Tízedik fejezet első része

Sziasztok! 
Meghoztam a következő hosszú fejezet első részét, azért vágtam el, mert különben nagyon hosszú lett volna, és nehezebb lett volna olvasni. Remélem, hogy most sem fogtok csalódni, ahogy máskor is. :) Köszönöm annak, aki elolvassa. 

Tízedik fejezet

– Dilen, ne szórakozz, nem mehetsz ma iskolába! - követte a fiút Cole amerre ment.

– Dehogynem megyek! Nem fogok itthon ülni a sarokban és rettegve várni, hogy megtörténjen! - válaszolta készülődés közben.

Az idősebbik maga felé fordította a fiút és úgy beszélt hozzá.

– Ez nem vicces, nagyon jól tudod! Mi lesz, ha baj történik?

– Nem fog… ne aggódj már ennyit, mert az idegeimre mész ezzel az egésszel! - tolta arrébb a barátját, mert nem tudott elmenni tőle.

A másik kétségbeesetten ment oda a nagynénjéhez segítségért. A fülébe sugdosott valamit, amivel sikerült szóra bírnia az asszonyt.

– Kisfiam… Igaza van Cole-nak, nem kellene iskolába menned. Óvatosabban kellene kezelned ezt a dolgot. Nem csak ő aggódik érted, hanem én is! – mondta.

– Miért gondolod azt, hogyha neki nem sikerült meggyőznie, akkor neked fog? - nézett rá kérdőn a fiú.

– Mert az anyáknak nagyobb a meggyőzőképességük.  - válaszolta a Mrs. Shaw.

– Nem tudtok hatni rám sehogy sem! Ma megyek iskolába és téma lezárva! - vigyorodott el és megsimogatta a kutyája fejét.

– Hagyjátok már azt a gyereket! Ő tudja, hogy mennyire érzi jól, vagy rosszul magát. - jött ki a fürdőszobából Mr. Shaw.

– Na de James! - rivallt rá a férjére az asszony. - Nem őt kellene pártolnod.

– Miért ne? Nem látok ebben semmi rosszat. Majd hazajön, ha nem érzi jól magát. Van telefonja, tud szólni! - vonta meg a vállát a férfi.

– Nem értek veled egyet Jim! Az átváltozás olyan hamar törhet rá, hogy nem biztos, hogy lesz ideje szólni. Segítségre lesz szüksége. – szólalt meg most már Becca is.

– Elég legyen! Nincs vita, én döntök, rólam van szó! Elmentem és majd jelentkezem, szóval ne aggódjatok! Sziasztok. - mondta Dilen miközben kiment az ajtón.

A többiek nem tartóztatták fel, mert tudták, hogy ennek semmi értelme sem lett volna.

– June, drágám, igyekezz, mert el fogsz késni! – kiabált fel lányának a lépcső aljából Mrs. Shepherd.

– Máris. - szólt vissza a lány.

June magához vette a táskáját és elindult lefelé a lépcsőn. Egyenesen a konyhába vezetett az útja, ahol a szülei már vártak rá a frissen főzött kávéjával együtt.

– Jó reggelt! - köszönt és leült a már jól megszokott helyére.

– Neked is kicsim. - mosolygott rá vidáman az anyja. - Apáddal úgy döntöttünk, hogy ma mehetsz az én kocsimmal iskolába, mert ma nincs szükségem rá. - úgy közölte a jó hírt, mintha valami nagy eseményt mesélne el.

– Tényleg? - nézett az apjára megerősítést várva.

– Igen, de ez az anyád érdeme. Ő beszélt rá, hogy engedjelek egyedül vezetni annak ellenére, hogy már elszoktál tőle. - válaszolta neki komolyan.

June még mindig nem hitt a fülének. A szülei engedték már egyedül vezetni, de még soha sem adták oda neki egyik autót sem egész napra. Képtelen volt leplezni a boldogságát. Fülig érő szájjal, hálálkodva ölelgette édesanyját.

– Nagyon köszönöm! – ujjongott. - El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire boldog vagyok!

– Szerettük volna, hogyha te is úgy mennél iskolába, mint a barátaid. Ha minden jól megy, akkor majd kaphatsz egy saját autót is.- örült a lányával együtt az anyja is.

– Azért ne szaladjunk ennyire előre. Először bizonyítania kell a kisasszonynak! - szólt közbe az apa is.

– De Brian! Ne légy ünneprontó! - rivallt rá férjére a nő.

– Jobb lesz, ha máris elindulok, mert még előtte be akarok ugrani a könyvtárba. Van egy kis dolgom a házival. - itta meg az utolsó korty kávéját a lány.

– Rendben kincsem, légy nagyon óvatos! - adta neki a kulcsot Mrs. Shepherd.

– Köszönöm, majd jövök! - mosolygott és elment.

June nem tudta abbahagyni a mosolygást, amikor elindult az autóval az iskola felé. Nagyon boldog volt, hogy végre megbíznak benne a szülei annyira, hogy rábízzák az autójukat.

A könyvtárhoz érve megdobbant a szíve. Eszébe jutottak az események, amik tegnap történtek. A könyvben olvasottak, az, hogy Dilen hogy mentette meg és hogy mennyire kedves volt vele, amikor elküldte a taxival haza. Leállította a kocsit és bement az épületbe. A könyvtáros kisasszony nem volt a helyén, ezért a polcok irányába masírozott. A könyv ugyanott volt, ahol korábban találta. Tudta, hogy most nincs ideje olvasgatni, de mindenáron többet akart megtudni belőle. Egy hirtelen gondolattól vezérelve a táskájába csúsztatta a könyvet. Gondosan körülnézett, nehogy valaki észrevegye a bűntettet, amit éppen elkövet. Tudta, hogy nem viheti ki az öregdarabot, de mégis szüksége volt rá. „Csak kölcsönveszem, abból csak nem lehet gond!” - nyugtatgatta magát gondolatban. Felkapta a táskáját, és már száguldott is kifelé az ajtón.

– Kisasszony hova rohan? - kiáltotta utána a könyvtáros nő, aki addigra már visszaért a helyére.

– Csak nem akarok elkésni az iskolából! - válaszolta menekülés közben.

Beugrott a kocsijába, az anyósülésre dobta a hátizsákot és elindult. Úgy érezte magát, mint egy bankrabló, akinek menekülnie kell a hatóság elől. Folyton csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha lebukik. Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy azt is elfelejtette, hogy éppen vezet. Az zökkentette vissza, hogy hirtelen lefékezett, mert előtte ment át egy fiú az egyik oldalról a másikra. A fékezéstől beverte a fejét a kormányba. Amikor kiegyenesedett egy csomó diák őt bámulta. A fiú viszont, akit majdnem elgázolt már nem volt ott. June szíve még gyorsabban vert a kelleténél. Sarah, Loraine és Mark jelentek meg mellette és kinyitották az ajtaját, hogy meggyőződjenek róla, hogy minden rendben van-e a barátjukkal.

– Jesszus June, mi történt? Jól vagy? - ijedezett még mindig Loraine.

– Igen, jól, de hol van az, akit majdnem elütöttem? - kérdezett vissza, amikor kiszállt az autójából a táskájával együtt.

– Már elment. Neki se esett semmi baja! – nyugtatta meg a lányt Mark.

– Nincs itt semmi látnivaló, minden rendben van! - kiáltotta Sarah és mindenkit elhessegetett a közelből, akik őket bámulták.

June az iskola ajtaja felé nézett. Ott állt Dilen és éppen őt figyelte. Farkasszemet néztek egymással. June-on még mindig látszott a korábbi ijedtség és döbbenet. A fiú elmosolyodott, majd bement. A lányok átkarolták June vállát és együtt bevezették az épületbe. Egészen az ajtóig kísérték, nehogy összeessen a sokktól. Miután meggyőződtek róla, hogy jól van, elmentek ők is órára.

Dilen nagyon unta magát az órán és alig várta, hogy végre vége legyen. Az összes gondolata az átalakuláson járt. 

Rebeca nagynénje már sokat mesélt neki erről, de az nem ugyanaz, mert mindenki máshogy éli meg. Valaki kevésbé fájdalmasan, valaki kínok között, valaki pedig túl sem éli. Dilennek is megfordult a fejében, hogy mi lesz akkor, ha nem éli túl.

Kitekintett az ablakon, a kinti világ milliószor érdekesebbnek bizonyult, mint Miss Hale irodalomórája. Innen látni lehetett a sportpályát, ahol éppen a lányokat futatták körbe. Dilen csak figyelte őket minden érdeklődés nélkül. A tekintete a lelátóhoz tévedt és megpillantott alatta egy csókolózó párocskát. Annyira nem volt közel a lelátó, hogy szabad szemmel jól ki lehessen venni, de ő mégis mindent olyan élesen látott, mintha ott lennének mellette. Pislogott párat, mert nem hitt a szemének. A látvány még mindig ugyanolyan közelinek tűnt számára. „Te jó ég… azt hiszem elkezdődött!” - gondolkozott magában.

Később June a folyosón pont belefutott Dilen-be. Nem bírta megállni, hogy ne kezdjen bele a beszédbe.

– Szia. Beszélnünk kellene! - támadta le.

– Mondtam már, hogy majd meglesz a házi, ne parázz már ennyit miatta! - forgatta a szemeit a fiú.

– Nem erről van szó. Gyere! - elkapta a karját és magával húzta egy csendesebb helyre.

– Hallgatlak! - mondta és megvárta, amíg a lány belekezd a mondandójába.

– Nem tudom kiverni az estét a fejemből, amikor megmentettél. Hogy csináltad? Hogy voltál olyan gyors, és hogy tudtál leugrani a ház tetejéről? - hadarta a kérdéseit levegővétel nélkül. – Mi vagy te, valami szuperhős?

– Dehogy vagyok szuperhős. Csak felment bennem az adrenalin és haragudtam. Csak neked tűnt gyors mozgásnak, mert féltél. – magyarázta, remélve, hogy elhiszi.

– Csak nem azért voltál ideges, nehogy bajom legyen? – lepődött meg June.

– Azért voltam, mert követtél. Utálom, ha követnek! - vágta rá minden kedvesség nélkül.

– Oh… sajnálom, de kíváncsi voltam! - vonta meg a vállát.

– A nőket a kíváncsiságuk fogja egyszer a sírba vinni… - forgatta megint a szemét.

– Undok vagy! - ütötte meg a kezét a lány. - Tehát azt mondod, hogy az teljesen normális volt, amit akkor csináltál?

Dilen nem is figyelt arra, mint June mond. Egyre közelebb hajolt hozzá. A lány pedig egyre jobban ment hátra, hogy a végén már a háta a falnak ütközött. A fiú olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajka szinte a lányhoz ért. A lány érezte a forró leheletét. June lehunyta szemét, várva, hogy megtörténjen, amire éppen akkor gondolt. Dilen szája szépen lassan mosolyra húzódott. Addig maradt így, amíg a lány ki nem nyitotta a szemét és rá nem meredt. Majd szimatolni kezdett. June romantikus pillanatérzése azonnal elillant.

– Te mi a fenét csinálsz? - húzta össze a szemeit döbbenten

– Csokit ettél korábban és még mindig van belőle. - válaszolta és egyből cselekedett is. Belenyúlt a lány farzsebébe és kiszedte belőle a fél csoki szeletet, majd beleharapott. – Órán találkozunk. - kacsintott és a szerzett édességgel faképnél hagyta a lányt.

June ott állt és teljesen elvörösödött. A kezdetleges zavarát a düh váltotta fel. Összehúzta szemeit és ökölbe szorította a kezeit.

– Te tahó! Mit képzelsz magadról? - kiabálta utána nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja.

– Köszi a csokit, kislány! - mondta és intett felé gonoszan mosolyogva.

A lány olyan ideges volt, hogy szíve szerint felképelte volna a fiút. Nem tudta eldönteni, hogy azért, mert meglopta, vagy azért, mert nem adta meg neki azt, amire vágyott. Mérgesen indult el a terem felé, ahol a következő órája lesz.

Dilen még mindig nem tudta levakarni az arcáról az önelégült mosolyt. Diadaltól ittasan ült a helyén és a vázlatfüzetébe rajzolgatott. Tudta, hogy a lány dühös rá, és éppen ezért is élvezte annyira a helyzetet, hogy bolondot csinált belőle.

June elment mellette és egy „véletlen” mozdulattal fejbe vágta a fiút. Majd, mint aki jól végezte dolgát leült a székére, ami messzebb esett a fiúétól. A lány papírgalacsinokat gyártott és azzal dobálta őt. Dilen hátrafordult és sötét pillantást vetett rá, majd megszólalt.

– Gyerekes vagy!

– Arról beszélhetnénk, hogy ki a gyerekes… Csokilopó! - vágott vissza.

– Most már csendet kérek, kezdenénk az órát! - csitította a tömeget a tanárnő.

Mindenki elhallgatott és elkezdődött az óra. June megvárta, amíg a nő elfordult és akkor dobott egy újabb galacsint a fiú fejének. Amikor a tanárnő megfordult, ő úgy jegyzetelt, mintha mintadiák volna. Ez így ment egy darabig.

Dilen megunta a lány cseppet sem humoros játékát. Összpontosított és amikor June, felé dobott egy papírdarabot, a háta mögé nyúlt és elkapta azt a becsapódás előtt. Olyan gyorsan fordult meg és hajította vissza, hogy a lánynak nem maradt ideje védekezni. A galacsin csak úgy lepattant a homlokáról. Kimeresztett szemekkel bámulta a fiút, aki alig bírta visszafojtani a nevetését.

– Mr. Shaw, forduljon előre! Az udvarlást hagyja iskola utánra! – rivallt rá a fiúra a tanárnő.

Ő előre fordult és csendben maradt. Félt, hogyha ingerültebb lesz, előbb kezdődik az átalakulása. Az iskolát át akarta vészelni minden gond nélkül. Pár pillanattal később a fejéhez kapott, erős fájdalmat érzett. Nehezen kapta a levegőt és szédelegett is.

June látta, hogy a fiú furcsán viselkedik. Letette a kezéből a következő adag papírt, amit felé akart dobni, és halkan a nevét suttogta.

– Dilen, minden rendben? – szólongatta.

Ő nem válaszolt, csak dülöngélt, majd hirtelen kiesett a padból. A földön fekve rángatózni kezdett. A teremben pár lány felsikoltott, ez hívta fel a tanárnő figyelmét is a rohamot kapott fiúra.

June kiugrott a helyéről és odasietett a fiúhoz. Eszébe jutott az öltözőben történt eset. Akkor is ugyanígy fetrengett a kövön. Kereste a táskájában az asztmapipáját, de nem találta sehol sem. A tanárnő ott toporgott a lány mellett, mert segíteni akart, de nem tudta, hogy mit csináljon.

– Mi történt vele? Úr isten, valaki hívjon segítséget! - rikoltozott a tanárnő.

– Csak asztmás rohama van, már előfordult vele máskor is! - válaszolta June és lázasan keresgélt tovább.

Dilen megfogta a kezét és kissé megszorította, hogy magára vonja a lány figyelmét. Nem tudott megszólalni a fájdalomtól. June ránézett, egyenesen bele a szemébe. A zöld szeme tükrözte azt az érzést, amit a fiú érezhetett. Beszédre nyitotta a száját, de egy hang sem hagyta el a torkát.

– Ne beszélj, amint megtaláltam a gyógyszeredet, jobban leszel! - mosolygott rá a lány bátorítóan.

Dilen még pár percig rángatózott, majd a teste elernyedt. Elájult. Mindenki ott tornyosult felette és figyelte az eseményeket.

– Menjetek innen, nem kap levegőt! – zavarta el társait a lány és Dilen-t ébresztgette.

Kinyitotta a szemét és fáradtan a lányra meredt.

– Jobb lesz, ha elviszitek a kórházba! - szólalt meg a diákok mögött a tanárnő. - Páran segítsetek June-nak!

– Nem kell! Jól vagyok, elég lesz csak ő! - tápászkodott fel a földről Dilen, June segítségével.

– Az előbbi után jobb lesz, ha más is segít! - erősködött a nő.

Dilen ismét megszorította a lány kezét, aki most már megszólalt.

– Szükségtelen, tanárnő! Boldogulok egyedül is. Autóval jöttem, majd elviszem a kórházba és látom, hogy tud menni.

– Akkor induljatok azonnal! - kinyitotta nekik az ajtót.

A fiú rátámaszkodott és elindultak kifelé. June vitte mindkettőjük táskáját a másik kezében. Utánuk a többiek becsukták az ajtót.

A folyosó kihalt volt, minden diák még órán volt. Mind a ketten lassan lépkedtek az ajtó felé, amikor Dilen térdre rogyott. A lány letérdelt mellé és felemelte. Minden erejét össze kellett szednie, mert a másik nagyon nehéz volt és ő meg hozzá képest gyenge. Alig tudtak elbotorkálni az autóhoz. Amíg June kikotorta a táskájából a kulcsot, a fiú az autónak támaszkodott és próbálta megőrizni az egyensúlyát.

Beültette az anyósülésre és ő is bepattant a volán mögé. Annyira remegett a keze, hogy a kulcs kiesett a kezéből. Dilen oldalra fordulva őt nézte.

– Nyugodj meg, nincs semmi baj! - mondta elhaló hangon. Ahogy ő is visszahallotta a saját hangját, nem volt benne biztos, hogy a lányt sikerül megnyugtatnia vele.

– Mi folyik itt? Nem találtam a táskádban a gyógyszered. Nem is vagy asztmás, hanem valami más van veled. – bukott ki a lányból a kérdés.

– Valóban nem vagyok, de nem kell aggódnod, csak vigyél haza! - mosolygott, de olyan erőtlenre sikerült, hogy inkább hasonlított vicsorgáshoz, mint mosolyhoz.

– Na, azt már nem! Ha nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi van veled, akkor elviszlek a kórházba és nem vitatkozom! – indult el a kórház felé.

– Ezt nem teheted… Nem mondhatom el a teljes igazat! De ez egy genetikai betegség, amin csak a családom tud segíteni. Az orvosok nem tudnak, kérlek, higgy nekem! – győzködte.

– Ez nem normális! - rázta a fejét és úgy markolta a kormányt, hogy már az ujjai belefehéredtek.

Dilen-re hirtelen megint rájött egy roham, amitől egy hatalmasat ordított. Egyik kezével megmarkolta az ülés szélét, a másikkal pedig a zsebében kotorászott a telefonja után. Nagyon nehezen sikerült csak elővennie. Annyira remegtek az ujjai, hogy alig tudta használni.

June folyton oldalra pillantott. Nem vette le a szemét az útról, de a fiúról se.

– Dilen, ne csináld, beszélj hozzám, mond el, hogy mit tegyek! - kérlelte őt a lány el-elcsukló hangon. Már annyira ideges volt, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen hangos zokogásba.