Tizenhetedik fejezet / második rész

Sziasztok!

Végre megérkezett ennek a fejezetnek a második része is. Tudom kicsit eltűntem (ismét), de megint minden nagyon összesűrűsödött. Sok történet elolvasása vissza van, meg üzenetekre kell válaszolnom még, de ígérem igyekszem utolérni magam!

Köszönöm szépen, hogy mindig türelmesen várjátok a következő fejezetet, tudom nem érdemlem meg, hogy ennyit várjatok rám. De nagyon szépen köszönöm.

Jó olvasást a fejezethez! Remélem, hogy tetszeni fog, és továbbra sem fogtok csalódni. :)

A fiúk otthon várták, hogy megérkezzen Becca. Cole a konyhaszéken ülve kortyolgatta a frissen főtt kávéját, Dilen az ajtófélfának támaszkodott, az anyja pedig fel s alá járkált.

– Hol marad már ennyi ideig? Már régen besötétedett. Ebből baj lesz! - aggodalmaskodott Mrs. Shaw.

– Csak nyugalom. Éjfélig még van időnk, inkább ülj le! - szólt rá Cole, miközben lassan kortyolgatta gőzölgő, fekete italát.

– Cole, fiam, mégis, hogy akarod egyedül visszatartani őket? A kezednek még gipszben lenne a helye! - ült le mellé az asszony.

– Bírom én a terhelést, nem kell félned! - mosolygott rá a fiú.

– Hiányoztam gyerekek? - jelent meg az ajtóban Becca.

– Rebeca, hol a fenébe voltál eddig? - rivallt rá a nő.

– Beszereztem a láncokat, meg a bilincseket. Ha mindenki készen van, indulhatunk. – válaszolta.

– Bilincsek, láncok? Nyami. Jól fogunk szórakozni! - kacsintott Cole.

– Induljatok, de legyetek nagyon óvatosak! - figyelmeztette őket az asszony.

– Jobb, ha ti is elmentek itthonról! - mondta Dilen és kiment a házból, a többiek pedig követték őt.

Rebeca elnavigálta őket a gyárig. Kinyitották a csomagtartót és hárman együtt becipelték a láncokat és bilincseket. Egy olyan helyet kerestek, ahol nem sok olyan dolog van, ami kárt tehet bennük. Cole körülnézett a teremnek titulált helyen.

– Biztos, hogy ez jó hely lesz? Olyan veszélyesnek tűnik. Mindenhol régi gépek, rozsdás láncok lógnak a plafonról, villódzó fények, kiálló vasrudak, porral és pókhálóval fűszerezve. - nézett rájuk Cole.

A másik kettő nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát. Az egész terem visszhangzott tőlük.

– Micsoda regénybeillő leírást hallhattunk tőled! - gúnyolódott Dilen.

– Jó ez a hely, hidd el, ha kicsit megsérülünk nem baj, ha kiszabadulnánk, legalább lelassít. – pakolgatta a cuccokat Becca.

–  Nem féltek, vagy izgultok egy kicsit sem? - kíváncsiskodott Cole.

– Nekem nem ez az első vörös éjszakám, már van gyakorlatom benne, de azt nem mondanám, hogy megszoktam, mert ezt nem lehet. - válaszolta a nő.

– Én félek! - mondta váratlanul Dilen. A másik kettő felé fordult és együtt érzően mosolyogtak.

– Kicsit talán fájni fog, de nem lesz olyan rossz. Átvészeljük együtt ezt is! - bíztatta Cole.

– Félreértesz, nem az zavar, hogy nekem milyen érzés lesz, hanem az, hogy sikerül-e megakadályozni, hogy valakit bántsak! - javította ki.

– Ha mindenki azt teszi, amire kértük, akkor minden rendben lesz, nem kell félnünk! – nyugtatta a másik.

– Remélem, hogy igazad van! - bólintott a fiú.

– Gyerekek, nem akarlak megzavarni titeket, de éjfél rohamosan közeledik, és még nem tartunk sehol sem! - szólt közbe Becca.

A láncokat gépekhez, erős vasakhoz erősítették, amik biztosan megtartanak két hatalmas, erős farkast. Dilen leült az egyik falhoz. Cole és Rebeca először a négy vasbilincset szerelték fel a kezeire és a lábaira, majd miután ezzel végeztek, hozzáerősítették a vastag láncokat a bilincsekhez. Dilen kipróbálta, hogy mennyit bírnak.

– Elég erősnek tűnnek, gondoljátok, hogy tényleg kitartanak? - nézett a többiekre a fiú.

– A legerősebbeket szereztem mindenből. Nálam mindig beválnak, akkor remélhetőleg nálad is. - válaszolta a nő, miközben tűrte, hogy Cole rajta is elvégezze a szükséges előkészületeket.

– Azért nálam még nem kipróbált! - sóhajtott Dilen. - Cole, neked is el kell menned innen! Mi van akkor, ha téged támadunk meg?

– Van fegyverem, nem félek használni. Meg tudom védeni magam! – kacsintott Cole.

– Mi van akkor, ha mégsem? És ha megharap egyikőnk? Tudod, hogy mi lesz… - bámult rá komolyan.

– Jaj, hagyd már abba! Olyan vagy, mint egy aggódó nagymama! - ismét közbeszólt Becca.

– Próbáljátok ki még egyszer, mindjárt éjfél van! - figyelmeztette őket Cole.

Mind a ketten minden erejüket összeszedve megrángatták a láncokat.

– Reméljük, tényleg kitart majd, az erőtök a háromszorosára fog nőni! - mondta a fiú és az órájára pillantott. - Mindjárt itt az idő, készüljetek, csak percek kérdése! - kibámult az ablakon, a másik kettő követte a tekintetét.

June félve, mégis elszántsággal telve állt az épület előtt. Felnézett az égre és látta a vörösen fénylő Holdat és a körülötte tündöklő csillagokat. Két iszonyatos üvöltés ütötte meg a fülét. A gyár felé fordította a tekintetét. „Hát elkezdődött, akkor menjünk be!” - gondolta magában. Vett pár mély levegőt és elindult az épület felé. Olyan halkan ment, ahogy csak tudott, nem akarta a többiek tudtára adni, hogy itt van. Nem volt nehéz kitalálni merre keresse őket, mert a lánccsörgés, a vas súrlódása és az üvöltés visszhangzott mindenfelől. Átbújt pár gerenda alatt, kikerült pár kiálló vascsövet, nem működő gépet. Akármennyire próbált halk lenni, annál hangosabban ropogott a talpa alatt a sok szemét. Egyetlen fényforrása a bedeszkázott ablakok rései között beszűrődő Hold volt. Az ijesztő hangok olyannyira felerősödtek, hogy a lány beleremegett. A falhoz lapulva leskelődött az óriási csarnokba. Nem hitt a szemének. Két hatalmas farkast látott, akik a négy lábuknál kikötve szabadulni próbáltak. A láncok olyan vastagok voltak, mint a lány karja. „Úr Isten, micsoda kínzás!” - kavarogtak a döbbent gondolatok a fejében. A két állat között ott állt Cole, aki nyugtatta őket teljes sikertelenséggel. June annyira figyelte a fiút, hogy nem vette észre a fehér farkast, aki őt bámulja. A szeme világított a félhomályban, eltűnt belőle minden emberi érzés. A fogai fenyegetőek voltak hatalmas, nyitott szájában. A lány csak akkor eszmélt fel, amikor egy újabb ordítás csapta meg a fülét. A fehér óriás annyira erőlködött, hogy kiszabadítsa magát az őt fogva tartó vasakból, hogy megfeszítette a lábait, amitől az egyik lánc elszakadt, annak szemei szanaszét repültek. Cole megpördült, döbbenten látta a lányt. Rohant a lány felé, megragadta a karját és maga után húzva kettesével szedte a csarnok mellett lévő rozoga lépcsőfokokat. Jobbra-balra forgatta a fejét, aztán elindult az egyik irányba. June-t végig maga után vonszolta. Egy raktárféleségben kerestek menedéket. A fiú egy asztalt tolt az ajtó elé, bár tudta, hogy ez nem tartja vissza a barátját. Úgy támadt a lánynak, mint egy éhes oroszlán az áldozatának.

– Mi a fenét keresel te itt? Nem megmondtuk, hogy veszélyes? - fújtatott az idegességtől.

– Segíteni akartam, biztos voltam benne, hogy engem nem fog bántani! – magyarázkodott.

– Valóban így gondolod? Nagyon úgy nézett ki, hogy nem akar bántani. Amíg nem jöttél ide, nem volt olyan vészes a helyzet, de most megőrült! Lazán eltépte a láncokat, már nem kell sok, hogy teljesen kiszabaduljon. Ugye tudod, hogy most már mindketten halálos veszélyben vagyunk? - járkált fel s alá.

– De ő Dilen, a barátunk! - tiltakozott a lány.

– Most nem önmaga, egy vadállat, aki a vérünkre szomjazik. Rejtőzz el, én visszatartom! - ment az ajtóhoz és eltolta a torlaszt.

– Segítek! - ugrott oda a lány is.

– Szó sem lehet róla! Most az egyszer csináld azt, amit mondok! Ha kimentem, akkor tedd vissza az asztalt és bújj el! - utasította és eltűnt az ajtó túloldalán.

June úgy tett, ahogy a fiú kérte tőle. Bebújt egy másik asztal alá és ott kuporogva várta, hogy Cole visszajöjjön. Be kellett magának ismernie, hogy nagyon megrémült ettől a helyzettől. Lentről olyan zajok szűrődtek fel, mintha harcolnának. A régi vascsövek, amik átszőtték az épületet, felerősítették a hangokat. A lánynak olyan érzése volt, mintha az események pontosan ott zajlanának, ahol ő van.

– Mit tegyek, jaj, mit tegyek? - motyogta idegesen.

Kimászott az asztal alól és az ajtó felé indult. Megragadta a keze ügyébe eső első vasdarabot és kilesett az ajtón. Folyton Cole szavai jártak a fejében: „Most nem Dilen, ő egy vadállat, aki a vérünkre szomjazik!” Úgy szorította gyorsan szerzett fegyverét, hogy az ujjai belefehéredtek. Remegő léptekkel elindult a lépcső felé. „Túl nagy a csend!” - tűnődött el. Elérte a lépcső korlátját és lelesett. Megpillantotta Cole-t, aki előreszegezett tőrrel hátrál, a farkas pedig vicsorogva tart felé. Cole félszemmel felnézett a rémült lányra. Nem tudott jelezni neki, hogy meneküljön. A fehér vadállat megtorpant és a levegőbe szimatolt. Felüvöltött. Megfordult és a lány felé ment.

– Rohanj!!! - kiabálta Cole és szaladt utána.

June rohant, ahogy a lába bírta. A plafonról lelógó gerendák, kidőlt falak az útját állták, kissé lelassították. Már hallotta, hogy ott lohol a nyakában az üldözője. A folyosó végén zsákutcába ütközött. Egy nagy ablak előtt a hátát a falnak vetette és a fegyverét még jobban szorította, mint eddig. A farkas megállt két méterre előtte és csak bámult rá. Remélte, hogy a fiú visszatartja a benne rejlő fenevadat. Mégsem ez történt. Az állat egy ugrással June felé vetette magát, aki sikoltva lehajolt, ettől üldözője kizuhant az ablakon. Cole kinyújtotta felé a kezét.

– Gyerünk! - mondta és hozzátette ijedt arckifejezését látva. - Nem esett baja, pillanatokon belül itt lesz és nekünk végünk, ha nem igyekszünk!

June megfogta a fiú kezét és szaladtak vissza a lépcső felé. Nem sok előnyre tettek szert, mert a farkas pillanatok alatt visszaugrott az ablakon és ismét üldözőbe vette őket. Cole maga elé küldve a lépcsőn a lányt, próbálta feltartani unokatestvérét.

– Cole!!! - sikoltotta a lépcső aljáról.

– Fuss ki az épületből, majd követlek! - válaszolta vissza, miközben barátjával viaskodott.

A lány bólintott és futott, de a farkas átugrotta a fiút és utána eredt. Cole rohant utána, és ami a keze ügyébe került hozzávágta, de őt nem zavarta, csak loholt June után.

A lány kiszaladt a gyár ajtaján, belevetve magát az éjszakába. Hátrapillantott a válla felett, hogy követi-e még Dilen. Attól, hogy megfordult, nem figyelt a lépéseire, megbotlott a saját lábában. Arccal előre esett a földre. Hirtelen megpördült és hátrafelé kezdett mászni.

– Kelj fel és fuss!! - kiáltotta Cole.

June felugrott és rohant, de nem jutott messzire. A farkas azonnal leterítette és beleharapott a vállába. A lány felsikoltott a fájdalomtól és a sokktól, elvesztette az eszméletét. A fiú messziről Dilen felé hajította a tőrét, ami beleállt az oldalába. A vadállat a meglepetéstől és a rátörő kínzó érzéstől arrébb tántorgott és a földre zuhant. Cole a lányhoz sietett, hogy megnézze él-e még. Elfehéredett arccal, döbbenten bámulta a vérző sérültet. A vállán ott éktelenkedett a mély harapásnyom.

– Ez nem lehet, te jó ég, nem hiszem el! Ez nem történhet meg! - mondta annyira idegesen, hogy már majdnem ő is elájult.

 Letépett egy nagy darabot a pólójából, és rányomta a vérző sebre, nyomókötést képezve vele. Megfordult és látta, hogy barátja visszanyerte az emberi alakját.

– Dilen, ébredj fel! - rázta őt, hogy magához térítse, de nem történt változás. - Bocs haver, ez fájni fog.

Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a tőrt az oldalából. A fájdalomtól kinyitotta a szemét és a fiúra nézett. A sebhelye erősen vérzett, de már látszott rajta, hogy elkezdett begyógyulni.

– Mi történt? - kérdezte, ahogy feltápászkodott. Mind a ketten az égre néztek. Vastag és sötét felhők takarták a Holdat, valószínűleg ezért tudott visszaváltozni a fiú.

– Cole, ugye nem… mondd, hogy nem… - Dilen megragadta barátja pólóját és kétségbeesetten nézett rá.

– Dilen, menj vissza az épületbe, maradj Becca-val, amíg fel nem jön a Nap, aztán menjetek haza! - utasította őt Cole.

– Nem válaszoltál, bántottam őt? - kérdezte ismét.

– Azt mondtam menj, és vigyázz magadra meg a nagynénédre, ha megtudom, hogy nem azt tetted, amire kértelek, nagyon megverlek! - folytatta és visszament a lányhoz.

– Cole!!! - kiáltott rá a fiú.

– Azonnal kórházba kell vinnem, nehogy elvérezzen! - nézett rá mérgesen.

– Tehát bántottam, istenem, mit tettem, de legalább mondd azt, hogy nem haraptam meg! - motyogta és úgy bámult maga elé, mint aki kezd megőrülni. A másik odament hozzá és lekevert neki egy pofont, hogy észhez térítse.

– Ne találj ki dolgokat, majd a kórházban meggyógyítják. Most pedig szedd össze magad és tedd, amit mondtam! - emelte fel a lányt és elindult az autó felé.

 – Ha tényleg igaz a legenda, akkor erre ott nincs gyógyír! - szólt utána. - Veled megyek.

– Nem! Itt maradsz, nem kockáztathatunk, ha esetleg átalakulnál megint. És ha tovább akadékoskodsz, akkor esküszöm, hogy megkötözlek! - figyelmeztette ahogy befektette a lányt a hátsó ülésre. – Kérlek, ne ellenkezz!

Beült az autóba, vetett egy utolsó pillantást a barátja arcára, majd elhajtott. A legközelebbi kórházig meg sem állt. Leparkolt, felkapta a lányt és sietett segítséget keríteni. Két orvos és egy nővér rohant hozzá, a sérültet egy hordágyra fektették és a műtőbe vitték.

– Fiatalúr, nem sérült meg? A keze és a ruhája csupa vér. - állt elé egy ápolónő, mielőtt elment volna.

– Jól vagyok, ez nem az enyém. - nézte a ragacsos, vörös anyagot a kezein.

– Fiam, mi történt ezzel a lánnyal? - sietett oda hozzájuk az egyik orvos.

– Csak egy fa… kutya megtámadta. Én találtam rá és zavartam el az állatot. Azonnal ide hoztam. Nagyon komoly a helyzet?

– Túl sok vért vesztett, össze kell ölteni a vállán a harapásnyomot és az intenzívre kerül. - hadarta és újra eltűnt a műtőben.

– Mi a neve a lánynak? Értesítenünk kell a szüleit! - vette át a szót ismét az ápolónő.

– June Shepherd. - válaszolta és már rohant is.

A kocsinak támaszkodva nagyokat sóhajtott.

„Megharapta… Dilen most már tuti megharapta… csak ne történjen meg… ez lehetetlen!” - kavarogtak a gondolatok a fejében.

– Te ostoba! Miért jöttél oda, miért?? - szorította ökölbe a kezeit és mérgesen az autó tetejére csapott.