Noah

Sziasztok!
Hoztam nektek egy új novellát. Ezt is egy versenyre írtam, igaz nem jutottam tovább, de azért gondoltam megmutatom nektek.:) Egy régi történetek kapcsán írtam ezt. :) Köszönöm, hogy elolvassátok!

Noah

Elérkezett az év legizgalmasabb és egyben legijesztőbb éjszakája. Halloween-t én csak a rémségek éjszakájaként szoktam emlegetni. A gyerekek különféle jelmezekben járják a házakat édességgyűjtés céljából, a tinédzserek partikba járnak, és a szülők otthon ülve tíz körmüket lerágva várják haza csemetéiket. Ez csak a látszat, a felszíni világ. Az álcát magukra öltő emberek között feltűnnek az éjszaka sötét lényei is. Előbújnak sírjaikból a szellemek, rejtekhelyeikről a vámpírok, és csontos cafatos kezükkel ássák elő magukat a földből a zombik. Könnyedén korzóznak a város utcáin, hiszen ki gyanakodna rájuk, ki tudhat létezésükről. Olykor innen-onnan eltűnik egy ember, akik nagy valószínűséggel a kárhozottak táplálékaként végzik. Csak másnap kezdik keresni őket a családtagok, barátok kiplakátozva képüket a hirdetőtáblák és villanyoszlopok százain. De én tudom, hogy soha többé nem kerülnek elő, soha többé nem látják őket viszont.

Ez a kedvenc napom, imádok ilyenkor céltalanul bolyongani. Van benne valami varázslatos, valami megmagyarázhatatlan. Nem félek tőlük. Látóként meg tudom őket különböztetni az átlagemberektől. Mi Tiszták felismerjük a város szennyét, elkárhozott rétegét. Minket nem bántanak, tudják, hogy erősebbek vagyunk, hogy elpusztítanánk őket.

Lazán elfordítom a kulcsot a zárban, és kilépek az ajtón. Mezítláb lépkedek a macskaköves járdán. A borús, száguldó szél a vérvörös ruhám alját lebegteti  próbálja magával vonszolni, de nem elég erős hozzá. Hagyom, had erőlködjön. Kiengedem hosszú sötét hajamat, mely úgy követ engem, akár egy köpeny. Csak haladok tovább gondtalanul, vidáman. Denevér suhan el a fülem mellett. Egy vámpír felvette eme álarcát, hogy könnyebben zsákmányhoz jusson. Találó.

Ahogy elérem a sarkot, egy csapat rothadó hústömegbe botlok. Az egyiknek éppen abban a pillanatban esik le az állkapcsa, ahogy elmegyek mellette. Nem törődöm velük, ők csak próbálnak életben maradni, mint bárki más. Náluk sem tart örökké. Egy idő után mind darabokra hullnak. Vérfagyasztó sikolyt hallok jobbról. Segíthetnék, de nem teszem, helyette inkább befordulok a másik utcába. Megtorpanok, ahogy a végén egy árny mozdul. Lassan, komótosan. „Vajon ki ő?”- gondolom magamban és elindulok felé. Egyáltalán nem félek tőle, kíváncsiságom hajt előre. Úgy vonz maga felé, akár mágnes a vasat. Valami különöset, megmagyarázhatatlant érzek legbelül. Muszáj megtudnom ki ő, hogy mi csábít benne ennyire. Semmit sem látok belőle, csak egy sötét árnyékot. Nem várja meg, amíg odaérek, egy pillanat alatt eltűnik. Kétségbeesetten forgolódok, de nem lelem sehol sem. Egy apró nyomot sem hagyott maga után.

Kényszeredetten folytatom utam, amerre eredetileg is mentem volna, remélve, hogy viszont láthatom a vonzó idegent. Hirtelen egy lány ragadja meg a karom. Segítségért könyörög. Ruhája elszaggatva, haja megtépázva. Testén kék foltok, mocsok, és vér keverékét pillantom meg. Szemeiben rettegés tükröződik. Megsajnálom őt, megmentem támadójától. A vámpír, ahogy felismer, hátrálni kezd, majd egy szempillantás alatt denevérként tovaszáll. Felsegítem a lányt a földről és menekülésre bíztatom. Először tétovázik, aztán elfut. Elfelejtette megköszönni, amit érte tettem. Jellemző, az emberek gyakran megfeledkeznek az ilyesmiről.

Ahogy ismét elfordulok, az idegennel találom szemben magam. Még mindig nincs elég közel ahhoz, hogy lássam az arcát. Csak abban vagyok biztos, hogy hosszú fekete kabátot visel, mely palástként lebeg körülötte. Meggyorsítom lépteimet, hogy ez alkalommal ne szalasszam el őt. Már csak egy méter a köztünk lévő távolság. Látom, ahogy gúnyosan, gonoszul elmosolyodik, majd ismét köddé válik. Dühösen megtorpanok. Gyűlölöm, mégis akarom őt. Meg kell találnom, bármi áron.

Felnézek az égre. Valami megváltozik. A felhők komorabbak, sötétebbek lettek, a csillagok hol látszanak, hol nem. Tudom, hogy készülőben van valami, de azt nem, hogy mi. Egyszerűen érzem belül. Egyre hidegebb van, érzem, ahogy a hideg bekúszik a bőröm alá, egészen a csontjaimig hatol. Megborzongok. Nem talpam mezítelensége zavar, hanem inkább az érzés, az a kínzó és gyötrelmes érzés, mely nem hagy nyugodni. A hűvös, csípős idő kijózanít, elsöpri elmémre borult nehéz ködfelhőt. Egyszeriben mindent megértek. Az idegen értem jön, engem keres. Én hívom őt magamhoz, én vágyom társaságára már oly régóta. Végre meghallotta szavaimat, végre felel hívásomra. Elmosolyodok, a boldogság felmelegíti kihűlt testem. Valami azt súgja, tovább kell mennem. Ő is azt akarja, hogy megtaláljam. Egy hang megszólal. Nem tudom honnan jön, vagy hogy létezik-e egyáltalán. Talán elmém játszadozik velem, próbára téve józanságomat. Ez Halloween varázsa, olykor megzavarja az embert, vagy különös dolgokra készteti, furcsákat mutat neki. Pont az ilyenek miatt kedvelem oly nagyon ezt a mára már ünnepként számon tartott napot. Én Látó vagyok, képes arra, hogy különbéget tegyek való és valótlan között.

A hang egyre csak beszél hozzám, folyamatosan, néha olyan nyelven, amit még jómagam sem értek. Más nem hallja, csak is egyedül én, csak nekem szól.

– Kita! Kita!- nevemet ismételgeti egymás után. Válaszolnék, ha tudnám kinek, vagy ha biztosan tudnám hallja-e szavaimat. Lehunyom a szemem, hogy jobban élvezhessem beszédét, hogy jobban átérezhessem azt. Megborzongat, mégis vágyakozásra késztet. Gyűlölöm, és egyben imádom. Tudom, hogy ezt ő pontosan tudja, hogy tetszik neki, hogy játszadozhat velem. Nem bánom, egyáltalán nem. Hiszen úgyis hamarosan együtt leszünk. Amikor ismét kinyitom a szemem, őt látom meg először. Pár méterre áll tőlem. Karjait összefonja maga előtt, melytől sokkal rémisztőbbnek, rejtélyesebbnek hat. És az a mosoly, az a gúnyos, elégedettséget tükröző mosoly az őrületbe kerget. Legszívesebben rohannék felé, de nem tehetem. Kettőnk közé számos akadályt emelt, tudom, hogy ő tette. Lassan felé lépkedek. Az a csont és húscsoport állja utam, akikkel korábban találkoztam. Immár csak egy kezével nyúl felém az, amelyik állkapcsát vesztette. Úgy tűnik időközben egyik végtagjától is sikerült megszabadulnia. Kinyújtom felé én is jobb karom. Nem érünk egymáshoz, de még épen maradt szemében rémületet vélek felfedezni. Menekülni próbál, de hiába. Egy pillanat alatt semmivé porlasztom a társaival együtt. Ne állíthatnak meg holmi kis zombinak nevezett szánalomlények, lehet, hogy néhányan félnek tőlük, de én már nagyon régóta nem. A következő akadály három vámpír. Mosolyognak, tettre készek. Még nem érzik azt, hogy ezek az utolsó perceik. Időd adok nekik a menekülésre, de nem teszik. Elővillan ajkuk mögül tűhegyes szemfoguk, melyekről még nyomokban ott a rászáradt vér. Nem tudom eldönteni, hogy az áldozataik vére, vagy a sajátjuk. Nem torpanok meg egy másodpercre sem, határozottan haladok célom felé. Bal kezem feléjük fordítom, melytől mindhárman azonnal lángra kapnak. Ordítva, sikoltozva hemperegnek a földön, hogy túléljék, de már mindhiába. Esélyük volt menekülni, de nem tették. Elérkezett az utolsó percük ezen a földön. Egyre közelebb érzem magamhoz őt, már csak centiméterek választanak el tőle, amikor egy szellemcsoport állja utam. Nem tágítanak, látszik szemükben az elszántság. Ők nem félnek, tudják, hogy nem halhatnak meg, hiszen már úgyis azok. Menet közben nagy levegőt veszek, és kifújom. Egyenesen rájuk. Ők ettől tovaszállnak, akár egy kósza gondolat. Már nem maradt köztünk akadály. Rettegve közeledek felé, nem akarom, hogy ismét eltűnjön. Ő vár, mozdulatlanul, és közben engem néz. Egyre jobban kirajzolódik az arca. Sosem láttam még szebbet nála. Sötét haján olykor megcsillan a csillagok fénye, mosolya rendíthetetlenül feszül az arcára, szeme akár egy mély feneketlen tó vize oly sötét. Megállok előtte, és csak bámulom őt. Magamba akarom szívni a látványt, hogy egy életen át emlékezzek rá. Minden apró centimétert gondosan az agyamba vések. Nem bírom tovább, tudnom kell ki ő, és miért váratott ez idáig.

– Ki vagy te? – kérdezem tőle remegő hangon. Közelebb lép hozzám, és egészen közel hajol. A fülembe suttogja a választ. Érzem, ahogy a meleg levegő a fülemet cirógatja.

– Noah- feleli suttogva.

– Értem jöttél?

– Nem!- suttogja tovább. Nem látom arcát olyan közel áll. De nem akarok felé fordulni, csak azt akarom, hogy tovább suttogjon.

– Nem? Akkor kiért?- kérdezek vissza döbbenten.

– Mindenkiért! – ellép tőlem és körbe mutat a környéken. Tudom, hogy nem a kárhozott lényegre gondol, hanem az emberekre, akikkel végeztek. Hihetetlen, hogy nem értem jött, mégsem az én hívásom hozta őt ide, mégsem engem akar.

– Veled tartok én is!- mondtam határozottan. Gyengéden megrázta a fejét, úgy felelt.

– Még nem jött el az időd! Várj türelmesen kedvesem.

Hangja fájdalmasan szép és bársonyos. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Vele akarok menni, akárhová is megy. Körbe nézek, és látom, hogy emberek tömegei gyűlnek körénk. Nem mindenki a városból való, sokan messzebbről is jönnek. Mintha ott se lennék, úgy kerülnek ki, vagy gázolnak át rajtam. Szellemek, lelkek már mind. Vannak köztük, kik erőszakos gyötrelmes halált haltak, és vannak, akik egyszerű, szenvedés menteset. Noah kitárja tenyerét, és mind eltűnnek benne, akár egy mélységes lyukban. Nem jönnek elő többé, magával viszi őket, és engem nem.

– Mennem kell- suttogja ismét. Szavai egyre inkább fájdalmat okoznak belsőmben. Nem akarom, elengedni. Megragadom karját, de mintha a semmit érinteném, úgy csusszan ki kezeim közül.

– Nem jött el az idő.- ismétli és kitárja hatalmas földig érő fekete szárnyait. Még egyszer közelebb lép és homlokon csókol, majd elrepül. Nem látja őt más csak én. Várom őt, hogy visszatérjen, hogy eljöjjön az én időm. Érzem, tudom, hogy hamarosan visszatér, és magával visz. Én vagyok az első Látó, akit megcsókolt. Én vagyok a Halál hitvese.