3 fejezet

Harmadik fejezet

June kapkodta a levegőt és a szíve őrült módon kalapált. Még nem sikerült lenyugodnia az iménti akciótól. A táskájáért nyúlt, hogy kivegye belőle szénsavmentes ásványvizét.

– Ajjaj! - mondta, miközben a bal kezével tapogatózott a mellette lévő ülésen.

– Mi az? - kapta fel a fejét a fiú.

– Valahol elhagytam a táskámat. Meg kell találnom. Mindenem benne van.

– Visszamegyek érte! - ajánlkozott Cole.

– Nem mehetsz egyedül, elkísérlek! - pattant fel ő is.

– Akkor te menj azon az útvonalon, ahol addig jártál, amíg engem kerestél. Én megnézem a mosdóban, ahol rejtőztünk. Reménykedjünk benne, hogy nem fedezte fel senki sem.

– Miért te mész oda? - ellenkezett June.

– Csak, és kész. Na, menj. Majd itt találkozunk.

Cole nem várta meg, amíg válaszol, gyorsan eliszkolt. A lány nagyot sóhajtott, és elindult ugyanarra, amerre korábban.

Amikor elérkezett abba a kocsiba, ahol az öregember segítséget kért tőle, sürgetőre vette a lépteit. Véletlenül sem akarta, hogy ismét útját állják. Átmasírozott a sorok között. Úgy kapkodta a lábait, mintha valaki üldözte volna. A végén szinte már szaladt. Úgy érezte magát, mintha rosszban sántikálna. Folyton hátrafelé pillantott, hogy nem követi-e valaki. Nagy lendülettel haladt át a vagonokat összekötő kis „hídon”. A büfés hölgy pedig pont szembe jött vele. Az ütközés elkerülhetetlen volt. June egyenesen a nőnek ment, és levert számos chips-es zacskót és csokit.

– Jaj, nagyon sajnálom! - hajolt le és amilyen gyorsan tudta, felkapkodta a lesodortakat.

Érezte, ahogy az arca egyre inkább kezd forrósodni. Lopva körbe pillantott és látta, hogy a közelében ülők valamennyien őt figyelik. Felpattant guggoló helyzetéből és olyan villámgyorsan távozott a helyszínről, hogy még maga is meglepődött. Szíve szerint kifutott volna a világból. Ebben a tervében csak az akadályozta meg, hogy még mindig egy vonaton tartott hazafelé.

„ Soha sem lesz vége ennek a borzalmas rémutazásnak!” - sóhajtozott.

Hátát a WC ajtónak támasztotta, és próbálta elfelejteni a sok kellemetlenséget, ami az utazása kezdete óta érte őt. Nagy levegőt vett, kifújta, majd pedig elindult az étkezővagon felé, hogy körülnézzen. Most már lelassította a lépteit, nehogy egy újabb balesetet okozzon. Hatalmas szerencséjére nem találkozott már senkivel az odavezető úton. Az ajtó apró áttetsző nyílásán belesett, hogy megéri-e bemenni, vagy inkább később jöjjön vissza. Pár embert leszámítva kongott az ürességtől a helység, ezért bátran benyitott és egyenesen a pult felé vette az irányt.

– Elnézést, tudna nekem segíteni? Nem hoztak ide véletlenül egy táskát? Elvesztettem, és sehol sem találom. - szólította meg a pultos kisasszonyt.

– Nem. Sajnálom. Senki nem adott le semmit sem, de azért nézz körül nyugodtan, hátha ott maradt egy asztal alatt. - mondta kedvesen.

– Rendben, köszönöm! - bólintott és ellépett a pulttól.

„Persze… az asztal alatt, amikor le sem ültem sehova sem… Tehát akkor nem itt hagytam.” – morgott magában, de azért benézett az asztalok alá, mert látta, hogy a pultos őt figyeli.

Cole végignézte a folyosókat, vagonösszekötőket, de nem találta sehol sem azt a retikült. „Valószínűleg akkor a mosdóban hagyta. Ha szerencsém van, még mindig ott van, ha nincs, akkor már megtalálta a kalauz.” – tűnődött magában, és hogy kifejezze, mennyire nem örül a helyzetnek, egy fintort eresztett az arcára. Egy dekoratív lány mellett ment el, aki a bőröndjét szándékozott levenni a poggyásztartóról. Cole udvariasan segédkezet nyújtott neki.

– Várj, segítek levenni! - mosolygott és átvette a lány helyét. Nem volt túl nehéz neki a bőrönd, de ezt nem akarta a tudomására adni.

– Nagyon köszönöm! - mosolygott a lány kivillantva tökéletesen megmunkált fogsorát.

„Biztosan ezzel szokta a pasikat levenni a lábukról.” - gondolta magában, de inkább csak egy szívesen-t motyogott és tovább indult.

Hirtelen végigkúszott a hideg a hátán. Az ablak felé kapta a fejét. A Hold csak úgy sütkérezett a figyelmében. Cole összébb húzta a szemét. Valami nagyon rossz és különös megérzése támadt. Erős késztetést érzett, hogy írjon egy SMS-t. Elővette zsebéből a telefonját és úgy nyomkodta a gombokat, mintha az ujjai gyors szambát jártak volna. Pár pillanat alatt végzett, és óvatosan visszacsúsztatta a kis készüléket a helyére. Kicsit várt a válaszra, ám nem jött semmi sem.

„Remélem, hogy nem történt semmi… még nem szabadna…”- tépelődött magában. Egyenesen a személyzeti mosdó felé robogott. Mielőtt közelebb ment volna, fülelt, hátha hall valami mozgást. Se egy beszéd, se egy lépés, csak a vasparipa folytonos zakatolása jelentette az egyetlen zajforrást. Lopakodva surrant be a fülkébe és remélte, hogy senki sincs bent. Először magára zárta az ajtót, és aztán felkapcsolta a lámpát. Egy lelket sem talált. Nagyon megkönnyebbült. Lepillantott a kagyló mellé a földre. Ott hevert a táska.

– June, te felelőtlen liba...! - forgatta a szemeit.

Úgy gondolta, ha már itt van, akkor megmossa a kezét, és egy kicsit az arcát is. Nagyon szomjas is volt, de azt nem merte bevállalni, hogy ebből a vízből igyon. Udvariasságát elhagyva kinyitotta a lány táskáját, hátha talál benne, valami italt.

– Bingó! - húzódott széles mosolyra a szája – Majd utólag bocsánatot kérek tőled, June.

Villámgyorsan lecsavarta a tetején, és meghúzta az üveget.

– Szénsavmentes… fúúj.

Fintorgását valaki megzavarta. Kopogtattak az ajtón, sőt inkább már dörömböléshez hasonlított a hang. Valaki nagyon be akart jutni a fiúhoz. Ő ijedtében leejtette a flakont a földre, amiből az összes víz kifolyt.

– Ki van odabent? - hangzott kintről a kérdés.

Nem válaszolt. Remélte, hogy akkor azt hiszi a férfi, hogy tévedett, és nincs bent senki. De a zaj nem hagyott alább. A fiú nem tudta, hogy mit csináljon. Nem akarta, hogy megtalálják. Ha a táskával látták volna, akkor két lehetőség van. Vagy egy tolvaj, vagy pedig egy idióta. Egyik sem szeretett volna lenni. Menekülő út után kutatva forgolódott a csöppnyi helységben. Azonnal felmérte a helyzet súlyosságát.

– Két lehetőség van, az ajtó és az ablak. Mivel az ajtó kizárva, ezért maradt a másik. - motyogott maga elé, vigyázva arra, hogy kint ne hallják meg.

Az üveget a táskába rejtette, azt pedig a vállára akasztotta. Kinyitotta az ablakot. A hideg, mintha egész végig erre a percre várt volna, betódult, arcon vágva vele a fiút. Lehajtotta az ülőke tetejét, és kimászott a nyíláson. Pont akkora volt a rés, hogy ő kifért, de egy testesebb alak már beszorult volna. Addig nem engedte el az ablakot, amíg nem talált egy megfelelő kapaszkodót. A jobb kezétől fél méterre egy vaslétra éktelenkedett. Kimeresztett szemekkel nézett felé.

– Nem vagyok normális. Ha most nem halok meg, akkor soha sem. - fújtatott, mintha egész eddig nehéz fizikai munkát végzett volna.

 Összeszedte minden erejét és kinyújtotta a karját a létra felé. Amikor elérte, szorosan megragadta, és odaugrott, remélve, hogy túléli. Minden erejével szorította a vasat.

– Na, és innen hova? - tűnődött.

Kétfelé vezetett az a létra, vagy lefelé, vagy felfelé. Végül úgy döntött, hogy felfelé. Felmászott a mozdony tetejére. Eddig lassúnak gondolta a szerkezetet, ám most villámgyorsan megváltozott róla a véleménye. Először csak lehasalt, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön, majd pedig szépen lassan felállt. Pár pillanatig csak behajlított térdekkel állt, végül mégis felegyenesedett. Körbekémlelt. Az erdő nagyon vonzotta a tekintetét. A csípős hideg miatt bekönnyezett a szeme, sietnie kellett, ha nem akart leesni. Óvatos léptekkel elindult a másik vagon felé.

– Csak most ne jöjjön egy alagút. - meresztgette a szemeit.

Elért a kocsi végéhez. Ott nem volt se létra, se más, amivel átjuthatott a másikra. Csak az ugrás maradt. A táskát egyik kezével szorosan tartotta, hogy a sebesség le ne sodorja a válláról.

– Ha ezt most Dilen látná… Biztosan megszakadna a röhögéstől… - nevetett kínjában, holott egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet - Te jó ég, Dilen… szüksége van rám… nem hagyhatom cserben. - megrázta a fejét, amitől pillanatok alatt kijózanodott.

Hátrált pár lépést, és eszeveszett sebességgel rohanni kezdett. Olyan hatalmasat ugrott, hogy még maga is meglepődött rajta. Odakúszott a másik létrához, ami szintén egy WC ablaka mellett lett felszerelve. Egy idegen, számára mégis ismerős nesz zökkentette ki a koncentrálásból. A fák közé lesett és látott egy világító szempárt, ami meredten őt figyelte. Farkasszemet nézett vele. Mindennél bátrabbnak érezte magát, de tudta, hogy képtelen lenne most megvédeni magát. Sietősre vette a dolgot. Kapkodta a lábait, ahogy csak tudta, közben egy percre sem tévesztette szem elől a különös lényt. Átlendült az ablakhoz, ami nagy szerencséjére szintén nyitva volt. Ám, az egyik lába megcsúszott, és lebillent az ablakról. Egy kézzel tudott csak kapaszkodni, ami hatalmas erőfeszítésébe került. Minden erejét felhasználva visszahúzta magát és belendült a vagonba. Ennek a WC ülőkének a teteje nem volt lecsukva, és a lendülettől az egyik lábával pont a csészében landolt. Kiemelte a lábát és megrázta, minden a csizmájáról a ruhájára fröcsögött. Az erdő felé fordult, de már sehol sem látta a korábbi szempárt. Hamar becsukta az ablakot.

– Fúúúúj… a mester biztosan lehülyézne. Úgy érzem kicsit kijöttem a gyakorlatból. - húzta el a száját – Undorító! - nézte a cipőjét. Megrázta még egyszer, majd kilépett az ajtón.

Egy szó nélkül elindult az ülése felé, közben minden egyes jobb lábas lépésnél vizes nyomot hagyott maga után. Az emberek megbámulták, de ő tudomást sem vett róluk. Kiegyenesedve, a táskával a vállán masírozott a lányhoz, és leült vele szemben.