Tizedik fejezet második rész

Két és fél hét után itt a Tizedik fejezet második része is. Nem tudom, hogy mennyire lesz izgalma vagy érdekes, de azért remélem, hogy tetszeni fog. Köszönöm előre is mindenkinek, aki elolvassa és véleményt mond róla. 

Megint felmerült bennem az, hogy abbahagyom a történet feltöltését, és a blogot is szüneteltetni fogom. Még ez nem biztos, ez csak egy elmélet egyenlőre! Majd kiderül, hogy mi lesz még!

Jó olvasást! 

Tizedik fejezet második rész

A fiú odalökte a lány ölébe a telefont. June felvette az egyik kezével és megnézte, hogy mit akar rajta mutatni. Egyetlen név volt a képernyőn készen állva a hívásra.

– Cole. - olvasta fel a nevet. - Azt akarod, hogy felhívjam őt? - kérdezte tőle. Ő valami bólogatás félét mutatott, amit a lány jelnek vett.

June megnyomta a gombot és idegesen várta, hogy valaki beleszóljon a túl oldalon. Hosszú óráknak tűnt, ahogy a telefon kicsörgött, majd végül valaki felvette.

– D., mi van? Csak nem unatkozol? - nevetett egy másik srác.

– Nem Dilen vagyok! - válaszolta a lány olyan hangosan, hogy még maga is meglepődött rajta.

– Ki vagy te és hol van ő? - váltott komoly és kissé fenyegető hangnemre Cole.

– Egy barátja. Ő itt van mellettem és nagyon rosszul van, azt akarta, hogy hívjalak fel. El kell vinnem a kórházba. – válaszolta.

– NEM! Hozd haza, elküldöm SMS-ben a címet. Eszedbe ne jusson kórházba vinni! Olyan gyorsan hozd, amilyen gyorsan csak tudod, vagy te jársz rosszul!

– Te most fenyegetsz? Én segíteni akarok neki, erre te megfenyegetsz? - emelte fel a hangját a lány.

– Dehogyis, csak figyelmeztetlek és segíteni akarok! Igyekezz, ahogy tudsz, mert mindkettőtök életével játszol! - hadarta és letette a telefont.

– Szép kis barátaid vannak, mondhatom! - fortyogott June Dilen-nek szegezve a szavait.

– Csak félt. - suttogta a fiú, miután már megint elmúlt a korábban érkezett rohama.

– Nem foglak megenni! - forgatta a szemeit a lány.

– De én talán igen! - válaszolta és lehunyta a szemeit, hogy pihenjen.

– Tessék? - kapta fel a fejét, de mivel a másik nem válaszolt, ezért nem is firtatta tovább a dolgot.

Pár perc múlva megérkezett az ígért SMS. A cím teljesen a másik irányba volt, mint amerre haladtak. Egyetlen autó sem jött, ezért June egy hirtelen ötlettől vezérelve kipördült és megfordult, majd az ellenkező irányba tartottak. A fordulás olyan vadra sikeredett, hogy Dilen feje koppant az ablaküvegen.

– Ezt szépen csináltad! - mondta még mindig csukott szemmel.

– Ne haragudj, nem akartam!

– Elhanyagolható volt, ahhoz képest, amit érzek, és érezni fogok. - most már kinyitotta a szemét és rámosolygott.

– Ennyire szörnyű?

– El sem tudom mondani. Nem kívánom senkinek sem! – sóhajtozott.

June nagyon szeretett volna erre mondani valamit, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már odaértek. Éppen hogy leparkolt, egy fiú rohant oda hozzá, akit pár másik személy követett.

June kiszállt az autóból, hogy beszélhessen velük. Amikor meglátta, hogy ki az a fiú, aki odasietett, földbe gyökerezett a lába.

– Cole? Cole Madsen? Te vagy az? Mit keresel te itt?

– Később… majd mindent elmondok, erre most nincs idő! – szinte feltépte az autó ajtaját, és kivette belőle az unokatestvérét.

Felkapta a vállára, és elindult vele az erdő felé. June nem értette, hogy mi történik, ezért utánuk szaladt a fiú többi családtagjával együtt.

– Állj már meg. Hova viszed? Orvos kell neki. Cooooole! - kiáltotta a lány, de ő nem foglalkozott vele.

Egészen addig ment vele, amíg el nem ért a már jól megszokott tisztásukra. Lefektette a fiút, akire éppen akkor tört rá egy újabb roham. Ez volt az eddigi legerősebb és legrosszabb, amit June látott. Dilen le se vette róla a szemét a nagy fájdalmai közepette sem.

– Azonnal menjen innen mindenki! Nem tudhatjuk, hogyan reagál! - kiáltotta hátra mindenkinek Cole.

– Nem lesz gond? - kérdezte sírva Marian, Dilen anyukája.

– Esküszöm, hogy nem! - bólintott a fiú.

Mr. Shaw felkapta a kislányát, karon ragadta feleségét és elviharzott velük együtt. June-nak fogalma sem volt róla, hogy mi történik.

– Becca, neked is menned kell és vidd magaddal őt is! - fordult felé Cole.

– Szükség lehet rám, nem hagylak egyedül! Én már végigcsináltam egyszer, tudom, hogyan működik! - tiltakozott a nő.

– Valakinek el kell vinnie a lányt. Menj! Nem lesz gond. Megoldjuk mi ketten fiúk! - jelentette ki határozottan.

Becca bólintott és vonszolni kezdte a lányt magával.

– Én nem megyek sehova sem! Nem hagyom itt! Mindenki megőrült! Orvosra van szüksége, nem az erdőre, kórházba kell vinni, mert meg fog halni! - kiáltozott hisztérikusan.

– Semmi baja nem lesz! Bízz bennem, ahogy akkor is! Kérlek! - győzködte kedvesen, de hasztalanul.

– Őrült vagy! Nem hagyom egyedül veled! - ordította tovább.

– Becca, vidd innen, mert nem tudom, mit csinálok! - kezdett most már ő is dühös lenni.

A nő könnyűszerrel felkapta a vállára a lányt és elment vele. June kapálózott, ahogy tudott és végig az úton ordította a fiú nevét.

Cole visszafordult Dilen felé és megfogta a kezét.

– Esküszöm, hogy nem hagylak magadra és végig fogjuk együtt csinálni! - mondta bátorításként.

– Cole, félek! - mondta teljesen váratlanul a fiú. - Ha nem élném túl, akkor mond el neki, hogy…

– Ilyen eszedbe se jusson! Ne kezdj itt nekem búcsúzkodni! Tudom, hogy fáj, és nem tudom elképzelni, hogy mit érezhetsz. De biztos vagyok benne, hogy túltesszük magunkat ezen is, mint máskor, együtt! - szólt közbe, hogy a fiú ne tudja befejezni a búcsúmondatait.

Amikor Dilen válaszolni akart, egy újabb fájdalmas érzés szakította félbe a beszélgetést. Úgy szorította meg Cole kezét, hogy belevörösödött és még ő is felszisszent. Dilen másik keze mellette, a földön volt. Annyira küzdött a fájdalom ellen, hogy körmeivel mélyen felszántotta a talajt. „Csak tarts még ki egy kicsit öcsi!” - gondolkozott magában Cole. Annyira szenvedett, hogy kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

– Jól vagy, haver? - most már ő is aggódott érte.

Nem tudott válaszolni, mert olyan görcs jött rá, hogy a felsőteste megemelkedett a földtől, olyan volt, mintha lebegne. Egy percre se engedte el a barátja kezét, még jobban szorította, ahogy a fájdalma nőtt. A kezén és a lábán a karmok hirtelen nőni kezdtek, szinte belefúródtak Cole kezébe. Érezte, hogy a másiknak is fáj, ezért elengedte a kezét. Cole hátrébb tántorodott, mert a másik lökött rajta egyet. Dilen visszazuhant a földre és vonaglott. Látszott rajta, hogy a csontjai szépen lassan eltöredeznek, átrendeződnek, majd az orra és a füle nőni kezd. Cole döbbenten bámulta csak a történéseket. Dilen akkorát ordított, hogy az egész erdő visszhangzott tőle, az összes madár felrebbent ijedtében. Átfordult a másik oldalára, és négykézláb támaszkodott.

Cole észhez kapott és felugrott magához véve fegyverét. „Csak ne kelljen használni, csak ne kelljen…!” - reménykedett, hogy nem kell megküzdenie barátjával. Pár pillanat múlva már ott állt előtte, teljesen átalakulva. Cole még szorosabban markolta a tőrét. Hiszen nem minden nap lát az ember egy frissen átalakult, az átlagnál háromszor akkora farkast.

– Dilen, még önmagad vagy? - kérdezte a fiú és egy óvatos lépést tett felé.

A fehér farkas csak úgy bámult rá mozdulatlanul. Cole kinyújtott karral lépkedett felé. A csodálatos és hatalmas állat lehajtotta a fejét jelezve, hogy nem fogja bántani. A fiú hozzáért a bársonyos szőréhez és visszahelyezte a tőrét a csizmájába. Dilen felemelte a fejét és belenézett barátja szemébe. Mosolyogni akart, de mivel nem ember volt, ezért vicsorgásnak tűnt.

– Hát így nem olvadna el a csajod a mosolyodtól. Még jó, hogy fogat mostál, mert azt mondanám, hogy büdös a szád, taknyos… mondtam, hogy ne merj búcsúzkodni! – gúnyolódott Cole.

A farkas elugrott és elszalad amilyen gyorsan csak tudott. Olyan sebes volt, hogy még a fiút is lenyűgözte. Élvezte, hogy így szaladhat. Szabadnak érezte magát, ahogy a lábai érték a földet, ahogy a bundájába kapott a szél.

Cole csak pislogott párat és már vissza is ért a másik. Gonoszul elvigyorodott, majd megszólalt.

– Ugye tudod, hogy most mi fog jönni? - mondta és felugrott a barátja hátára. Nagyon szorosan kapaszkodott, felkészülve a féktelen sebességre.

Dilen elrugaszkodott és szélsebesen száguldott vele együtt. Cole úgy érezte, hogy repül. Boldognak és súlytalannak érezte magát.

Rebeca alig bírta visszatartani a lányt. Csak úgy toporzékolt. Még az ő erejéhez képest is hatalmas ellenállásba ütközött.

– Hagyd már abba, mert komolyan mondom, megjárod, ha felidegesítesz! – morogta.

– Kedvesem, ne félj, nem lesz semmi baja a fiamnak! Cole vigyáz rá. - lépett elé Mrs. Shaw, hogy beszéljen vele.

– Honnan tudja? Maga nem látta úgy, ahogy én! Szörnyen nézett ki, kórházba kellett volna vinni! - ellenkezett vele.

A nő a vállára tette a kezét és bizalmat sugárzóan rámosolygott.

– Hidd el nekem, nálam jobban senki sem félti azt a gyereket. Én hiszem, hogy nem lesz semmi baj!

– Dilen nagyon erős és nemsokára visszajön hozzánk! - lépett oda hozzá a kislány és megfogta a kezét.

June nagyot sóhajtott és megsimogatta a fejét. „Ha ez a kislány képes hinni abban, hogy Cole megmenti, akkor én is!” - tűnődött magában és kissé lenyugodott. Már nem kapálózott, nem akart elmenekülni, csak várakozott a többi családtaggal együtt.

Dilen visszaalakult a régi emberi önmagává. Nem volt még túl sok ereje, ezért inkább a földön fekve maradt. Cole elővett a hátizsákjából egy pólót és egy nadrágot, amit pont emiatt hozott magával és odadobta a másiknak.

– Mielőtt visszamegyünk, ezt vedd fel. Nem kellene így látniuk. Kicsit megcsócsáltad a ruhádat! - kacsintott.

– Cole! - szólalt meg a végre Dilen.

– Hm?

– Kösz, hogy nem hagytál magamra! Még érzem, hogy nem vagyok túl jól, de valamivel jobb és tudom, hogy nélküled nem tudtam volna végigcsinálni!

– Megmondtam, hogy mindig számíthatsz rám és nem maradsz egyedül! De ne érzelgősködjük, az nem a mi stílusunk, te taknyos! - segítette fel a földről.

Dilen belebújt a kapott ruhákba és várta, hogy a társa megszólaljon, aki egyfolytában a szemét bámulta.

– Mi van már? Szőrös maradt az arcom? - kérdezte tőle, hogy megtörje a kínos csendet.

– A szemed…

– A szemem szőrös? Atyaég! - kapott az arcához ijedten.

– Dehogyis, te idióta! Csak…

– Csak??? Mondd már, mert nem bírom a feszültséget!

– Kék…- vonta meg a vállát.

– A szemem zöld, anyu szerint méghozzá smaragdzöld. – forgatta a szemeit. - Nehogy már színvak legyél!

– Ez inkább tengerkék, vagy mi.

– Az lehetetlen, hogy lehetne már kék? - értetlenkedett Dilen.

– Nem tudom… farkasként is az volt. Tudod, hallottam már olyat, hogy valaki megváltozik külsőre is, de az nagyon ritka. Tehát mostantól kék szemed lesz. - magyarázta Cole.

– Szerinted nem fog feltűnni az embereknek?

– Majd azt mondjuk, hogy a kontaktlencséd volt zöld, vagy ez az, majd még megoldjuk. De mindenesetre holnap nem mehetsz még iskolába. Most indulj, kölyök, mert a családod és a csajod már frászt kapnak! - indult előre a másik meg követte.

– Nem a csajom! – tiltakozott.

– Persze, persze…

– De tényleg nem az, semmi közöm hozzá!

– Jól van, én elhiszem, mondta valaki, hogy nem? - folytatta a hitetlen hangján.

A visszaúton végig erről veszekedtek. Dilen kicsit óvatosabb és lassabb volt, mert még mindig szédelgett, nem érezte magát teljesen jól. Amikor meglátta a házat, megállt egy pillanatra. Vett egy nagy levegőt és odament a többiekhez.

– Dileeeeeeeeen! - kiáltotta az anyukája és megölelgette, majd a többi családtagja is.

– Minden rendben ment? - kérdezte Becca és elismeréseként hátba veregette a fiút.

– Persze, jól vagyok! - bólintott és szemével a lányt kereste.

Ott hagyta a családját és odament hozzá. June annyira örült neki, hogy látja, mégis dühös is volt rá, hogy lekevert neki egy pofont.

– Ezt meg miért kaptam? - fogta az arcát, ahol a lány keze „megsimogatta”.

– Mert aggódtam érted és azt hittem, hogy meghalsz! És mert nem mondod el nekem, hogy mi folyik itt! – válaszolta. - Amúgy jól vagy?

– Most már kijózanodtam a segítségeddel. Köszi! Még nem mondhatom el, hogy mi ez az egész! Csak bízz bennem, és időben megtudsz majd mindent! – válaszolta neki.

 June nem is figyelt arra, amit a fiú beszél, csak az arcát figyelte.

– A szemed…

– Mi van vele, szép? - kérdezte kihívóan, hogy megzavarja a lányt.

– Igen… vagyis mi? Nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy… - félbehagyta a mondanivalóját, mert valaki közbeszólt.

– Most, hogy a fiatalok meggyőződtek arról, hogy mindenki jól van… a kisasszonynak mennie kellene. – karolta át őket Cole.

– Nem kell, beszélgetünk éppen! - tiltakozott a lány.

– Majd máskor… a lovagod most el van fáradva és még nem érzi jól magát. Majd én hazaviszlek és pár nap múlva megtudsz mindent! - húzta magával June-t.

Cole nem hagyta, hogy a lány tovább maradjon, a kocsija felé vonszolta. Dilen-t pedig a családja cipelte be a házba, hogy kifaggassák az eseményekről, és pihenésre kényszerítsék.

– Cole, mit keresel te itt? – kérdezte a lány, amikor a fiú beült a vezető ülésre.– Ez a családom, hozzájuk utaztam. A pasid az unokatestvérem. - válaszolta és elindultak.
– Itt fordulj majd balra! – irányítgatta a lány. - Nem a pasim!
– Tudom, tudom. Ezt már hallottam párszor tőle is… - forgatta a szemét.
– Tényleg?
– Meglep a dolog? - fordult felé.
– Őőő… nem… nincs semmi köztünk, csak iskolatársak vagyunk! - győzködte inkább magát, mint a fiút.
– Na persze, mintha Dilen mondta volna…- motyogta magában.
– Tessék? Itt fordulj be a sarkon és a harmadik ház az!
– Semmi, csak gondolkoztam. - legyintett és leparkolt a ház előtt.
– Köszi, hogy hazahoztál! – mosolygott a lány és ki akart szállni az autóból, de Cole megragadta a kezét. 
– June, figyelj! Erről senkinek sem beszélhetsz! Ha az iskolában kérdezik, akkor sem. Mondd azt, hogy nem tudsz semmit.. Felhívtad a családját és ők intézkedtek, te csak elvitted az orvoshoz… Rendben? Csak mert lehet, hogy pár napig nem megy majd sehova otthonról. – magyarázta.
– Nem tudom, hogy mi folyik itt, de rendben! Ezért cserébe tartoztok egy beszámolóval!
– Amint lehet, tudni fogsz mindent! - bólintott Cole és kiszállt a kocsiból.

Mire June is kiszállt már nem volt ott. Körbe- körbe forgolódott, de sehol sem találta.

– Komolyan mondom, hogy ezeknek szokásuk így eltűnni. Csak tudnám, hogy csinálják! - gondolkozott hangosan és bement a házba.