Tegnap egy hirtelen pillanatban eszembe jutott egy jelent, amit gondoltam lejegyzek és megmutatom nektek. Terveim szerint a vámpíros novellát, amit korábban teljes változatban feltettem a másik blogomra, kiegészítem egy történetté(már ha eszembe jut valami használható ötlet), és ez lenne annak a prológusából egy jelent. Nem lett az igazi, de egyenlőre nem jöttem rá, hogy miért nem. Ha valakinek van ötlete szívesen fogadom. És köszönöm, hogyha elolvassátok.
(…) A nő tovább vergődött a két erős férfi karjaiban. Képtelen volt beletörődni sorsába. Ordítva, szitkozódva küzdött a legfontosabb dologért, az életéért. Fogva tartói hisztérikus nevetéssel figyelték a rángatózva szabadulni próbáló asszonyt. Ruhája a kosztól, izzadságtól és vértől mocskosra színeződött, félig leszakadt róla. Cipőt már nem viselt, meztelen lábaival rúgkapált, remélve, hogy az egyik aljas alakot eltalálja. Sötét haja őszes szálakkal keveredve csimbókosan lógott a háta mögött. Karmait mélyen belevájta az egyik férfi karjába. Az fájdalmasan felordított, ahogy felbuggyant a vér a mély vágás mentén. Mérgesen pofon vágta a nőt, aki a helység másik végébe repült. Hangos puffanással a falnak csapódott akár egy nehéz tárgy. Az arcán egy vékony vörös csík futott végig. Egy hirtelen mozdulattal letörölte, és feltápászkodott. Fájós tagjaival nem foglalkozott, nem akarta megadni a másik kettőnek az örömet, hogy rettegni lássák. Büszke volt, büszke arra, aki és ami. A férfi szélesen elmosolyodott, és lassú mozdulattal lenyalta karjáról a sötét színű szivárgó anyagot. A nő hol az egyiket figyelte, hol a másikat.
A folyosó felől léptek zaja zavarta meg őket. A két furcsa szerzet egy szempillantás alatt ismét kézre fogta a gyenge, mégis kitartó nőt, és az érkezők felé fordultak.
Három magas alak rajzolódott ki a homályból, ahogy egyre közeledtek feléjük. A támadók biccentettek. Két őr húzódott a cella ajtajához. Egy alacsony szolgának tűnő ember kinyitotta a rácsot, és meghajolva oldalgott odébb, hogy utat engedjen a nálánál sokkal elegánsabb másiknak. Súlyos léptekkel közeledett az asszony felé, és csak akkor állt meg, amikor már szinte összeért az arcuk. A védtelen nő tartotta a szemkontaktust, és egy cseppnyi félelem sem tükröződött a tekintetében. Tudta, hogy itt a vége, mégsem adta fel. Nem omlott térdre a többiek előtt könyörögve, hogy életét mentse. Megőrizte méltóságát az utolsó percekig.
– Boszorkány, nincs valami mondanivalód? – szólalt meg mély öblös hangján az elegáns idegen. Hosszú fekete haja mögötte lebegett. Sötét ruhája feszesen tapadt testére, kiemelve izmos alakját. Éjszínű szemeiből megvetés látszott, mely egyenesen rabjának szólt.
– Nem félek tőled, régóta ismerem a Sorsom, pont úgy, mint a tied. Nagy hibát követsz el azzal, hogy megölsz egy boszorkányt! – suttogta a nő elgyötört hangon. Szemével minden gyűlöletét rávetítette a sötét alakra. Továbbra is tartotta magát.
– Utolsó perceidben sem adod fel. Kár. Pedig hasznunkra lehettél volna. Hm… azt hiszem tovább keressük a megfelelő személyt! Itt az ideje búcsúzni. Mi az utolsó szavad?
– Azzal, hogy kivégzel egy jövendőmondót, elátkozlak. Légy átkozott az összes családtagoddal, és utódoddal együtt. Hamar utolér majd a Sorsod! Soha sem lehetnek együtt, az egyiknek vesznie kell! Életet egy másikért cserébe!- rikoltozta az asszony
– Végezzetek vele!- utasította embereit a sötét alak, és távozott a cellából, nyomában a többiekkel, akik a kíséretét képezték.
A férfi, akit az asszony korábban megharapott, kéjesen elmosolyodott, és agresszíven belevájta fogait a nő nyakába, felszakítva vele azt. A teste párat rándult mielőtt végleg megadta volna magát, és ernyedten a földre zuhant.(…)
(…) A nő tovább vergődött a két erős férfi karjaiban. Képtelen volt beletörődni sorsába. Ordítva, szitkozódva küzdött a legfontosabb dologért, az életéért. Fogva tartói hisztérikus nevetéssel figyelték a rángatózva szabadulni próbáló asszonyt. Ruhája a kosztól, izzadságtól és vértől mocskosra színeződött, félig leszakadt róla. Cipőt már nem viselt, meztelen lábaival rúgkapált, remélve, hogy az egyik aljas alakot eltalálja. Sötét haja őszes szálakkal keveredve csimbókosan lógott a háta mögött. Karmait mélyen belevájta az egyik férfi karjába. Az fájdalmasan felordított, ahogy felbuggyant a vér a mély vágás mentén. Mérgesen pofon vágta a nőt, aki a helység másik végébe repült. Hangos puffanással a falnak csapódott akár egy nehéz tárgy. Az arcán egy vékony vörös csík futott végig. Egy hirtelen mozdulattal letörölte, és feltápászkodott. Fájós tagjaival nem foglalkozott, nem akarta megadni a másik kettőnek az örömet, hogy rettegni lássák. Büszke volt, büszke arra, aki és ami. A férfi szélesen elmosolyodott, és lassú mozdulattal lenyalta karjáról a sötét színű szivárgó anyagot. A nő hol az egyiket figyelte, hol a másikat.A folyosó felől léptek zaja zavarta meg őket. A két furcsa szerzet egy szempillantás alatt ismét kézre fogta a gyenge, mégis kitartó nőt, és az érkezők felé fordultak.
Három magas alak rajzolódott ki a homályból, ahogy egyre közeledtek feléjük. A támadók biccentettek. Két őr húzódott a cella ajtajához. Egy alacsony szolgának tűnő ember kinyitotta a rácsot, és meghajolva oldalgott odébb, hogy utat engedjen a nálánál sokkal elegánsabb másiknak. Súlyos léptekkel közeledett az asszony felé, és csak akkor állt meg, amikor már szinte összeért az arcuk. A védtelen nő tartotta a szemkontaktust, és egy cseppnyi félelem sem tükröződött a tekintetében. Tudta, hogy itt a vége, mégsem adta fel. Nem omlott térdre a többiek előtt könyörögve, hogy életét mentse. Megőrizte méltóságát az utolsó percekig.
– Boszorkány, nincs valami mondanivalód? – szólalt meg mély öblös hangján az elegáns idegen. Hosszú fekete haja mögötte lebegett. Sötét ruhája feszesen tapadt testére, kiemelve izmos alakját. Éjszínű szemeiből megvetés látszott, mely egyenesen rabjának szólt.
– Nem félek tőled, régóta ismerem a Sorsom, pont úgy, mint a tied. Nagy hibát követsz el azzal, hogy megölsz egy boszorkányt! – suttogta a nő elgyötört hangon. Szemével minden gyűlöletét rávetítette a sötét alakra. Továbbra is tartotta magát.
– Utolsó perceidben sem adod fel. Kár. Pedig hasznunkra lehettél volna. Hm… azt hiszem tovább keressük a megfelelő személyt! Itt az ideje búcsúzni. Mi az utolsó szavad?
– Azzal, hogy kivégzel egy jövendőmondót, elátkozlak. Légy átkozott az összes családtagoddal, és utódoddal együtt. Hamar utolér majd a Sorsod! Soha sem lehetnek együtt, az egyiknek vesznie kell! Életet egy másikért cserébe!- rikoltozta az asszony– Végezzetek vele!- utasította embereit a sötét alak, és távozott a cellából, nyomában a többiekkel, akik a kíséretét képezték.
A férfi, akit az asszony korábban megharapott, kéjesen elmosolyodott, és agresszíven belevájta fogait a nő nyakába, felszakítva vele azt. A teste párat rándult mielőtt végleg megadta volna magát, és ernyedten a földre zuhant.(…)
