Tizennegyedik fejezet

Sziasztok!
Pár nappal előbb hoztam a fejezetet, mint terveztem, de most volt időm feltenni. Előre szeretnék ismét szólni, hogy hosszú lett a fejezet, de tényleg szóljatok, hogyha hosszúnak érzitek, és akkor elvágom, lehet úgy könnyebb is lenne olvasni. A napokban visszanéztem a korábbi bejegyzéseimet, és láttam, hogy volt aki negatívval szavazott. Szeretnék megkérni mindenkit, hogy írja meg pár szóban, hogy mitől érezte negatívnak, vagy szörnyűnek az adott fejezetet. Akár név nélkül is megtehetitek, esküszöm nem fogok haragudni a véleményetek miatt, csak szeretném tudni, hogy mi az, ami nem tetszett és min kellene javítanom. Remélem ez nem nagy kérés. Előre is köszönöm szépen. É köszönöm annak, aki elolvassa! 

U.I: Ebben a fejezetben megtudjuk Dilen átkának a történetét Cole-tól. :)

Tizennegyedik fejezet

June megint azon a bizonyos réten állt. Egy fehér, lenge ruha volt rajta, ami leginkább egy hálóinghez hasonlított. Az ég teljesen tiszta volt, egyetlen felhő sem takarta a fényesen izzó Napot. Középen ott állt a tükör, ahogy korábban is. A lány elindult felé, de valaki megragadta a kezét és visszatartotta. Megfordult és látta, hogy Dilen az, aki nem hagyja tovább menni. Elmosolyodott tőle, ám ez a vidámság hamar elillant az arcáról. A következő pillanatban sötétség borította őket, a Napot a Hold váltotta fel. A fiú helyett egy farkas állt a lány mellett. June hátrált, hogy elmeneküljön a hatalmas állat elől. Beleütközött valamibe, vagy inkább valakibe, ahogy lépkedett hátrafelé. Egy kéz érintette a vállát, amibe beleremegett. Cole állt meg mellette. A lány biztonságban érezte magát, mégis feszülten várta a történéseket. Cole előhúzta a csizmájából a fegyverét és az állat felé közeledett, majd egy hirtelen mozdulattal belevágta a tőrét. June sikoltott a látványtól, és kapálózva próbálta megállítani a fiút.

–­­­ June, hagyd abba! – szólongatta egy hang.

Ő nem tudta honnan jön, csak folytatta a harcot a fiú megmentéséért.

– Elég volt már! – hallatszott ismét az idegen hang, ami egyre inkább ismerősnek tűnt a számára.

Minél jobban küzdött, hogy megvédje Dilen-t, annál hangosabban hallotta, hogy hívogatják. A táj egyre inkább halványult. June a kezét nyújtogatva próbálta elérni az állatot, hogy az ne tűnjön el. Először Dilen és Cole, aztán a rét veszett el a homályban. Sötétség nehezedett a vállára hatalmas súlyával, hogy ő szinte beleroskadt. Fullasztó érzés töltött el. Forgolódott, hogy megtalálja a kiutat.

– Hercegnő, ébredj fel! – szólalt meg ismét a titokzatos hang.

Egy vékony fénycsík kúszott be a szemhéja alá. Félig kinyitotta a szemét, de az erős fénytől azonnal vissza is zárta.

– Ez az! Na, még egyszer! – bíztatta a fiú.

Végül teljesen kinyitotta és belebámult Cole arcába. Beugrott neki, hogy a hang tőle származott. Szépen lassan a tegnap este történéséi is visszakúsztak az emlékezetébe. Rettegve az ágy szélére mászott, de egy pillanatra sem vette le a róla a szemét.

– Minden rendben? – ült hozzá közelebb.

– Maradj ott, kérlek! – szólalt meg végre a lány is.

– Azt ne mondd, hogy félsz tőlem! Én vagyok az, Cole, tudod, akit nagyon jól ismersz! – nézett a szemébe, hogy bizonyítsa, nem akarja bántani.

– Nagyon jól tudom, hogy ki vagy… te vagy, aki… – hallgatott el hirtelen. – Hol van Dilen?

– Kint levegőzik. Nem veszett el, ne aggódj! – válaszolta.

– De… de… te tegnap megölted őt! – olyan magas hangon mondta, hogy még maga is meglepődött rajta.

– Hogy mi van? Dehogy öltem meg! – nevetett, majd kissé sértődötten hozzátette - De azért kösz, jól esik, hogy gyilkosnak tartasz!

– Én láttam, hogy… hogy leszúrtad! – hitetlenkedett tovább.

– Nos, hát ez tényleg igaz, de az szükséges volt. Már jól van azóta. – mosolygott.

– Mióta szükséges dolog leszúrni egy embert? Te nem vagy normális! Ezt el kell mondanom a rendőrségnek. Különben is, hol vagyok? – bátorodott fel a lány.

– Dilen-ék házában. Eszedbe ne jusson a rendőrségre menni, mert semmi bizonyítékod sincs! – magyarázta Cole.

– Még emberrablás is? – hüledezett tovább. - Egy újabb bűn a listán.

– Nem tudom olykor eldönteni, hogy te vagy a hülyébb, vagy Dilen. Igazán összeilletek… – forgatta a szemét. - Különben is, fejezd be ezt a marhaságot, nem vagy elrabolva! A családod tudja, hogy minden rendben veled, sőt, még Sarah is! – állt fel az ágyról.

– Tessék?! Mi a fenét mondtál nekik?

– A családodnak azt, hogy Sarah-nál alszol, neki meg azt, hogy nálam. Persze mindezt SMS-ben. Maradjon minden így, mert egyszerűbb!

– Nálad? Szerinted ezt, hogy fogom kimagyarázni? – pattant fel a lány.

– Sokkal könnyebben, mintha azt mondtam volna, hogy a sztár Jason-nél vagy Dilen-nél töltötted az éjszakát, akibe történetesen a barátnőd totál bele van zúgva! – fordult vissza, mielőtt kiment volna az ajtón.

– Igen, talán ez tényleg jobb, de akkor se kellett volna átverned! – követte őt.

– Lépjünk már túl ezen. Ez nem olyan rettenetes. Kérsz egy kávét? – lépett a konyhapulthoz Cole.

– Igen, kérek. – ült le a hozzá legközelebb eső székre June. – És mi lesz az iskolával? Már totál késésben vagyunk! – kerekedtek ki a szemei.

– Megoldottam azt is. Nem kell aggódnod emiatt sem! Inkább fogd fel úgy, hogy mára kaptatok egy kis szabadnapot. –  tolta elé a forró kávétól gőzölgő bögrét.

June kezébe vette és egy darabig csak nézte, mintha tűnődne valamin, majd belekortyolt.

– Valami baj van? – ült le vele szemben Cole. – Nyugodtan idd meg, utána láthatod.

A lány bólogatott és szépen lassan iszogatta a reggeli italát.

– Dilen családja nem bánta, hogy itt aludtam? – kérdezte.

– Dehogy, szeretik a vendégeket. Inkább én bántam, kikényszerültem a kanapéra, amíg te édesdeden szunyókáltál Dilen-nel. – válaszolta. – Na jó, csak vicceltem, nem volt gond!

– Hogy érted azt, hogy vele aludtam? – nézett rá kérdőn June.

– Nem kell aggódnod… szigorúan külön ágyban, különben sem történhetett volna semmi sem, mert mind a ketten teljesen ki voltatok ütve! – nyugtatgatta.

June furcsán bámult rá, mint aki nem ért semmit az egészből. Cole a szemét forgatta, felkelt a székről és elindult kifelé az ajtón.

– Gyere utánam, jobb lesz, ha mindent megmagyarázunk! – szólt vissza a válla fölött.

A lány követte őt az udvarra. A Nap már nagyon magasan járt. Hunyorognia kellett az erős sugarak miatt. Ahogy egyre jobban megszokta a fényt, megpillantotta a hatalmas farkast tegnapról. Az állat éppen Dilen kutyájával játszott. June nem tudta elrejteni riadalmát. Egy hatalmasat sikoltott, amivel magára vonta mindkét jószág figyelmét. Gondolkodás nélkül rohanni kezdett az erdő felé. Cole felvonta az egyik szemöldökét, úgy nézett farkas barátjára.

– Hát kösz… eszedbe se jusson utána menni. Mire visszahozom, öltözz fel! Nincs szükség arra, hogy szívrohamot kapjon! – gúnyolódott és elsétált a lány után. Tudta, hogy úgyis eltévedne, ezért nem megy messzire.

June egy fának támaszkodva lihegett. A rohanástól alig kapott levegőt. Látta, hogy Cole közeleg, de nem volt ereje tovább szaladni.

– Most, hogy a reggeli edzésed is megvolt, visszamehetünk a házhoz. Talán beszélgethetnénk egy kicsit. – állt meg előtte a fiú.

– Azt hittem ide nem fog utánunk jönni. Én oda vissza nem megyek, nem akarom, hogy megegyen az a hatalmas izé! – tiltakozott.

– Nem fog bántani, tegnap is elmondtam már! Szóval nincs mitől félned.

– Valóban ezt mondtad és utána belevágtál egy kést. – nézett rá komolyan.

– Tőrt. – motyogta.

– Tessék?

– Ja, semmi. Azt muszáj volt megtennem. Majd később elmesélem az egész történetet. – győzködte, remélve, hogy a lány beleegyezik.

– Oda vissza nem megyek! – rázta vadul a fejét.

– Miért, már nem akarod látni Dilen-t? – próbálkozott az utolsó és legnagyobb aduászával.

– Őt akarom, de nem azt a szörnyet. Hívd ide, kérlek szépen!

– Nem vagyok postás, szóval, ha szeretnél valamit, akkor majd visszajössz! – indult el a ház felé.

June egy darabig habozott, majd utána ment. Cole nem nézett hátra, de pontosan tudta, hogy követi őt. Önelégülten mosolygott és lelassított, hogy bevárja.

– Esküszöl, hogy nem fog megenni? – szólalt meg a lány.

– Ki, Dilen? Nem szokott szép lányokat enni ebédre! – nevetett.

– Ne szórakozz már, egy kis komolyságot kérek! – morgott.

– Milyen savanyú vagy már… – fintorgott. – De esküszöm, hogy nem esik bántódásod! Se én, se Dilen nem engedjük, rendben?

– Igen. – bólintott.

Ahogy visszaértek, a farkasnak már nyoma sem volt. Jake, a rottweiler rohangált a ház előtt. Dilen lépett ki az ajtón. A jobb keze fel volt kötve. Leült a lépcsőre és mindent elkövetett, hogy ne kelljen a lányra néznie. Cole az egyik oldalán, June a másikon foglalt helyet. A csönd úgy ülepedett rájuk, hogy már fojtogatta őket.

– Jól érzed magad? Mi van a kezeddel? – kérdezte a lány végül.

– Nincs semmi bajom. Ez csak egy kis karcolás, hamar elmúlik. – vonta meg a vállát, amitől a kezébe nyilalló fájdalom kiült az arcára.

– Kis karcolás? Elmondanád, hogy történt? – faggatózott tovább.

Dilen segélykérően a barátjára nézett. Cole látta az arcán mennyire őrlődik és fogalma sincs róla, hogy mit tegyen. A fiú kissé bólintott, jelezve, hogy majd ő válaszol.

– Tegnap sebesült meg a tőrömtől, hiszen te is ott voltál, láttad! – mondta a másik helyett.

– Miért nem hagyod őt beszélni? Amúgy is végre megmagyarázhatnátok, hogy mi volt ez az egész tegnap! – nézett rájuk felváltva.

– Mire emlékszel? – kérdezett vissza Cole.

– Az edzésen történt balhé, aztán, hogy Dilen összeesett. Te utána mentél, én követtelek. Ott volt az a hatalmas állat, ami kis híján megevett, aztán te leszúrtad… – összegezte röviden.

– Ez hazugság! Nem akart ő bántani, soha sem ártana neked! – fortyant fel a másik fiú.

June Dilen felé fordult, várva a magyarázatot az iménti kirohanásra. Ám ő nem folytatta, csak állt előtte és kitartóan állta a szemkontaktust.

– Hallgatlak, hogy miért vagy benne olyan biztos, hogy nem bántott volna! Tudod, nagyon közel voltam hozzá… ha nincs Cole… – hallgatott el, mert a fiú félbeszakította.

– Hidd el, nálam nem voltál közelebb hozzá és én jobban tudom, hogy nem akart megenni! – vágta oda neki dühösen.

– Ott se voltál, mit okoskodsz te mindig? – pattant fel a lány is ülőhelyéről.

Dilen annyira felidegesítette magát, hogy levegővétel helyett már fújtatott. Cole is felállt és a vállára tette a kezét, hogy csillapítsa.

– Csigavér, gyerekek! Ne vesszetek össze már ezen is. Legjobb lesz, ha én beszélek. –nyugtatgatta a két marakodó fiatalt.

– Az nagyon jó lesz. Úgy gondolom, hogy épp itt az ideje, hogy mindent megtudjak, hiszen valaki mindig titkolózik előttem! – tette karba a kezeit maga előtt June.

– Tegnap tényleg ott volt a farkas és Dilen is. – vett egy nagy levegőt és úgy mondta.

– Na ne szórakozz! A szemem még nem rossz. Tuti, hogy ő nem volt ott, ne próbáljatok teljesen hülyének nézni! – háborgott a lány tovább.

– Talán inkább látnod kellene, hogy higgy a saját szemednek! – lépett közelebb hozzá Cole, ha segítségre lenne szükséged, itt leszek.

– Miről beszélsz? Mit kell látnom? Ne ködösítsetek már! – sürgette őket.

Dilen hátrébb lépett tőlük. Levette a kötést a karjáról. A tekintetét le sem vette a lányról. June nem értett semmit sem az egészből, csak figyelte, ahogy a fiú távolodik tőlük. Dilen az egyik percben még emberként nézett rájuk, a következőben már a hatalmas és gyönyörű farkasként. A lány megszorította Cole kezét. Nem hitt a szemének. Őrlődött magában. A rémület arra sarkallta, hogy meneküljön, ám a kíváncsiság maradásra bírta.

– Ez… mi… hogy? – nyökögött, mert egyelőre nem sikerült értelmes mondatot kiejtenie a száján.

– Semmi gond, nem kell tőle félned! Ő csak Dilen, gyere közelebb! – fogta a kezét és elindult vele a farkas felé.

Az állat mozdulatlanul állt, nem akarta megrémiszteni még jobban a lányt.

– Megőrültél? Dehogy megyek oda hozzá! – kiáltott fel June, amikor Cole próbálta közelebb vonszolni hozzá.

– Bízz már bennünk egy kicsit, hogyha veszélyes lenne, rég nem lennél itt! – győzködte őt tovább.

– Dileeen! – kiabálta egy másik hang. A kislány rohant ki a házból, egyenesen a testvéréhez.

June meghűlten bámult rá és csodálta a bátorságát. A fiú lehajolt, hogy testvére elérje a fejét. Chrissy úgy bújt oda a farkashoz, mintha egy hatalmas plüssállat lenne.

– Te nem félsz tőle? – kérdezte remegő hangon a másik lány.

– Persze, hogy nem. Ő a bátyám, nem veszélyes és amúgy se bántana. Talán te félsz? – nevetett Chrissy.

– Ő… nem! – rázta a fejét olyan vadul, hogy majdnem leesett.

– Akkor gyere ide! Jobban szeretem ilyenkor, mert van puha szőre és sokkal kedvesebb. – magyarázta.

A lány, hogy ne tűnjön teljesen idiótának, odament és rettegve megérintette a fejét. Akaratlanul is elmosolyodott, mert igaza volt a kislánynak. A bundája selymes volt, kellemes érzéssel töltötte el, ahogy végigsimította. Cole rákacsintott barátjára és elindult a ház felé, ám ő mordult egyet, amitől a lányok elugrottak.

– Jól van, jól van, akkor maradok! - ült le a lépcsőre, de hamar felpattant. – Jobb ötletem van. Inkább hozok neked ruhát, te meg aztán változz vissza!

– Miért kell ruha? – kérdezte June a kislánytól, mert Cole már eltűnt az ajtó mögött.

– Mert az átváltozástól leszakadnak a ruhái. – mégis a fiú válaszolt, nem ment messzire. - Chris befelé, a nagyoknak beszélniük kell! – terelte befelé a kis unokahúgát. Ő minden ellenkezés nélkül berohant. A fiú a ház felé fordította a másikat.

– Neked nem kell bemenned, elég, ha elfordulsz! – mondta, nehogy akadékoskodjon a lány.

Ő nem kérdezett és mondott semmit sem, csak bólintott, jelezve, hogy megértette. Dilen visszaváltozott és először a nadrágját kapta fel. June egész végig a földet nézte zavarában, majd szépen lassan felemelte a fejét és az ablaküveg visszatükröződésében megpillantotta a félmeztelen fiút. Annyira bámulta az üvegen keresztül, hogy belepirult. Dilen észrevette, hogy a lány az ablakon keresztül őt kukkolja. Egy darabig így szemeztek, majd felkapta a pólóját.

– Nos, itt az ideje, hogy beszélgessünk! – telepedett az egyik lépcsőfokra Cole, a másik kettő pedig a két oldalára.

June kerülte Dilen tekintetét, zavarban is volt az előbbi miatt, és nem is tudta, hogy mit mondjon.

– Gondolom, hogy sok kérdésed van. – folytatta Cole, mert senki sem volt hajlandó megszólalni.

– Igen, van, de most egy sem jut eszembe. Mondjuk elmesélhetnétek, hogy mi a franc ez az egész, amit az előbb láttam! – fordította feléjük a fejét.

– Egy farkas. – vágta rá teljes nyugodtsággal Dilen.

– Na ne mondd, azt hittem, hogy mosómedve! – vonta fel az egyik szemöldökét a lány.

– Dilen, magyarázd el neki az egészet, kérlek! – szólalt meg ismét Cole.

– Mit kell ezen annyit magyarázni?  Átalakulok farkassá, Teliholdkor, ha nincs nálam a nyakláncom, nem tudom megakadályozni. Ha akkor harapok, vagy támadok meg valakit, hát az fáj, de Vörös Hold idején hasztalan bármilyen eszköz, irányíthatatlan a dolog, ha akkor harapok, akkor bumm, megfertőztelek, és másnap szőrösen, vicsorogva ébredsz. – mondta, miközben lazán megvonta a vállát.

A lány kikerekített szemekkel bámult rá. A hirtelen jött sok, sokkoló információt nem tudta feldolgozni.

– Azt hiszem, jobb lesz, hogyha én magyarázok el mindent. Dilen, menj, addig fuss pár kört! – próbálta menteni a helyzetet.

Dilen nem firtatta a dolgot, felkelt és indult az erdő felé.

– Ja, és még valami. Ne szaggasd szét ezt a ruhádat is, mert anyád üzeni, hogy nem tud mindig újakat venni! Elég lesz pótolni a tönkrement hoki cuccaidat. – szólt utána.

A fiú bólintott és eltűnt a fák sűrű rengetegében. A lány még mindig csak értetlenül bámult, hol a másik fiúra, hol az erdőre, ahol utoljára látta Dilen-t.

– Bocsi, hogy az unokatesóm ilyen tahó és nyers volt! Nem is tudom, hogy miért ő örökölte ezt a képességet, meg se érdemli. –  morgott Cole.

– Ez egy örökletes dolog, vagy mi van? – kérdezősködött.

– Igen. De legjobb, ha az elejéről mesélek el mindent. Réges-régen volt egy Lychae nevezetű törzs. Ők egy olyan közösség voltak, akik szent állatnak tekintették a farkasokat. Ám volt egy indián fiú, aki születése óta gyűlölte eme szent állatokat. Ő volt Narayan, a törzsfőnök fia. A helyi sámán Narang, úgy döntött, hogy megbünteti az ifjút. Az apja beleegyezésével a legszentebb ünnepükön egy örökké tartó átokkal bünteti a fiút. Azzá vált, amit a legjobban gyűlölt, egy farkassá. Az átok miatt a fiú leszármazottainál jelentkeznek a tünetek. Ám minden generációban csak az elsőszülött örökli ezt a rendellenességet. A Vörös Hold minden ötödik évben jelentkezik, akkor akaratán kívül minden ember farkassá változik. Először azonban mindenkinél tizenhét évesen jelentkeznek a tünetek, akkor alakulnak át először. Ahogy Dilen is említette, van egy nyaklánca, egy vörös holdkő medál, aminek a segítségével képes visszatartani az átalakulást Teliholdkor, ám Vörös Hold idején ez hasztalan… – mesélte, de nem fejezte be a teljes történetet, csak hagyott időt a lánynak a hallottak megemésztésére.

June hirtelen nevetni kezdett. Cole felvont szemöldökkel nézte őt.

– Ez nagyon király történet volt. Elmehetnél mesemondónak egy óvodába! – nevetett tovább.

A fiú szigorúan nézett rá, de nem szólt semmit. A lány azonnal abbahagyta a kacagást.

– Ugye ez az egész csak hülyeség volt? – kérdezte kissé félve.

– Úgy nézek ki, mint aki viccel? – kérdezett vissza válasz helyett.

– Halál komoly az egész, amit eddig mondtál? – kerekítette ki a szemeit.

– Igen, de még nincs vége a mesének, ahogy fogalmaztál! – bólintott válaszadás közben.

– Még több van? Na ne szórakozz már! Lehet ezt még fokozni? – nézett rá kétségbeesetten a lány.

– Hogy lehet-e? Hajjajj… – helyeselt.

– Akkor ki vele, essünk túl rajta minél előbb! – sürgette June.

– Ezek az emberek, akik farkasokká tudnak válni, állandó veszélyben vannak. Ekavin nevű lények üldözik őket… – a lány ismét félbeszakította.

– Mik üldözik? És miért? – faggatózott.

– Ekavinok, de mi csak csuklyásoknak hívjuk őket. Hosszú kabátot viselnek és csuklya van a fejükön. Soha senki sem látta még az igazi alakjukat. A kezüket fekete kesztyűféle fedi. Ezek olyan lények, akik képesek megérezni egy ilyen ember hollétét. Elszívják a farkas energiáját, ezzel táplálkoznak, és ők ettől meghalnak. Az a céljuk, hogy elpusztítsák mindet. – mesélte.

– Tehát, ha Dilen egy ilyen alakváltó, akkor ő is veszélyben van?

– Igen, mióta betöltötte a tizenhetet, azóta állandóan! – helyeselt Cole.

– Meg tudja magát védeni?

– Ez az egyik legjobb kérdésed eddig! Lehet, hogy akad farkas, aki már meg tudja, de meggyőződésem, hogy Dilen még nem ennyire gyakorlott. Mindenki kap maga mellé egy őrzőt, akinek a feladata, hogy akár az élete árán is megóvja. – válaszolta, de June megint közbeszólt.

– Erről az őrző dologról már olvastam egy könyvben, amit elloptam, vagyis kölcsönvettem a könyvtárból. Mindenkinek van valami főnix fegyvere, vagy mi… – emlékezett vissza.

– Ha ilyen jól informált vagy, akkor miért koptatom itt a számat? Miben olvastál erről? – nézett rá érdeklődően a fiú.

– Egy ősrégi könyvben, „Lychae” volt a borítójára írva. – folytatta.

– Oh, akkor a legtökéletesebb információforrást csórtad el, vetted kölcsön. Mindent tartalmaz, amit elmondtam neked, csak sokkal részletesebben. Mit tudsz még?

– Nem olvastam még túl sokat belőle, csak a Holdról egy-két dolgot, de leginkább ez az őrző dolog maradt meg bennem. Tehát azt mondod, hogy Dilen- nek is van egy védelmezője? Ő tudja, hogy ki az?

– Ezt ugye nem komolyan kérdezted? Persze, hogy tudja. Különben elég nehéz lenne szemmel tartani! – magyarázta.

June egy pillanatra elgondolkozott. Nem szólalt meg, erősen koncentrált valamire, majd a következő pillanatban felkiáltott.

– Te vagy az őrzője! Azért utaztál akkor a vonaton, mert közeledett a szülinapja… és az a sok különös dolog… világított a lábad, amikor a mosdónál voltunk. A hangok a vonat tetején… – hadarta a lány.

– Jó reggelt! Azt hittem, hogy hamarabb rá fogsz jönni… és azért láttad a kék fényt, mert a közelünkben voltak a csuklyások.

– Akkor is ott voltak? A vonat is ezért állt meg? A mozdonyvezetővel nagyon jól láttunk valamit… Éppen üldözött egy farkast? – mondta egyre izgatottabban.

– Igen, minden bizonnyal. Nem tudom hol lehetett az ő őrzője, talán nem is volt már neki.

– Hogy érted ezt? Ha valakinek meghal az őrzője, nem kap másikat? – hüledezett a lány.

– De nem ám! Ahogy említettem az előbb is, mindenkinek egy jár. Ha elveszíti, onnantól kezdve saját magának kell boldogulnia. – válaszolta.

– Úr Isten, ha veled történne valami, akkor ki vigyázna rá, ki védené meg? – ijedezett.

– Köszönöm, hogy ilyen egyszerűen eltemettél! – felelte neki.

– Nem úgy értettem! Persze, hogy nem akarom, hogy meghalj, de nem csak Dilen miatt. Hiányoznál mindenkinek. Ki lenne a vicces figura köztünk? – próbálta szépíteni a dolgot.

– Most már mindegy, ebből nem mászol ki! Tudom, hogy miatta aggódsz. De nem is baj, tudok én vigyázni magamra. – kacsintott rá Cole.

– Abban biztos vagyok… –  mosolygott. – Megnézhetem?

Cole feljebb húzta a nadrágja szárát és kivette a cipőjéből a tőrét, majd óvatosan a lány kezébe adta.

– Ugye tudjátok, hogy ez félreérthetően hangzana egy olyan embernek, aki nem tudja, hogy miről van szó? – jelent meg Dilen a fák között.

– Oh, Dilen, te itt vagy? – pirult el June, ahogy rápillantott.

– Talán zavarok? El is mehetek! Olyan jól el voltatok itt kettesben és persze engem jól kibeszéltetek! – lassan ment feléjük.

– Gyere már ide, hülyegyerek! – forgatta a szemét Cole, miközben visszahelyezte a tőrét eredeti helyére.

Dilen a lányhoz ment és neki szegezte a szavait.

– Most, hogy tudsz mindent rólam, az igazat, amire oly régóta vártál… elégedett vagy? – kérdezte némi keserűséggel a hangjában.

– Elégedettebb lettem volna, ha ezt mind tőled hallom! – vágta oda neki.

– Nem vagyok a hosszú mesék híve. Nem mindegy neked, hogy kitől hallottad? Amúgy is én elmondtam röviden a lényeget. – kötekedett tovább.

– De, végül is mindegy. Legalább azt megtudtam, hogy nem bízol bennem. Jobb lesz, ha most hazamegyek! Köszönök mindent, Cole! – ugrott fel a lépcsőfokról.

– Nem mehetsz te sehova sem, amíg nem ettél valamit! – tiltakozott a fiú. - Befelé és nem ellenkezhetsz!

June jobbnak látta, ha meg sem szólal. Csendesen eltűnt a bejárati ajtó mögött. Dilen követni akarta, de Cole megragadta a vállát.

– Mi van? – fordult felé a másik.

– Muszáj mindig ilyen tahónak lenned? Ő a legerősebb ember, akit valaha láttam, kívülállóként értem. Nem kapott hiszti rohamot, nem nézett idiótának, sőt, már korábban is informálódott rólam, vagyis az őrzőkről. Kérlek, ne vadítsd el, mert segítségünkre lehet! – figyelmeztette Cole.

– Igenis, főnök! – bólintott és bement, Cole pedig utánament.

June Christina-val ült a konyhaasztalnál és nagyban beszélgettek. Dilen megállt és az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket. Önkénytelenül is elmosolyodott azt látván, hogy a húga mennyire megkedvelte. June felemelte a fejét és látta, hogy a fiú őt bámulja. Visszamosolygott rá, ám Dilen abban a pillanatban átváltott komoly arckifejezésre és odaült a húga mellé.

– Ki kér szendvicset? – állt a hűtő előtt Cole. – Inkább ne is válaszoljatok, mindenki kap.

– Tud róla az egész családod? – fordult Dilen-hez June.

– Igen, már az előtt tudták, hogy ez lesz mielőtt megszülettem. A szüleim abban reménykedtek, hogy a mi generációnkban nem én leszek az első, így normális gyerek lehettem volna… – mondta most már rendes hangnemben.

– Tehát te vagy a legidősebb. Unokatestvérek is számítanak? – faggatta tovább.

– Igen, számítanak. Hiszen én is az vagyok. – tolta mindenki elé a szendvicset Cole.

– És te nem vagy idősebb? – most tőle kérdezett.

– Hogy nem-e? Kész veterán, már nyugdíjba kellene mennie! – gúnyolódott Dilen.

– Öreganyád füle az öreg! – vágott vissza neki.

– Ha ő az idősebb, akkor miért nem ő örökölte?

– Mert Rebeca, Dilen anyukájának a testvére és ő az örökös. Neki nincs se férje, se gyereke, se senkije. Én Dilen apjának a testvérének a fia vagyok, tehát így örökölte Dilen. – próbálta érthetően magyarázni neki.

– Akkor nem számít így?

– Nem, mert én másik családban vagyok. Kiskorunk óta legjobb barátok voltunk ezzel a lököttel, ezért döntöttem úgy, hogy én leszek az őrzője, így a családban marad a dolog. – mesélte.

– Ez kedves tőled, hogy vigyázni akarsz rá! – mosolygott rá a lány.

– Jó hallani, hogy valaki értékeli, amit csinálok! – ezt úgy mondta Cole, hogy közben a másik fiúra nézett célzóan.

– Ő nem kedves, hanem szeretett volna ő is némi kis figyelmet, mert tudta, hogy mindenki velem van elfoglalva. Egyszerűen, csak irigy volt! - dugta ki a nyelvét Dilen.

– Persze, persze. Higgy, amit akarsz… Mindenki tudja, hogy nélkülem úgyse mennél semmire! – gúnyolódott. 

A szópárbajt egészen addig folytatták, amíg be nem sötétedett. Mivel már későre járt az idő, Dilen hazavitte a lányt, hogy ne kelljen gyalogolnia.

– Azt hiszem, megérkeztünk. Hát akkor… szia! – nyitotta ki az ajtót June.

– Köszönöm! –  mondta váratlanul Dilen.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza.

– Köszönöm, hogy nem rohantál el sikítva, vagy nem hívtad a rendőrséget, amikor megtudtad az igazat rólam. Féltem, hogy már nem fogsz velem szóba állni, de igaza volt Cole-nak. Te egy különleges ember vagy és örülök, hogy a barátomnak tudhatlak! – válaszolta, miközben végig fent tartotta a szemkontaktust.

– Én is örülök, hogy a barátom vagy és megbíztál bennem annyira, hogy elmond az igazat! – hajolt közelebb és adott egy puszit az arcára, majd kiszállt az autóból és bement a házba.

Dilen megérintette az arcát, ahol korábban a lány szája volt. Elégedetten mosolygott és boldog volt attól, hogy June nem hagyja cserben.