Vers

Sziasztok!
Még nem az új fejezetet hoztam (de a héten mindenképpen érkezik, hamarabb, mint gondolnátok). Igazából ez egy olyan zavaros bejegyzés lesz. Hogy őszinte legyek, megint kicsit összekuszálódtak a dolgok és sokat gondolkozom. Hogy min? Természetesen az íráson. Szinte minden nap felmerül bennem a kérdés, hogy van-e értelme annak, hogy írok. Mert szerintem igazi író soha sem belőlem, a történeteim nem elég eredetiek, nem elég jók arra, hogy kiadásra kerüljenek. Tudom még fejlődnöm kellene, de nem tudom milyen irányban. 14-5 éves korom óta folyamatosan írok, de ezidáig semmi előrehaladás nem volt az ügyben. Talán nem is vagyok való igazi írónak, csak olyannak, aki a fiókban tartogatja a történeteit. Ki tudja. Szóval azért is lehet kicsit kevesebbet fogok a blogon tevékenykedni, DE nem fogok eltűnni. Minden nap feljövök, és fejezetek is lesznek, csak bejegyzés lehet, hogy kevesebb. Remélem, hogy még így is maradnak olyanok, akik továbbra is olvasni fognak. Köszönöm szépen mindenkinek!
És gondoltam mutatok nektek egy újabb verset. :) (ez egy nagyon régi vers, tudom, hogy elég béna lett)

Miért van az, hogy...

Miért van az, hogy fáj minden szó,
Miért van az, hogy esik kint a hó?
A madarak sem énekelnek már,
Rájöttem, hogy nincs többé nyár.

Egy szót sem szóltál,
Nagyon furcsa voltál.
Miért van az, hogy csak úgy elmentél,
Miért van az, hogy reggelre eltűntél?

Miért van az, hogy a szívem még vár,
Miért van az, hogy nem szeretsz már?
Emlékszel a közös képre?
Az együtt töltött közös évre?

Miért van az, hogy egyedül vagyok,
Miért van az, hogy mindent itt hagyok?
Világgá megyek csendesen,
Nem látsz többé kedvesem.

Miért van az, hogy nem hagysz elmenni,
Miért van az, hogy nem hagysz feledni?
Visszatérsz az életembe,
Gyűrűt adsz a két kezembe.

Miért van az, hogy nem értek semmit,
Miért van az, hogy nem teszek semmit?
Hagyom, hogy megcsókolj,
S percekig csak bókolj.

Miért van az, hogy megint visszatérsz,
Miért van az, hogy ennyire félsz?
Félsz, hogy más van életemben,
Új szerelem két szememben.

De ne félj, én csak terád vártam,
Mással én sosem háltam.
Miért van az, hogy nem bízol bennem,
Miért van az, hogy hitet kell vennem?

Miért van az, hogy együtt vagyunk,
Miért van az, hogy együtt halunk?
Talán ez a szerelem?
Nem tudom én nem ismerem.

Karakterek, történet

Sziasztok!
Ha emlékeztek, akkor volt egy vámpíros novellám (Halálosan szeretlek címmel) és mondtátok páran, hogy szívesen olvasnátok ezt történetként is. És sokat gondolkoztam rajta, persze még nincs meg a történet, de pár szereplő már igen. Gondoltam megmutatom nektek és kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy tetszenek-e.
Akkor bemutatom nektek az ikervámpírjaimat, és a legjobb barátjukat. :) És ha véleményt is kapok hozzájuk azt megköszönöm. :)

Lavence (Ven)

Devon

Podrick (Podd)

Noah

Sziasztok!
Hoztam nektek egy új novellát. Ezt is egy versenyre írtam, igaz nem jutottam tovább, de azért gondoltam megmutatom nektek.:) Egy régi történetek kapcsán írtam ezt. :) Köszönöm, hogy elolvassátok!

Noah

Elérkezett az év legizgalmasabb és egyben legijesztőbb éjszakája. Halloween-t én csak a rémségek éjszakájaként szoktam emlegetni. A gyerekek különféle jelmezekben járják a házakat édességgyűjtés céljából, a tinédzserek partikba járnak, és a szülők otthon ülve tíz körmüket lerágva várják haza csemetéiket. Ez csak a látszat, a felszíni világ. Az álcát magukra öltő emberek között feltűnnek az éjszaka sötét lényei is. Előbújnak sírjaikból a szellemek, rejtekhelyeikről a vámpírok, és csontos cafatos kezükkel ássák elő magukat a földből a zombik. Könnyedén korzóznak a város utcáin, hiszen ki gyanakodna rájuk, ki tudhat létezésükről. Olykor innen-onnan eltűnik egy ember, akik nagy valószínűséggel a kárhozottak táplálékaként végzik. Csak másnap kezdik keresni őket a családtagok, barátok kiplakátozva képüket a hirdetőtáblák és villanyoszlopok százain. De én tudom, hogy soha többé nem kerülnek elő, soha többé nem látják őket viszont.

Ez a kedvenc napom, imádok ilyenkor céltalanul bolyongani. Van benne valami varázslatos, valami megmagyarázhatatlan. Nem félek tőlük. Látóként meg tudom őket különböztetni az átlagemberektől. Mi Tiszták felismerjük a város szennyét, elkárhozott rétegét. Minket nem bántanak, tudják, hogy erősebbek vagyunk, hogy elpusztítanánk őket.

Lazán elfordítom a kulcsot a zárban, és kilépek az ajtón. Mezítláb lépkedek a macskaköves járdán. A borús, száguldó szél a vérvörös ruhám alját lebegteti  próbálja magával vonszolni, de nem elég erős hozzá. Hagyom, had erőlködjön. Kiengedem hosszú sötét hajamat, mely úgy követ engem, akár egy köpeny. Csak haladok tovább gondtalanul, vidáman. Denevér suhan el a fülem mellett. Egy vámpír felvette eme álarcát, hogy könnyebben zsákmányhoz jusson. Találó.

Ahogy elérem a sarkot, egy csapat rothadó hústömegbe botlok. Az egyiknek éppen abban a pillanatban esik le az állkapcsa, ahogy elmegyek mellette. Nem törődöm velük, ők csak próbálnak életben maradni, mint bárki más. Náluk sem tart örökké. Egy idő után mind darabokra hullnak. Vérfagyasztó sikolyt hallok jobbról. Segíthetnék, de nem teszem, helyette inkább befordulok a másik utcába. Megtorpanok, ahogy a végén egy árny mozdul. Lassan, komótosan. „Vajon ki ő?”- gondolom magamban és elindulok felé. Egyáltalán nem félek tőle, kíváncsiságom hajt előre. Úgy vonz maga felé, akár mágnes a vasat. Valami különöset, megmagyarázhatatlant érzek legbelül. Muszáj megtudnom ki ő, hogy mi csábít benne ennyire. Semmit sem látok belőle, csak egy sötét árnyékot. Nem várja meg, amíg odaérek, egy pillanat alatt eltűnik. Kétségbeesetten forgolódok, de nem lelem sehol sem. Egy apró nyomot sem hagyott maga után.

Kényszeredetten folytatom utam, amerre eredetileg is mentem volna, remélve, hogy viszont láthatom a vonzó idegent. Hirtelen egy lány ragadja meg a karom. Segítségért könyörög. Ruhája elszaggatva, haja megtépázva. Testén kék foltok, mocsok, és vér keverékét pillantom meg. Szemeiben rettegés tükröződik. Megsajnálom őt, megmentem támadójától. A vámpír, ahogy felismer, hátrálni kezd, majd egy szempillantás alatt denevérként tovaszáll. Felsegítem a lányt a földről és menekülésre bíztatom. Először tétovázik, aztán elfut. Elfelejtette megköszönni, amit érte tettem. Jellemző, az emberek gyakran megfeledkeznek az ilyesmiről.

Ahogy ismét elfordulok, az idegennel találom szemben magam. Még mindig nincs elég közel ahhoz, hogy lássam az arcát. Csak abban vagyok biztos, hogy hosszú fekete kabátot visel, mely palástként lebeg körülötte. Meggyorsítom lépteimet, hogy ez alkalommal ne szalasszam el őt. Már csak egy méter a köztünk lévő távolság. Látom, ahogy gúnyosan, gonoszul elmosolyodik, majd ismét köddé válik. Dühösen megtorpanok. Gyűlölöm, mégis akarom őt. Meg kell találnom, bármi áron.

Felnézek az égre. Valami megváltozik. A felhők komorabbak, sötétebbek lettek, a csillagok hol látszanak, hol nem. Tudom, hogy készülőben van valami, de azt nem, hogy mi. Egyszerűen érzem belül. Egyre hidegebb van, érzem, ahogy a hideg bekúszik a bőröm alá, egészen a csontjaimig hatol. Megborzongok. Nem talpam mezítelensége zavar, hanem inkább az érzés, az a kínzó és gyötrelmes érzés, mely nem hagy nyugodni. A hűvös, csípős idő kijózanít, elsöpri elmémre borult nehéz ködfelhőt. Egyszeriben mindent megértek. Az idegen értem jön, engem keres. Én hívom őt magamhoz, én vágyom társaságára már oly régóta. Végre meghallotta szavaimat, végre felel hívásomra. Elmosolyodok, a boldogság felmelegíti kihűlt testem. Valami azt súgja, tovább kell mennem. Ő is azt akarja, hogy megtaláljam. Egy hang megszólal. Nem tudom honnan jön, vagy hogy létezik-e egyáltalán. Talán elmém játszadozik velem, próbára téve józanságomat. Ez Halloween varázsa, olykor megzavarja az embert, vagy különös dolgokra készteti, furcsákat mutat neki. Pont az ilyenek miatt kedvelem oly nagyon ezt a mára már ünnepként számon tartott napot. Én Látó vagyok, képes arra, hogy különbéget tegyek való és valótlan között.

A hang egyre csak beszél hozzám, folyamatosan, néha olyan nyelven, amit még jómagam sem értek. Más nem hallja, csak is egyedül én, csak nekem szól.

– Kita! Kita!- nevemet ismételgeti egymás után. Válaszolnék, ha tudnám kinek, vagy ha biztosan tudnám hallja-e szavaimat. Lehunyom a szemem, hogy jobban élvezhessem beszédét, hogy jobban átérezhessem azt. Megborzongat, mégis vágyakozásra késztet. Gyűlölöm, és egyben imádom. Tudom, hogy ezt ő pontosan tudja, hogy tetszik neki, hogy játszadozhat velem. Nem bánom, egyáltalán nem. Hiszen úgyis hamarosan együtt leszünk. Amikor ismét kinyitom a szemem, őt látom meg először. Pár méterre áll tőlem. Karjait összefonja maga előtt, melytől sokkal rémisztőbbnek, rejtélyesebbnek hat. És az a mosoly, az a gúnyos, elégedettséget tükröző mosoly az őrületbe kerget. Legszívesebben rohannék felé, de nem tehetem. Kettőnk közé számos akadályt emelt, tudom, hogy ő tette. Lassan felé lépkedek. Az a csont és húscsoport állja utam, akikkel korábban találkoztam. Immár csak egy kezével nyúl felém az, amelyik állkapcsát vesztette. Úgy tűnik időközben egyik végtagjától is sikerült megszabadulnia. Kinyújtom felé én is jobb karom. Nem érünk egymáshoz, de még épen maradt szemében rémületet vélek felfedezni. Menekülni próbál, de hiába. Egy pillanat alatt semmivé porlasztom a társaival együtt. Ne állíthatnak meg holmi kis zombinak nevezett szánalomlények, lehet, hogy néhányan félnek tőlük, de én már nagyon régóta nem. A következő akadály három vámpír. Mosolyognak, tettre készek. Még nem érzik azt, hogy ezek az utolsó perceik. Időd adok nekik a menekülésre, de nem teszik. Elővillan ajkuk mögül tűhegyes szemfoguk, melyekről még nyomokban ott a rászáradt vér. Nem tudom eldönteni, hogy az áldozataik vére, vagy a sajátjuk. Nem torpanok meg egy másodpercre sem, határozottan haladok célom felé. Bal kezem feléjük fordítom, melytől mindhárman azonnal lángra kapnak. Ordítva, sikoltozva hemperegnek a földön, hogy túléljék, de már mindhiába. Esélyük volt menekülni, de nem tették. Elérkezett az utolsó percük ezen a földön. Egyre közelebb érzem magamhoz őt, már csak centiméterek választanak el tőle, amikor egy szellemcsoport állja utam. Nem tágítanak, látszik szemükben az elszántság. Ők nem félnek, tudják, hogy nem halhatnak meg, hiszen már úgyis azok. Menet közben nagy levegőt veszek, és kifújom. Egyenesen rájuk. Ők ettől tovaszállnak, akár egy kósza gondolat. Már nem maradt köztünk akadály. Rettegve közeledek felé, nem akarom, hogy ismét eltűnjön. Ő vár, mozdulatlanul, és közben engem néz. Egyre jobban kirajzolódik az arca. Sosem láttam még szebbet nála. Sötét haján olykor megcsillan a csillagok fénye, mosolya rendíthetetlenül feszül az arcára, szeme akár egy mély feneketlen tó vize oly sötét. Megállok előtte, és csak bámulom őt. Magamba akarom szívni a látványt, hogy egy életen át emlékezzek rá. Minden apró centimétert gondosan az agyamba vések. Nem bírom tovább, tudnom kell ki ő, és miért váratott ez idáig.

– Ki vagy te? – kérdezem tőle remegő hangon. Közelebb lép hozzám, és egészen közel hajol. A fülembe suttogja a választ. Érzem, ahogy a meleg levegő a fülemet cirógatja.

– Noah- feleli suttogva.

– Értem jöttél?

– Nem!- suttogja tovább. Nem látom arcát olyan közel áll. De nem akarok felé fordulni, csak azt akarom, hogy tovább suttogjon.

– Nem? Akkor kiért?- kérdezek vissza döbbenten.

– Mindenkiért! – ellép tőlem és körbe mutat a környéken. Tudom, hogy nem a kárhozott lényegre gondol, hanem az emberekre, akikkel végeztek. Hihetetlen, hogy nem értem jött, mégsem az én hívásom hozta őt ide, mégsem engem akar.

– Veled tartok én is!- mondtam határozottan. Gyengéden megrázta a fejét, úgy felelt.

– Még nem jött el az időd! Várj türelmesen kedvesem.

Hangja fájdalmasan szép és bársonyos. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Vele akarok menni, akárhová is megy. Körbe nézek, és látom, hogy emberek tömegei gyűlnek körénk. Nem mindenki a városból való, sokan messzebbről is jönnek. Mintha ott se lennék, úgy kerülnek ki, vagy gázolnak át rajtam. Szellemek, lelkek már mind. Vannak köztük, kik erőszakos gyötrelmes halált haltak, és vannak, akik egyszerű, szenvedés menteset. Noah kitárja tenyerét, és mind eltűnnek benne, akár egy mélységes lyukban. Nem jönnek elő többé, magával viszi őket, és engem nem.

– Mennem kell- suttogja ismét. Szavai egyre inkább fájdalmat okoznak belsőmben. Nem akarom, elengedni. Megragadom karját, de mintha a semmit érinteném, úgy csusszan ki kezeim közül.

– Nem jött el az idő.- ismétli és kitárja hatalmas földig érő fekete szárnyait. Még egyszer közelebb lép és homlokon csókol, majd elrepül. Nem látja őt más csak én. Várom őt, hogy visszatérjen, hogy eljöjjön az én időm. Érzem, tudom, hogy hamarosan visszatér, és magával visz. Én vagyok az első Látó, akit megcsókolt. Én vagyok a Halál hitvese. 

Váratlan jótevő

Sziasztok!
Tudom gyorsan jelentkezem a tegnap új fejezet után, de szeretném a véleményeteket kérni és egyben a segítségeteket is. :)
Egy novella versenyre kellett írni Péntek 13-ról egy történetet. Én indultam a versenyen, és most megmutatom nektek a novellámat. Nem a legjobb novella lett, amit valaha írtam, de ha tetszik, akkor megtennétek, hogy szavaztok rá a következő oldalon?
(És nem sokára mutatok nektek még egy novellát, amit egy máik versenyre írtam. Egy igazi Halloween-es történet az egyik régi kedvenc történetszereplőmről, Noah-ról)


Katt a linkre az oldalhoz, és szavazáshoz! Szavazás

Váratlan jótevő

Besötétedett. A csillagok már látszottak az égen, olykor-olykor szégyenlősen megmutatva magukat egy vastag felhőtömeg mögül. A szél süvített, esőszag terjengett a levegőben. Teljesen átfagytam, ahogy hazafelé siettem. Mielőbb haza akartam érni, mielőtt kiönt az eső. A sikátor árnyékában egy árnyat láttam mozogni, majd nyöszörögni hallottam. Remegő léptekkel elindultam felé, hátha egy sebesült ember, akinek segítségre van szüksége. Egy idős asszony hevert a fal mellett, táskáját szorosan magához ölelve. Azonnal letérdeltem mellé, hogy ellenőrizhessem sebesülése mértékét. Látszólag semmi baja sem volt, mégis úgy tűnt, mint aki haldoklik. Megragadta karom, és olyan erősen tartotta, mint egy satuba fogott fát. Próbáltam lefejteni ujjait a csuklómról, ám mindhiába. Sokkal erősebb volt, mint ahogy kinézett. Csendre intett és suttogva beszélni kezdett.

„Midőn az éjfél eljő

Gyülekezni látszik a baljós felhő.

Péntek lesz az tizenhárom,

Szerencséd lesz mindenáron,

Veszélybe kerül életed,

Egy rejtélyes idegen lesz végzeted.”

Figyelmesen hallgattam, habár egy szavát sem értettem. Zagyvaságnak tűnt, amit beszélt, úgy gondoltam, hogy fájdalma lehet. A fejemet forgattam, honnan szerezhetnék segítséget, de egy lélek sem járt erre. Ijedten a táskámban kotorásztam a telefonom után, de nem leltem sehol sem. A szorítás a csuklómon kezdett enyhülni, majd végleg meg is szűnt. Az idős asszonyt figyeltem. A keze mellette hevert a földön mozdulatlanul. Fölé hajoltam, de már nem hallottam lélegzetvételét. Megrémültem, nem akartam itt hagyni, de segítséget sem tudtam hívni. Ami a következő pillanatban történt még mindig megmagyarázhatatlan számomra. A nő porráhamvadt, majd a szál szárnyán tovaszállt. Csak vártam hosszú percekig, és mozdulni sem tudtam. Nem hittem el, hogy ez mind tényleg megtörtént, hogy részese voltam ennek. Szorosan magamhoz szorítottam a táskámat, és futni kezdtem. Egészen hazáig meg sem álltam. Mielőtt bezártam volna az ajtót, még egy utolsó pillantást vetettem az utcára, hogy követett-e valaki, vagy ismét látom- e az asszonyt. Beszélni akartam róla, de nem tudtam, hogy kinek és mit mondhatnék, hogy ki hinne egyáltalán nekem. Fel s alá járkáltam a lakásban a megoldás után kutatva, de minél jobban agyaltam rajta, annál idegesebb és kétségbeesettebb lettem.

Hirtelen zajt hallottam a bejárati ajtó felől. Megtorpantam, egy napra elég volt ennyi sokból, és megmagyarázhatatlan dologból. A zaj ismét sértette a fülemet. Olyan, mint egy erőtlen kopogás. Igen határozottan kopogásnak tűnt. Vettem egy nagy levegőt és egy határozott mozdulattal kitártam az ajtót. Nem láttam senkit, már majdnem becsuktam, amikor a lábtörlőmön egy fekete macska kuporgott, és hatalmas sárga szemeivel engem nézett. Nyávogott párat, hogy felhívja rám a figyelmét. Gyanúsan méregettem, biztos voltam benne, hogy még soha sem láttam ezelőtt itt, az enyém meg biztosan nem volt. Úgy tűnt, mint aki nagyon éhes. Lassan leguggoltam mellé, és óvatosan felemeltem a földről. A tappancsai jégcsaphoz hasonlítottak, olyan hidegek voltak. Biztosan már régóta a hidegben fagyoskodott étlen szomjan. Megsajnáltam őt, és adtam neki ételt. Ő hálásan dorombolt, és a kezemhez dörgölőzött.

Furcsa érzés kerített hatalmába, olyan rémisztő, mégis megnyugtató, fáztam mégis valami melegített belülről. Nagyon fáradt lehettem, és a nénivel történt események is nyomasztottak. Eldöntöttem, hogy megpróbálok aludni, hátha ez csak egy rossz álom, és holnapra minden elmúlik. Ahogy becsuktam a szemem, azonnal ki is nyitottam. A fekete macska engem bámult a szekrényen ülve. Mereven nézte az ágyam, és benne engem is. Rémisztően hatott a sötétben az a sárga nagy szempár. Hiába hívogattam, nem akart odajönni. Biztosan fél, talán bántotta valaki, gondoltam magamban, de nem adtam fel. Tovább szólongattam, mire megmozdult. Ezt jó jelnek vettem, így folytattam. A cica végül meggondolta magát, és lassú léptekkel az ágyam felé lépdelt, és letelepedett az egyik párnámra, amit nem használtam. Megsimogattam, amire ő ismét dorombolni kezdett, és közelebb araszolt egy kicsit az arcomhoz. Megmosolyogtam a jelenetet, mindig is tudtam, hogy az állatok képesek felvidítani az embert, vagy megnyugtatni, a macskák meg különösen értenek az ilyesmihez.

Lehunytam a szemem, de nem hagytam abba a cica simogatását. Olyan volt, mintha egyre közelebb jött volna, és mintha már sokkal nagyobb lett volna, mint az imént. Nem zavart, egyáltalán nem. Sokkal jobban éreztem magam, hogy itt feküdt mellettem, nem éreztem tőle olyan egyedül magam, mint általában. Valószínűleg valamikor elalhattam, mert furcsa kaparászó hangra ébredtem fel. Az órára pillantottam, éjfél körül lehetett. A cicát kerestem a kezemmel magam mellett, de nem találtam, eltűnt. Biztos arrébb ment, gondoltam magamban, de akkor megint azt a furcsa hangot hallottam. Felkeltem, és a lámpa után tapogatóztam, de nem működött, mintha elment volna az áram. Egyre furcsábbnak éreztem ezt az éjszakát. Suttogva a cicát szólongattam, de nem adott ki semmilyen hangot, hogy megtaláljam. Az elemlámpám után kotorásztam a fiókban. Már régen használtam, az elem kicsit lemerülőben volt, ezért a tenyeremhez ütögettem, hogy bekapcsoljon. Végig pásztáztam a szobámat, de nem láttam sehol a kis állatkát, helyette egy férfit, akinek a kezében egy zsák, és egy vascső volt. Rémültem pillantottam rá, valószínűleg ő sem számított a házigazdára, mert mozdulatlanul állt, és engem bámult. Egy sikoly hagyta el a torkomat, ami őt is mozgásra késztette. Ledobta a zsákot a földre, és a csővel a kezében elindult felé. Én csak hátráltam kiutat keresve, de az egyetlen esélyem az ajtó lett volna, vagy az ablak, de ő mindkettőhöz ő sokkal közelebb volt, mint én. Tudtam, hogy erre utalt a néni, hogy talán igaza lehetett, és ő az utolsó ember, akit még látok mielőtt meghalok. Esélyem sem lett volna a menekülésre, ezért azzal nem próbálkoztam, helyette egy olyan tárgy után kutattam, amivel esetlen megvédhetem magamat. Egy vázát érintettem, és fontam a nyaka köré a karomat, hogy készen álljak a támadásra. A férfi lassan közeledett, nem tett semmilyen mozdulatot addig, amíg a sarokba nem szorított. Rettegtem, nem akartam így végezni. Összeszedtem minden megmaradt erőmet, és a magasba emeltem a vázát, hogy lesújthassak vele. A férfi hirtelen felordított, és csapkodni, kiabálni kezdett. Ijedtemben kiejtettem az elemlámpát és a vázát a kezemből. Négykézláb másztam utána, míg végül az ágy alatt megtaláltam. A zaj felé irányítottam, és döbbenten láttam, hogy a macskám, akit befogadtam éjszakára, megtámadta a betolakodómat, és az arcát karmolássza hangos nyávogás, és morgás közepette. Tudtam, hogy itt az idő, átugrottam az ágyon, és az ajtó felé vetettem magam. Kirohantam, és az utcára siettem. Ahogy kiléptem az ajtón egy másik idegen állt ott. Arcát megvilágította a lámpa fénye. Sötét kapucni fedte a fejét, de alóla mégis jól látszott a világító szeme. Leginkább a cicára emlékeztetett, akit bent hagytam. Valamiért megéreztem, hogy nem a bentihez tartozik. Látta a rémült arckifejezésemet, és lesegített a lépcsőn. A keze olyan erős, és magabiztos volt, ő nem tűnt rossz embernek, inkább igazi megmentőnek. Röviden elhadartam neki, hogy mi történt, mire ő berontott a házba, és eltűnt a sötétségben. Összekulcsoltam a karom a lábaim körül, és vártam. Bíztam benne, hogy a megmentőm és a cica jönnek ki onnan, nem pedig a betolakodó férfi, aki az életemre tört. Csattogás, tompa puffanás hallatszott bentről. Igyekeztem leküzdeni a rossz érzésemet. Kintről szurkoltam a jótevőmnek, hogy élve jöjjön ki onnan. Nem kellett sokáig várnom, amíg valaki kilépett az ajtón. Ő volt az, ő a megmentőm. Felpattantam, és gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem magamhoz, nagyon hálás voltam neki, hogy véletlenül erre járt, bár valahol mélyen tudtam, hogy ez nem lehetett véletlen. Kezdtem elhinni, amit az idős asszony mondott nekem.

-          Köszönöm, hogy vigyáztál Péntekre. – mondta teljesen váratlanul. A hangja olyan mélynek, érdesnek, és rettentően nyugodtnak hallatszott.

-          Péntekre?- kérdeztem vissza értetlenül.

-          A macskámra. Köszönöm, hogy vigyáztál rá- felvette a lába mellett dörgölőző macskát- Hamarosan újra találkozunk, előbb, mint gondolnád.

Mire megszólalhattam volna, már el is tűnt. A pillanat töredéke alatt semmivé lettek, mindketten. Nem úgy, mint a néni, hanem csak úgy simán eltűntek. Hittem neki, tudtam, hogy igaza lesz, és hamarosan újra találkozunk. Már nagyon vártam azt a pillanatot, amikor ő és Péntek ismét megjelenik. Mire a házba visszamentem, hogy a rendőrséget tárcsázzam, nem volt sehol a rablóm, ő is eltűnt. Csak a romok, melyeket maguk után hagytak. 

Tizenharmadik fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ahogy ígértem. Első terveim szerint felezve lett volna, mert kicsit hosszú, de meggondoltam magam, mert akkor az eső része unalmas lett volna. Ezért egyben hagytam az egészet, szóval előre is bocsi, hogyha hosszúnak találjátok. Vagy máskor mindenképpen felezzem el? Hogy szeretnétek? 

Remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet is, és nem csalódtok továbbra sem. Köszönöm szépen annak, aki elolvassa, és köszönöm a véleményeket is. :)

És ha van kedvetek megírhatjátok, hogy ki a kedvencetek az eddigi fejezetek után, és kit utáltok nagyon, és persze miért? :)
P.S.: Csináltam pár minibannert (nem a legjobbak, de ez van) és ha valaki szeretné kitenni őket a blogjára szóljon és megkapja hozzá a kódokat. :) 

 Tizenharmadik fejezet

– Drágám, gyere le! Egy fiatalember jött érted, hogy elvigyen az iskolába! - kiáltott fel az asszony a lányának.

June olyan gyorsan készült el, mint még soha. Képtelen volt leplezni az örömét. Még egy utolsó pillantást vetett a tükörképére, aztán lerobogott a földszintre. Ahogy meglátta, hogy ki jött érte, egyből lehervadt a mosoly az arcáról.

– Jason, te mit keresel itt? - szegezte neki a kérdést a lány.

– Kicsim, ne legyél udvariatlan! Nagyon kedves volt Jason-től, hogy érted jött! - torkollta le az anyja.

– Semmi gond, Mrs. Shepherd. June csak nagyon meglepődött, nincs igazam? - mondta a maga szívtipró módján.

– Hát persze! - bólogatott, miközben egy álmosolyt erőltetett az ábrázatára.

– Jason, szeretnél itt reggelizni velünk? – kedveskedett tovább a nő.

– Nem szeretne! Most mennünk kell suliba! - tolta kifelé az ajtón June.

– De hát hova siettek ennyire? Még van időtök bőven! - tiltakozott az asszony.

– Dolgunk van! - vágta rá.

– Nagyon örültem, hogy megismertem, asszonyom! - bólintott mosolyogva Jason.

– Én is, remélem, hogy máskor is találkozunk! – intett neki a nő.

June megvárta, amíg az anyja becsukja az ajtót és csak aztán támadt neki a fiúnak.

– Mi a fenét keresel a házamban? Mit akarsz tulajdonképpen?

– Csak erre jártam és gondoltam, hogy elviszlek téged is! – vigyorgott.

– Na ne hülyíts! Nálam nem jön be ez a sablonduma! Én nem vagyok olyan, mint azok a buta kis csajok, akiket szédítesz! - fintorgott a lány.

– Nagyon jól tudom, hogy nem vagy olyan, mint azok a könnyen kapható libák. Te egy okos lány vagy, aki több figyelmet érdemelne! - próbálkozott tovább Jason.

– Most meg bókolsz? Már mondtam, hogy nálam ezzel nem érsz el semmit sem! Mondd már meg nyíltan, hogy mit akarsz!

– Csak a barátod akarok lenni, ennyi az egész! – válaszolta.

– Nem is ismerlek, miért akarnék veled barátkozni? - nézett rá kérdően June.

– Akkor adj esélyt magadnak arra, hogy megismerj. Hidd el, nem vagyok olyan rossz, ahogy képzeled! – magyarázkodott a fiú.

– Tudod, a hírneved megelőzött és a miatt egy kicsit nehéz hinni neked!

– Az emberek szeretnek pletykálni, ne higgy el mindent, amit hallasz! Engedd, hogy megmutassam, hogy más vagyok! - mosolygott rá bátorítóan Jason.

– Rendben, de amint megbizonyosodok róla, hogy igazak rólad a hírek, békén hagysz! - húzta össze a szemeit a lány, jelezve, hogy komolyan beszél.

– Ámen! - bólintott a másik. – Akkor indulhatunk? – lépett oda az autóhoz és kinyitotta neki az ajtót.

June beszállt, bár még mindig nagyon gyanakodott a fiú hirtelen jött kedves viselkedése miatt. Jason pillanatokon belül mellette termett. A mosolya még mindig kitartóan feszült az arcára, miközben magában morgott. „Hogy mennyire egy makacs és gyanakvó ez a lány. Rettenetesen nehéz dolgom lesz vele!”

– Miért akarsz ennyire a barátom lenni? - kérdezte a lány, miután már elindultak. - Nem vagyok se a suli szépe, se menő, és semmilyen kitüntetésem sincs!

– Érdekes embernek tartalak, és szívesen megismernélek jobban! – válaszolta.

– Érdekes, mi? Soha sem voltál az, az ember, aki csak azért akar valakivel jóba lenni, mert érdekes! – jött elő ismét a lány kételkedő énje.

– Változnak az idők. Rájöttem, hogy sok gonosz dolgot tettem életemben, amiket már nem tudok jóvátenni, de jó ember még lehetek! - magyarázta tovább, remélve, hogy meg tudja győzni.

– És miért pont nálam akarod elkezdeni a jó útra térést? - akadékoskodott, mert egyszerűen nem ment a fejébe, hogy miért pont őt találta meg az iskola szívtiprójaként ismert hoki játékos.

– Mert téged aránylag sokan szeretnek, és ha veled sikerült elhitetnem, hogy jó ember vagyok, akkor mások is el fogják hinni! - kacsintott rá.

A lányt kirázta a hideg ettől a sok szédítő szövegtől, és ami egyenesen sok volt neki, hogy a fiú még rá is kacsintott. Kifelé bámult az ablakon, hogy ne kelljen tovább beszélgetnie a fiúval, ám nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő szerette volna. Jason nem vette a lapot és csak beszélt tovább.

– Úgy gondolom, hogy nagyon jó barátok leszünk! – mondta és még szélesebben mosolygott, mint eddig.

– Azt majd meglátjuk, még mindig nem tudok benned maradéktalanul megbízni! - válaszolta neki komolyan.

– Hidd el, én tudom! - bólintott és befordult az iskola előtt fenntartott személyes parkolóhelyére. - Hát azt hiszem, megjöttünk.

– Igen. Hát akkor köszönöm, hogy elhoztál. – szállt ki az autóból.

– Nagyon szívesen, máskor is! – követte ő is. 

Dilen is pont akkor érkezett meg az autójával az iskola elé. Nem állt meg olyan közel az épülethez, mint Jason. Éles látásának köszönhetően nagyon jól látta, hogy June a fiú autójával érkezett és együtt indultak az épület felé. Érezte, ahogy a düh egyre jobban fokozódik benne, a kormányt olyan nagyon szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. Azt vette észre, hogy kapkodva veszi a levegőt. Vett pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát. Szépen lassan elengedte a kormányt, lehunyta a szemét és hátradőlt az ülésen. Egy kis idő múlva sokkal nyugodtabbnak érezte magát, bár a dühe nem múlt el teljesen.

Messziről hallotta az óra kezdetét jelző csengőt. A mellette lévő ülésről felkapta a táskáját és a rajzmappáját, majd rohant is az épület felé. A nagy sebességtől csak úgy csúszott végig a folyosó kövén. Alig bírt lefékezni a terem előtt. Szerencsétlenségére a tanár pont akkor akarta becsukni az ajtót.

– Oh, Mr. Shaw. Elkéstél! Ülj a helyedre és iskola után bent maradsz büntetésben! - jelentette ki a tanár.

Dilen okosabbnak látta, ha csöndben marad, és nem szól vissza neki, mert az még több büntetést jelentett volna a számára. Tudomást sem véve a lányról ment el mellette a helyére. June hátrafordult, hogy váltson vele pár szót, de a tanár úr ezt nem díjazta.

– Shepherd, fordulj előre, itt minden érdekesebb, mint hátul.

– Elnézést! - válaszolta a lány és megpördült.

Az óra hátralévő részében akárhányszor akarta megszólítani a fiút, mindig lebukott, ezért sikerült magának is elintéznie a büntetést.

Ahogy a tanár kimondta a végszót, Dilen már el is tűnt a teremből, June pedig rohant utána. Alig bírta utolérni a fiút.

– Dilen, várj már meg! - ragadta meg a kezét a lány.

– Gyorsan mondd, mert dolgom van! - vágta oda neki flegmán.

– Valami baj van? És mégis mi dolgod van? - kíváncsiskodott.

– Rajz…- vonta meg a vállát

– Juuuuune! - kiabálta Sarah a folyosó végéről.

Mind a ketten arra kapták a fejüket és meglátták a vadul kapálózó lányt, aki éppen feléjük sietett.

– Majd dumálunk! - mondta Dilen, és egy percen belül már nem volt a lány mellett.

June kapkodta a fejét össze-vissza, hogy hova tűnhetett a fiú, de már nem látta.

– Jaj, szia! Nem hallottad, hogy kiabáltam? - lihegett Sarah, ahogy odaért.

– De igen. Éppen Dilennel beszéltem… - válaszolta.

– Tényleg és hol van most? - nyújtogatta a nyakát, hogy körülnézzen.

– Már elment. Talán rajz órája lesz.

– Kár, hogy elszalasztottam. Na, mindegy. Este jössz az edzésre? Az edző nyílt edzést tart és bárki megnézheti a fiúkat! - ujjongott a lány.

– Miért akarnám megnézni? - fintorodott el a másik.

– Mert Dilen is ott lesz és sok más helyes pasi is. A hokisok mind jó pasik! - győzködte tovább Sarah. - Loraine és Mark nem jönnek, mióta együtt járnak olyanok, mint akik össze vannak nőve. - forgatta a szemeit.

– Rendben, akkor elmegyek. De csak azért, hogy ne kelljen egyedül menned, nem más miatt! - szögezte le.

– Igen, igen, persze, tudom… - mosolygott és belekarolt barátnőjébe. – Gyere, menjünk órára!

Dilen egyszerűen nem tudott koncentrálni a munkára. A keze csak járt a lapon és akaratlanul is alkotott, az esze viszont teljesen másfelé kalandozott. A telefonjának a rezgése hozta vissza az órára. Amíg a tanár nem figyelt elolvasta az SMS-ét. „Mivel még nem láttalak egy edzésen se, este randi! Cole”

– Nagyszerű! - motyogta maga elé.

Egy laza mozdulattal visszadobta a táskájába a kis készüléket és minden figyelmével a rajzolásra koncentrált. Először csak egy szem látszott, aztán még egy és szépen lassan egy teljes arc alakult ki. Ez az arc természetesen June-é volt. Nem tudta kiverni a fejéből a reggel történteket. Ahogy Jason-re gondolt megint előjött a mérhetetlen dühe. Annyira szorította a ceruzáját a papírhoz, hogy annak letörött a hegye, egy lyukat hagyva maga után a csodaszép alkotáson.

– Dilen, minden rendben van? - tette a kezét a vállára a tanárnő.

– Őőő… igen, csak kicsit ideges vagyok! Semmi gond! - válaszolta neki.

– Azt látom. Ezzel tönkretetted a rajzodat, pedig ismét tökéleteset alkottál! - emelte fel az asztalról a papírt a nő.

– Úgy gondolja? - nézett rá kérdőn Dilen.

– Igen, úgy. Nagyon tehetséges vagy, mindenképpen egy művészeti főiskolába kellene menned! – mosolygott.

– Ezen még el kell gondolkoznom! - mosolygott ő is.

– Ha úgy döntesz, hogy megpróbálod, akkor nagyon szívesen írok neked ajánlólevelet, és beszélek egy barátommal is, aki a Művészeti Akadémiám dolgozik! - adta vissza a rajzot.

– Köszönöm a segítségét! - bólintott a fiú és elpakolta a cuccait, mert időközben az órának is vége lett.

Ahogy kilépett az ajtón, meglátta Jason-t a barátai társaságában. Éppen egy kisebb csoport lányt fűztek, de ahogy meglátta June-t egyből odament hozzá. Dilen-ben ismét felfokozódott a harag és olyan erősen markolta a táskáját, hogy akik elmentek mellette, mind ijedten ugrottak arrébb. Ha látni lehetne az emberek auráját, akkor az övé már lángolt volna. Jason megpillantotta a dühöngő fiút. A szája gonosz mosolyra húzódott és egyik kezével átkarolta a lány vállát. Tudta, hogy ezzel bosszantja a másikat, de igazság szerint nagyon élvezte a helyzetet. Dilen mély levegőket véve próbálta lenyugtatni magát. Hátat fordított a kis csoportnak és olyan gyorsan eltűnt, ahogy csak tudott. 

– Jössz a ma esti nyílt edzésünkre? - érdeklődött Jason.

June-t zavarta, hogy a fiú ennyire közel van hozzá, ezért kissé arrébb húzódott tőle.

– Igen, megyek! Sarah el akart menni mindenképpen, én pedig úgy döntöttem, hogy elkísérem. - válaszolta neki.

– Ha ott leszel, akkor kétszer olyan jól fogok teljesíteni! - próbálkozott a fiú.

– Szerintem nélkülem is elég jól játszol! - tiltakozott a lány.

– Ezt nem tagadom! Azért jó, hogy megtisztelsz a jelenléteddel!

June erőltetetten mosolygott és egy mondvacsinált indokkal elindult az egyik irányba.

– Jason, ne haragudj, most mennem kell! Még van dolgom, mielőtt büntetésbe megyek! – hadarta.

– Rendben. Alig várom, hogy este találkozzunk! - búcsúzott tőle.

„Azt hiszem, jó úton haladok, hogy Shaw dührohamot kapjon! Ez az Jason, már nem kell sok és a csaj a lábaid előtt hever!” – gondolta magában önelégülten és visszament a csapattársaihoz és az őket körülvevő hölgykoszorúhoz.

A lány mindenhol a fiút kereste. Először a rajzterembe ment, ahol a tanárnőn kívül nem volt senki.

– Keresel valakit? – kérdezte tőle a nő.

– Jó napot! Igazából Dilen Shaw-t szeretném megtalálni! – válaszolta, miközben nézegette a falakat borító alkotásokat.

– Már nincs itt. Régen vége az órának. - mondta Miss Johnson.

– Oh, köszönöm! - szomorodott el June.

– Te vagy az a lány? - váltott témát a másik, ahogy tüzetesebben megnézte az arcát.

– Nem értem, mire gondol a tanárnő! - nézett rá kérdőn.

– Dilen műveiről. Nagyon sokszor rajzolt le valakit és eddig nem tudtam ki az, de most már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy te vagy az! – magyarázta.

– Miért rajzolt volna le engem? - döbbent meg a lány.

– Azt nem tudom, de ha ide jössz, akkor meg tudom neked mutatni őket. Van pár darab nálam. - húzta ki az asztalfiókját a nő.

June odament hozzá és a kezébe vette a papírokat, amiket felé nyújtottak. Ámuldozva bámulta őket.

– Te jó ég! Tényleg én vagyok mindegyiken! - szaladt ki a száján.

– Ezek nagyon szépen és részletesen kidolgozott alkotások. Nagyon fontos lehetsz a számára. Már beszéltem neki arról, hogy főiskolára kellene mennie, örülnék, ha segítenél meggyőzni. Még nagy művész lehet belőle! - áradozott a tanárnő.

– Persze, segítek!  Már amennyiben hallgat rám! - mosolygott June.

– Biztos vagyok benne, hogy ad a szavadra! - helyezte vissza a rajzokat a fiókba a nő.

– Remélem, hogy igaza lesz Miss. Johnson! - pillantott a faliórára. – Jaj, ne haragudjon, de rohannom kell, már így is elkéstem a büntetésemből! Viszontlátásra!

Olyan sebesen rohant a terem felé, hogy a lendülettől beesett az ajtón. Szerencséjére meg tudott állni időben, máskülönben nekiesett volna a tanári asztalnak. Minden szempár rá szegeződött, kiváltképpen a tanáré.

– Oh, June Shepherd! Ez az első eset, hogy valaki így esik be a büntetésre. Azonnal ülj le, vagy meghosszabbítom az idődet! - utasította a férfi.

A lány leült az egyik üresen álló helyre, ami véletlenül Dilen mellett volt. A tanár visszaült a helyére, kezébe vette a könyvét és elmerült annak világában. A büntetés ideje alatt tilos volt a kommunikáció minden formája, ezt minden diák nagyon jól tudta, leginkább a minden szabályt pontosan betartó June. Még sem bírta ki, hogy ne szóljon a nagy munkában lévő fiúhoz.

– Mit csinálsz? – suttogta.

– Rajzolok. – válaszolta neki rá se nézve.

– Megint engem? – kérdezte.

– Mi? - kapta fel a fejét és ránézett.

– Akarom mondani, hol voltál egész nap? Mindenhol kerestelek! – faggatózott tovább és olyan halkan, ahogy csak tudott közelebb araszolt az asztalával együtt a fiúhoz.

– Dolgom volt. Mi közöd hozzá? - fordította a figyelmét ismét a rajzára.

– Tessék? Olyan furcsa vagy ma! – a meglepetéstől kicsit hangosabb lett a hangja.

A tanár felemelte a fejét a könyvéből és döbbenten figyelte a beszélgető párost.

– Shepherd! Azonnal menj vissza a helyedre. Mit keresel Shaw nyakában? Enyelegni a büntetés után kell! És különben sincs beszéd! - kiáltott rájuk.

June fogta az asztalát és visszahúzta a korábbi helyére. Elővett egy füzetet és abba kezdett írni, hogy elhitesse a tanárral, hogy csendben marad. Ő egy darabig figyelte a lányt, utána pedig ismét belefeledkezett a könyvébe.

Letépett egy kis darabot a füzetéből, ráfirkantott pár sort, majd óvatosan odahajította a fiúhoz. A kis fecni pont Dilen rajzának a közepén landolt. Felnézett és a lány felé fordult, aki vadul jelezte, hogy olvassa el az üzenetet. A pad alatt kibontotta és olvasni kezdte. „Beszélnünk kell a büntetés után! El kell mondanod, hogy mi történt veled!” Ráfirkantott pár mondatot a lap aljára és visszadobta neki, de úgy, hogy az fejbe találta a másikat. „Ne zaklass már! Nem akarom meghosszabbítani a büntetésemet!” - olvasta némán a szavakat. Rosszul érintették az olvasottak, de nem akarta a fiút zavarni, ahogy ő kérte. A büntetés hátralévő részében a füzetébe firkálgatott, miközben olykor-olykor lopva rápillantott.

Dilen nagyon jól tudta, hogy a lány mikor bámulja őt, sőt, azt is tudta, hogy mit csinál, anélkül, hogy odanézett volna. Kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy megbántotta. De nagyon haragudott rá és Jason-re is. Annyira próbálta elterelni a figyelmét a kínzó gondolatokról, hogy a keze egyre vadabbul táncolt a papíron. A végén már olyan hangos volt, hogy mindenki őt nézte, ami neki fel sem tűnt.

– Dilen Shaw! Hagyd abba a firkálást, mert mindenkit idegesít! - rivallt rá a tanár.

– Bocsi! - állította meg a kezét és körülnézett diáktársain. A legtöbben elkapták a tekintetüket róla, amikor a szemükbe pillantott.

– Mivel már majdnem lejárt a büntetésetek, takarodjatok innen! És remélem, hogy Shaw és Shepherd, veletek nem találkozom itt többet! Külön-külön is az ember idegeire mentek, nem hogy együtt! – magyarázta a férfi.

– Köszönjük! - hadarta June, kiviharzott a teremből és megállt az ajtó mellett. Őt követte az összes diák, Dilen volt az utolsó, aki kijött. A lány megragadta a karjánál fogva és oldalra rántotta.

– Nem menekülhetsz el folyton! Beszélni fogunk! - fenyegetőzött a lány.

– Mi a fenét akarsz már tőlem? – húzta össze mérgesen a szemeit Dilen.

– Csak megtudni, hogy mi bajod van. Kerülsz, és olyan bunkón viselkedsz!

– Nincs jó napom, és nem kerüllek! Dolgom van! – vágta rá.

– És mégis mi az a dolog? - kíváncsiskodott tovább.

– Miért kell neked mindenről tudnod? Majd találkozunk, most mennem kell, mindjárt edzés! Úgy tudom, hogy te is jössz, hogy megnézd azt a csodálatos játékost, Jason-t! – fordított neki hátat és elindult az öltöző felé.

– Igen megyek… - kiáltotta utána, de akkor esett le neki, hogy mit mondott a másik. - Nem miatta! Érted, nem miatta!

Dilen nagyon jól hallotta a lány szavait, mégis úgy csinált, mint aki nem. Mérgesen bemasírozott az öltözőbe, ahol a csapattársai hangos beszélgetés közepette készülődtek. Egyenesen a szekrényéhez ment. A táskáját a padra dobta és anélkül, hogy valakihez szólt volna, öltözött. El akart kerülni mindenféle beszélgetést Jason-nel és a barátaival. Félt attól, hogy féktelen dühe miatt elveszíti a fejét és nekimegy. Ám ezt nem olyan egyszerű elkerülni egy tesztoszteronnal átitatott zárt helységben.

– Nocsak-nocsak… Csak nem erősített egy kicsit a mi kis Shaw barátunk? - támaszkodott az egyik szekrénynek Jason. - Vagy kifejezetten csak egy valakinek akarsz tetszeni?

– Kopjatok le! – vágta oda nekik a fiú, miközben előpakolta a felszerelését.

– Oh, hogy felvágták a kisfiú nyelvét! - szólalt meg egy srác.

– Vagy talán szeretne egy verést! - jelent meg mögötte egy másik.

Dilen kiváló térlátásának köszönhetően felmérte a helyzetet, hogy hány fiúval kell megküzdenie, ha ilyenre kerülne a sor. Akaratlanul is elmosolyodott, amikor a fiúkra nézett.

– Mit mosolyogsz te kis szarházi? – idegeskedett Jason.

– Csak olyan mulatságosak vagytok, ahogy itt feszítetek mellettem, mint a nagy fiúk! - nevetett, azért, mert ez volt a legjobb módja, hogy felbőszítse őket.

– Fogd be a szád, mielőtt beverem! - lökött egyet rajta az egyik játékostársa.

Dilen nekiesett a szekrényének, a nyaklánca beleakadt a rácsba és leszakadt a nyakáról, egyenesen Jason lába előtt landolva a földön. Ő lehajolt érte, felvette és a magasba emelte, hogy ő és a haverjai jobban szemügyre vehessék.

– Azt azonnal add vissza! - támadt felé a fiú, de a többiek visszatartották.

– Mitől olyan fontos ez neked? Talán anyucitól van? - gúnyolódott a másik.

– Ha nem adod vissza, akkor nagyon megbánod! - lett egyre dühösebb.

– Jaj, most meg kellene ijednem tőled? - nevetett és vele együtt a többiek is.

– Jobban teszed, hidd el! - válaszolta és közelebb lépett hozzá.

– Vedd el, ha kell! - lóbálta a levegőben, cukkolva tovább a fiút.

Dilen egy pillanaton belül eltaszította a két srácot, akik mellette álltak és rávetette magát Jason-re. A földön verekedtek. Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik. A többiek kiabálva bíztatták őket.

– Mi a nyavalya folyik itt? - rontott be az ajtón az edző. - Azonnal hagyjátok abba!

Odament a földön fetrengő pároshoz és lerángatta Dilen-t a másikról. A fiúk felsegítették Jason-t. A férfi a két srác között állt, felváltva nézve hol az egyikre, hol a másikra.

– Hallgatom a magyarázatot!

– Ez az őrült nekem rontott! - szólalt meg Jason és letörölte az arcáról a vért.

– Ti kötöttetek belém. A nyakláncomat akarom! - javította ki az előző választ.

– Egy vacak ékszer miatt tört ki ez a bunyó? Ne szórakozzatok, mik vagytok ti, óvodások? – csapott a szekrényekre a férfi. - Különben is ide azzal a lánccal. Sem edzésen, sem meccsen nem viselhettek ilyet, veszélyes lehet! - nyújtotta a fiú felé a kezét. Jason beleejtette a tenyerébe az ékszert.

– De edző, nekem szükségem van rá, viselnem kell! – tiltakozott Dilen.

– Mégis miért? – nézett rá kérdőn.

– Amolyan kabala. – válaszolta.

– Boldogulsz te nélküle is. Az edzés végén megkaphatod. Most pedig a pályára! - rejtette a zsebébe a nyakláncot és tolta kifelé az ajtón a már felöltözött fiúkat.

– Ha még egyszer hozzám érsz, eltöröm a karod! - fenyegetőzött Jason.

– Az előbb se nagyon remekeltél! - mosolygott gúnyosan a másik.

– Elintézlek a pályán! - mondta és ingerülten elhagyta az öltözőt.

– Már várom azt a pillanatot! - szólt utána.

Ő volt az utolsó, aki bent maradt. Nekidőlt a szekrényeknek és a fejét oldalra fordította, így pont kilátott az ablakon. Már majdnem teljesen besötétedett. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Ma este Telihold lesz! Te jó ég, hogy felejthettem el! A medál nélkül nem tudom, hogy mi lesz! - gondolkozott hangosan és mérgében ököllel belecsapott a szekrénybe. Az ütés olyan erősre sikeredett, hogy ott maradt a kezének a nyoma. Magára kapta az összes védőfelszerelését, kezébe fogta a korcsolyáját, ütőjét és sisakját, majd csatlakozott a többiekhez.

Az edző elosztotta a csapatokat. Dilen és Jason két külön csoportba kerültek, így ellenfelekké váltak. Mielőtt felment volna a pályára, végignézett a lelátón és megpillantotta Cole-t June és a barátnője mellett. Jelezni akart neki a Holdról, de nem volt nála a telefonja, odamenni meg nem tudott. Abban reménykedett, hogy nem lesz semmi baj sem, hiszen nem ez lenne az első átváltozása. Felvette a korcsolyáját és a sisakot, majd felment a jégre. A kapusok a helyükre mentek, a játékosok felsorakoztak és elkezdődött a meccs. Dilen próbálta a legjobb formáját nyújtani, különösen, mert nézőközönsége is volt. Még sem tudott minden figyelmével a játékra koncentrálni, mert a Hold folyton bekúszott a gondolataiba. Jason és a barátai bosszút terveztek az öltözőben történtek miatt. Amíg nála volt a korong és a kapu felé tartott vele, ők együttes erővel eltarolták. Mivel nem volt felkészülve a támadásra és a gondolatai is máshol jártak, ezért végigszántotta a korcsolyapályát. Az ütője messze repült tőle. A fiúk nevetve álltak a kapujuk előtt, élvezték a helyzetet. A lelátón a diákok mind felhorkantak, különösen June.

– Úr isten, ez fájhatott! Meg kell néznem, hogy jól van-e! - pattant fel a helyéről a lány.

– Nincsen baja! - ragadta meg a kezét Cole.

– Még mindig nem kelt fel! - aggodalmaskodott tovább.

– Ez egy durva sport… És hidd el, jól van! - csitítgatta és visszahúzta maga mellé a padra.

Mindenki feszülten figyelte az eseményeket. Dilen pár pillanat múlva felkelt, felvette az ütőjét és visszaállt a pozíciójába.

– Minden oké? – kiáltotta oda neki az edző.

– Persze. Élek még! - válaszolta vissza.

– Ezt szeretem hallani. Folytassátok tovább! - jelzett nekik.

Jason felnézett June-ra és intett neki. A lány zavarában visszaintegetett, de kellemetlenül érezte magát, különösen azért, mert Cole mellett ült.

– Milyen szerencsés vagy, hogy a legjobb játékos oda van érted! - olvadozott Sarah.

– Ez nem így van, nincs köztünk semmi! Valamit félreértettél… - mentegetőzött a lány, de a másik, mintha meg se hallotta volna.

– Remélem én is ilyen szerencsés leszek, és Dilen a pasim lesz! - mosolygott és álmodozott.

Cole és June lassan egyszerre felé fordították a fejüket a hallottak miatt, bár nem szóltak semmit sem. Mind a ketten nagyon jól tudták, hogy ez soha sem fog bekövetkezni.

Dilen szorosabban markolta az ütőjét. Farkasszemet nézett ellenfelével.

 „Várj csak, ezt most visszakapod!” - tűnődött magában. Gondolatban végig futtatta a tervet, hogyan fogja kicselezni a fiúk következő támadását. Egy jó passz után hozzá került a korong. A kapu felé tartott, amikor Jason és társai elé vágtak, hogy megint kiüssék, de ő most számított erre. Két társát kikerülte, Jason-nek pedig nekiment minden erejével. A fiú úgy repült el onnan, mintha egy bábu lenne. Ő maga sem hitte, hogy ilyen erősen lökte fel. Az ablak felé pillantott. A Hold már felbukkant. Ott tündökölt az égen teljes valójában. Elakadt a lélegzete, kapkodta a levegőt és a földre rogyott. Négykézláb kúszva elindult az ajtó felé. Összeszedte minden erejét és kényszerítette magát, hogy felálljon. Kilökte az ajtót és eltűnt a sötétségben.

Cole felugrott a helyéről. Ő is meglátta az ablakon bekukucskáló égitestet.

– A fenébe! – morgott.

– Mi történik? - állt fel June is.

– Te maradj itt, megértetted? - figyelmeztette őt a fiú és Dilen után rohant.

Sem Sarah, sem June, sem a többiek nem értették, hogy mi zajlik az orruk előtt. Felsegítették Jason-t a földről, aki olyan volt, mint akit elgázolt egy teherautó.

Dilen rohant az erdő felé, amennyire tudott. Minden energiájára szüksége volt, hogy lelassítsa az átváltozást. Cole olyan sebesen ment utána, mint még soha, így sikerült utolérnie a másikat.

– Mi van veled? - kérdezte egyből és segített neki bejutni az erdő védelmet nyújtó rengetegébe.

– A nyaklánc… az edzőnél… - lihegte.

– Hogy mi? Mit keres ott? Vissza kell szereznünk, ebből baj lehet, csak tarts ki! - hadarta és összevissza forgolódott, hogy kitalálja, mi legyen.

Mind a ketten az erdő széle felé fordították a fejüket, mert léptek zaját hallották. Cole óvatosan a csizmájához nyúlt, készen állva arra, hogy megvédje magukat, ha szükséges. June bukkant elő a fák mögül és ijedten nézett rájuk.

– Mondtam, hogy maradj ott! Nem hiszem el, hogy ilyen értetlen vagy! - rivallt rá a lányra a fiú.

– Tudni akartam, hogy mi van vele! Dilen jól vagy? - lépkedett közelebb hozzájuk.

– Menj el innen, veszélyben vagy!

– Segíteni akarok! – ellenkezett makacsul.

– Akkor szerezd meg a láncot az edzőtől. Azonnal, mielőtt késő lesz! - adta ki neki a feladatot Cole.

– Nyaklánc… edző… rendben! - összegezte June és rohant vissza a jégcsarnok felé.

Dilen fájdalmas tekintettel bámult barátjára, miközben kezdett átalakulni.

– Nem szabadott volna engedned! – suttogta.

– Jobb lett volna, hogyha itt marad, és esetleg rátámadsz? Ugye tudod, hogyha átalakulsz, meg kell akadályozzam, hogy bajt okozz? - magyarázta neki.

– Senkit se akarok bántani, se őt, se mást! - nézett rá könyörgően. 

June annyira futott, hogy már nem csak a lába, hanem az oldala is sajgott. Alig kapott levegőt, de nem akart megállni. Tudta, hogy Dilennek szüksége van rá. Az épületbe érve kereste a férfit, de nem találta sehol sem. Az irodájába sietett. Úgy rontott be az ajtón. Ott sem volt az edző. Már majdnem elhagyta a szobát, amikor egy vörös követ pillantott meg a papírhalom tetején. Odament az asztalhoz és kezébe vette a láncot. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy megérintette. A zsebébe rejtette az ékszert és szaladt vissza az erdőbe a fiúkhoz. Ahogy odaért és látta őket, teljesen ledöbbent. Dilen sehol sem volt, csak egy hatalmas farkas, aki éppen Cole-lal viaskodott. A fiú észrevette őt, de nem akart hozzászólni, nehogy a farkas a lányt vegye célba. June azt hitte álmodik. Cole vadul hadonászott a tőrrel, miközben próbálta lenyugtatni a fehér óriást.

– Dobd ide, most! - ordította a fiú a lánynak.

Ő még mindig teljes transzban csak állt ott. A farkas felé fordította a fejét és őt figyelte. Lassú léptekkel elindult felé, a lány pedig egyre hátrált, amíg neki nem ütközött a háta egy fának.

– Ide azzal a szarral és ne tegyél hirtelen mozdulatot, akkor nem bánt! - nyugtatgatta a rémült June-t, miközben lassan felé araszolt.

– Hol… hol… hol van Dilen? - kérdezte félelemtől remegő hangon.

– Éppen előtted. Nem fog bántani! A farkasok nagyon jól emlékeznek! – magyarázta.

– Ez megette őt??? – kerekítette ki a szemeit a lány.

– Dehogy ette! Ő maga Dilen! Tudom, hogy hihetetlen, de használd egy kicsit a fantáziád, biztosan láttál már alakváltós filmeket! Nézd a szemét, azt csak megismered! - ért oda mellé és óvatosan megfogta a kezét, hogy átvegye tőle a láncot.

Az állat mordult egyet, amitől Cole elkapta a kezét, és a lány elé állt.

– Bocsi, öcsi. Tudod, hogy bennem megbízhatsz! De azt nem engedhetem, hogy közelebb menj hozzá! - győzködte, mert nagyon jól tudta, hogy érti, amit mond.

Farkasszemet néztek a fiúval, majd az ég felé fordította a fejét és egy üvöltéssel köszöntötte a Holdat, az éjszaka királyát. Ismét rájuk emelte a tekintetét, majd elkezdett a jégpálya felé rohanni.

– Francba! - iramodott utána Cole. - Te maradj itt, most tényleg! – kiabálta vissza olyan hangosan, ahogy csak tudta.

Dilen nagyon gyors, farkasként meg pláne. A fiúnak rettenetesen kellett igyekeznie, hogy utolérje a másikat. Mivel kiváló kiképzést kapott, nem érte váratlanul ez a helyzet. Jobban megszaporázta a lépteit, majd amikor már elég közel ért hozzá, elrugaszkodott, remélve, hogy nem véti el a célt. Pont Dilen hátán landolt, amitől ő kicsit megzavarodott. Megtorpant, és vadul rángatózott, hogy lerázza magáról a zaklatóját.

– Bocsi haver, ez fájni fog, de meg kell tennem! - mondta hangosan, hogy a vergődés közepette meghallja a másik is.

Magasba emelte a tőrét és belevágta Dilen jobb mellső lábába, avagy a jobb kezébe. Ő ettől felüvöltött és fájdalmában az oldalára fordult. Cole lerepült a hátáról és a fűben landolt. A fegyvere markolatában volt némi vörös holdkő, így olyan hatása volt, mint a medálnak. A fiú az erdő felé fordította a fejét, remélve, hogy megpillantja a lányt. June feléjük szaladt, ám ahogy meglátta a földön fekvő lényt, megtorpant. Cole odalépett hozzá.

– Minden rendben? Nem akarsz leülni? – kérdezte előzékenyen.

Ő a fejét rázta, miközben le sem vette a szemét a farkasról. A fiú is megfordult és látta, hogy Dilen kezdi visszanyerni a régi alakját. A fejétől kezdve lefelé alakult vissza. Amint ismét ember lett, Cole a nyakába akasztotta a láncot.  Tompa puffanás ütötte meg a fülét. Hátrafordult és látta, hogy June terült el a füvön. Ő a szemét forgatta.

– Mit gondolsz miért kérdeztem, hogy nem akarsz e leülni? - intézte a szavait az ájult lányhoz, majd visszafordult a barátjához.

– Nagyon fog fájni megint, de mint tudjuk, kibírod és amúgy is meggyógyulsz. Akkor háromig számolok… - ragadta meg egyik kezével a tőrét, a másikkal meg a fiú vállára nehezedett, ő felnyögött az érzéstől, de ez még mindig elviselhetőbb volt számára, mint a következő másodpercekben rátörő kínzó nyilallás. – Egy… kettő… három! - mondta gyorsan és kirántotta a tőrt a vállából, olyan erővel és lendülettel, hogy hátraesett tőle.

Dilen felkiáltott és elájult. A vér csak úgy bugyogott a sebből. Mivel még nem indult el a gyógyulás folyamata, ezért el kellett látni. Cole az ingének az egyik ujját letépte és azzal kötözte át a karját. Bement az épületbe, remélve, hogy senkit sem talál már bent, hogy szerezzen pár ruhadarabot az unokatestvérének. Felöltöztette, összeszedte a még épen maradt felszereléseit és olyan közel állt a kocsival, ahogy csak tudott. Megállt a két fiatal mellett és végignézett rajtuk.

– Hát ez király… összeszedtem a cuccaidat, mint valami takarító, elszaggattam a kedvenc ingem, és most úgy nézek ki, mint valami csöves! Erre még titeket is cipelhetlek! A piszkos munka mindig rám marad! – kifújta a levegőt, majd egyesével bepakolta őket a hátsó ülésre.

Beszállt maga is a vezetőülésre. A visszapillantó tükörből rálesett a két még mindig eszméletlen kölyökre. Megrázta a fejét, beindította az autót és elindult hazafelé.