

Dilen megpillantotta barátját a lépcsőn ülve.

– Beszéltél vele? - kérdezte Cole.

– Nem. - rázta a fejét.

– Nem sikerült bejutnod? - faggatta tovább.

– De igen, csak aludt. Nem akartam beszélni vele, csak látni. - támaszkodott a lépcső korlátjának.

– Minden rendben van vele?

– Igen, ahogy láttam. Csak az a nagy kötés van a vállán. Szörnyen érzem magam a történtek miatt, én tehetek róla, hogy ott van! Hogy egy… - nem folytatta a mondatot.

– Igen? - kérdezett vissza.

– Hogy egy szörnyeteg lett. Meg kellett volna akadályoznod! Akárhogyan!

– Szerinted nem próbáltam? June-nak hiba volt odajönnie. Ugyanolyan makacs és hajthatatlan, mint te vagy! - magyarázta Cole.

– Nem eléggé próbáltad, ha már odajött, akkor meg kellett volna mentened, az ő élete sokkal fontosabb, mint az enyém! - rivallt rá Dilen.

– Én a te testőröd vagyok, nem az övé. Megtettem minden tőlem telhetőt! Így is téged bántottalak, egy tőrt döftem az oldaladba. - vágta rá a másik.

– Elég baj, hogy csak oda… - motyogta.

– Tessék? - nézett rá mérges szemekkel.

– Semmi. - rázta a fejét. - Elmegyek aludni, jó éjt. - bement a házba.

Cole a fejét ingatva nézte, ahogy a barátja eltűnik az ajtó mögött.

Sarah, Loraine és Mark alig várták, hogy reggel beengedjék őket a kórházba.

– June! - kiabálták szinte egyszerre.

– Sziasztok, kedves tőletek, hogy bejöttetek. De nem iskolában kellene lennetek? - az éjjeliszekrényére tette a könyvét.

– Kit érdekel ez most? Muszáj volt meglátogatnunk téged! - ölelte meg Loraine.

– De hát minden nap eljöttök, és minden nap lógtok a suliból is. - ölelt vissza June.

– Ez így van, de egy barátért mindent! - mosolygott rá Mark.

– Köszönöm, ti vagytok a világon a legjobb barátok! - mondta a lány.

– Igen, ezt nagyon jól tudjuk. - kacsintott rá Sarah.

– Ismerd be, hogy nélkülünk nem boldogulnál! - nevetett Loraine.

June mosolygott velük együtt, de gondolatban teljesen máshol járt. Cole, Dilen és az akkor történtek kavarogtak a fejében kusza, sebesen forgó örvényt képezve elméjében.

Liza remegő lábakkal haladt el a lények mellett, kezében a tálcával. A hideg futkosott a hátán a közelségüktől. Végig lesütött szemmel ment, rettegett a látványuktól. Lement a pincébe egy hosszú, kopott lépcsőn. Felkapcsolta a lámpát és a fiú cellája felé vette az irányt. Már számtalanszor járt ezen a folyosón, de még mindig félt végigmenni rajta. A fiúhoz érve elrejtette félelmét és bátorítóan mosolygott rá. Tudta, hogy ő az egyetlen, aki tarthatja benne a lelket, nem akarta, hogy feladja a reményt, hogy megmenekülhet.

– Hoztam neked megint egy kis ennivalót. - letette elé vidáman.

– Köszönöm. Sietned kell? - kérdezte, ahogy maga elég húzta a tálcát.

– Talán pár percet maradhatok, ha szeretnéd! - ült le vele szemben.

– Ember vagy, ugye? - kíváncsiskodott a fiú.

– Igen, az vagyok. – bólintott.

– Mit keres a csuklyások köreiben egy ember?

– Igazából nem egyedül vagyok, csak én vagyok, aki lejár hozzád. Tartanak embereket, akiket szolgának használnak. – mesélte.

Liza hirtelen felugrott, mert valami zajra lett figyelmes. Felkapta a korábbi tálcát és hátrálni kezdett.

– Most mennem kell, vagy különben mindketten bajba kerülünk, ha legközelebb jövök, folytathatjuk a beszélgetést! - hadarta és el is hagyta a fiú celláját.

Úgy sietett a folyosón végig, mint akit kergetnek. Rettegett a csuklyásoktól, nem akarta kivívni a haragjukat, tudta, hogy azt nem élné túl. Lekapcsolta a lámpákat és már rohant is fel a lépcsőn.

Két héttel később June-t kiengedték a kórházból. Első útja a Shaw házhoz vezetett.  Ahogy odaért Cole-lal találta szemben magát az udvaron, aki mosolyogva köszöntötte. Minden szó nélkül a kezébe nyomott egy mappát. A lány lenézett a kezében tartott papírkötegre. „Amit a Holdról tudni kell” címet olvasta rajta. Mielőtt kinyitotta volna a száját, Cole megszólalt.

– A tónál van, ott keresd!

June bólintott és elindult a park felé. Az úton a mappát forgatta a kezében. Tökéletes feladat volt, tartalomjegyzékkel, képekkel, címekkel ellátva. Annyira belemerült, hogy nem vette észre, hogy odaért a parkhoz. Becsukta a mappát és odament a padon ülő fiúhoz. Dilen egy botot dobált a kutyájának, aki élvezte, hogy a gazdája játszik vele. June minden kérdezés nélkül leült mellé.

– Mit hoztál? - kérdezte a fiú, de nem nézett rá

– Ezt Cole-tól kaptam, ahogy elmentem hozzátok. Ő mondta, hogy itt vagy. - válaszolta és ő is előrefelé nézett.

– És mégis mi ez? - dobta el ismét a botot.

– Ha jól nézem a házi dolgozatunk. Nem is mondtad, hogy megcsináltad egyedül, mikor volt neked időd erre?

– Nekem? Semmikor, úgy nézek én ki, mint aki egész eddig ezt írta? Valószínűleg ő volt, aki megcsinálta.

– Ki, Cole? Miért csinálta volna meg és mikor? - faggatózott a lány.

– Valószínű akkor, amikor kényszerpihenőn volt a gipszes keze miatt. Lényeg, hogy kész a házink, ami miatt annyit aggódtál.

– Neked nincs lelkiismeret-furdalásod amiatt, hogy nem mi csináltuk, hanem ő? Ez a mi dolgunk lett volna. - mondta szigorúan a lány.

– Nekem nincs. Készen van és ennyi, ne aggódj ezen! Ő csak segíteni akart, örülj neki. - zárta rövidre a témát.

Megint csend nehezedett köréjük. Egyikőjük sem tudott mit mondani a másiknak, csak figyelték, ahogy Jack rohangál a bottal, amit szerzett és élvezi a meleg időt. Végül mégis June szólalt meg.

– Nem látogattál meg a kórházban!

– Sajnálom, nem tudtam, hogy akarsz-e látni.

– Miért ne akarnálak? Hiszen barátok vagyunk.

– De én tettem ezt veled. Én bántottalak, ezt soha sem tudom megbocsájtani magamnak! – sóhajtott.

– Pedig meg kellene, mert én nem haragszom rád miatta. Csak magamnak köszönhetem, én mentem, oda, amikor ti figyelmeztettelek! - magyarázta a lány.

– Miért van az, hogy nem félsz tőlem ezek után sem? Hiszen egy szörnyeteg vagyok és belőled is azt csináltam! - folytatta a fiú. - Mióta ismersz, tönkretettem az életedet!

– Egyikőnk sem szörnyeteg. Mióta ismerlek, azóta teljesen megváltozott minden, most már elmondhatom, hogy van életem, hogy élek, úgy igazából! Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt! - javította ki, és megfogta a kezét, ami a padon pihent. - És most már közös titkunk is van. 

– Annyi rossz dolog történt veled, mióta engem ismersz, a te éledet is veszélybe került, üldözötté váltál!

– Engem ez egyáltalán nem zavar, én boldog vagyok attól, hogy megismertelek!

– De én nem akartam, hogy bajod essen, mindig is meg akartalak óvni magamtól!

A lány megfogta a fiú állát és maga felé fordította, hogy végre a szemébe nézzen. Látta benne a gyűlöletet, a szomorúságot, a szenvedést.

– Tudom! - mosolygott rá.

June egyre közelebb húzta magához a fiút és megcsókolta őt. Most az egyszer a fiú sem ellenkezett.

Dilen elszántan a lány szemébe nézett.

– Megtalálom a módját, hogy visszacsináljuk! Esküszöm, mindent rendbe hozok!