2014

Sziasztok!

Először is szeretném mindenkinek megköszönni, hogy olvassátok a blogomat, hogy véleményt mondtok és ezzel segítitek a munkámat. Nagyon sokat jelent, hogy mindig itt vagytok, és érdekel az írásom. 

Tudom nagyon sokszor gondoltam azt, hogy abba hagyom az írást és valószínűleg fogom is még sokszor ezt gondolni, de az, hogy ti mindig visszajártok meggátol abban, hogy tényleg végleg abbahagyjam. Ezt köszönöm nektek! 

Remélem, hogy az új évben sem fogtok elmenekülni a blogomról és továbbra is olvasni fogtok. Igyekszem nem csalódást okozni. 

A jövő évet tekintve sok új történet ötlet van a fejemben, többek között a Vörös Hold folytatása is, és arra szeretnélek titeket megkérni, hogy olykor zaklassatok, hogy tényleg írjak. :)

Mindenkinek nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET kívánok! :)

Karácsony az erdő mélyén

Sziasztok!
Tudom, hogy már régen nem hoztam semmilyen bejegyzést sem, de most pótolom. Tudom, hogy már Karácsony javában elmúlt, de én írtam nektek egy novellát (amit eddig sajnos nem sikerült feltöltenem), de remélem, hogy azért még elolvassátok. A novella az a történetnek nem a része, teljesen külön áll tőle, szóval ne gondoljátok a következő fejezetben, de majd az is érkezik nem sokára. Remélem, hogy mindenkinek jól telt a Karácsonya.:)
Szeretnétek egy Szilveszteri novellát is? :)

P.S.: Bocsi, hogyha Dilen helyett véletlen Dean került bele, túl sok Supernaturalt nézek mostanában (igen függő vagyok :P) 
És még egy kérdésem lenne. Nem tud valamelyikőtök képet szerkeszteni? Szeretnék a történetnek egy borítót, de én nem értek ezekhez. Egyenlőre csak elképzelésem van róla, hogyan nézzen ki. 

Karácsony az erdő mélyén

– Jó lesz így? Vagy igazítsunk még rajta? – kiabált le a tetőről Cole

– Ott, jobb oldalon, ferdén raktátok fel. – hangzott lentről Becca válasza

– Ne szórakozz már! Több mint másfél órája egyensúlyozunk a tetőn! – zsörtölődött Dilen.  Mindjárt megfagyok!

– Oké-oké. Igazad van. Megyek és bedugom a konnektorba, hogy lássuk működik-e.

A nő besietett a házba. Hosszú perceknek tűnt, mire újra felbukkant. A fiúk még mindig a tetőn várakoztak arra, hogy végre lejöhessenek. Dilen egyre csak morgott, miközben Cole csendesen nevetgélt barátja dühkitörésein.

– Azt hiszem akadt egy kis probléma.

– Mi?? Becca ne idegesíts fel! – tovább hergelte magát Dilen

– Csak vicceltem. Minden a legnagyobb rendben van. Tökéletes munkát végeztetek fiúk. Gyönyörű lett, gyertek le és nézzétek meg! – ámuldozott Becca.

Dilen mérgesen leugrott és megállt mellette. Karba fonta maga előtt a karját, és úgy nézte az egész délután alkotott művüket. Cole a létrát visszavitte a helyére, és jókedvűen csatlakozott a másik kettőhöz.  

– Ne csináld már D, ne mond, hogy nem ját át a Karácsony szelleme. - nevetett Cole, ahogy hátba veregette

– Egyáltalán nem! Kész cirkusz az egész!

– Azért ismerd el, hogy szép lett így a házatok. Csillog-villog a sok színes égőtől.

– Tényleg szép… De ha ettől nem találnak ránk ellenségeink, akkor semmitől. Mint egy kivilágított céltábla!

Dilen, Karácsony van. Vonatkoztass el egy kicsit, és moderáld magad! Vendégünk van. Na, befelé- tolta maga előtt a fiút a szigorú Becca. Cole pedig nevetgélve követte őket a házba.

Ahogy beléptek az orrukat megcsapta az édes mézeskalács, fahéj, vanília illata. A konyhában a három lány tüsténkedett. Mindannyian egyforma hófehér kötényt viseltek, kezüket liszt fedte. Cole odalépett hozzájuk, és ujjával belenyúlt az egyik tálba, hogy megkóstolja annak tartalmát. June egy határozott mozdulattal, fakanállal a kezére csapott, és ujjával fenyegetően mutogatott rá.

– Na, ezt jól megkaptad- nevetett Dilen

– Ne lopkodj, majd akkor megkóstolhatod, ha készen lesz. – fenyegette őket June

– Mi addig nézünk valami filmet a TV-ben – indult Dilen a szobája felé

– Fiúk! Ha kézen vagytok a külső dekorációval, akkor gyertek és segítsetek a fával. – a nappali felől Mr. Shaw szólt mély, menydörgő hangon

– Ne mááááár! – megtorpant Dilen a szobája ajtajában

– Tudod, mit? Menj, csak hűtsd le magad, addig én segítek. – terelte befelé Cole, hogy megelőzzön egy vitát.

Becca feltette kedvenc karácsonyi CD-jét a lejátszóba, majd csatlakozott a három lányhoz a konyhában. A kellemes légkör, vidám zene, és a mennyei illatok lengték be a házat. Mindenki karácsonyi lázban égett, kivéve a szobájában duzzogó Dilen-t, aki tüntetően filmet nézett. A fiúk nevetése, a lányok halk éneklése beszűrődött a szobába. Dilen nem bírta tovább. Lekapcsolta a filmet, és csatlakozott az ünneplő családjához. Az anyukája és June éppen akkor vették ki a maradék sütit a sütőből, Chrissy Cole nyakában ülve próbálkozott a fára felhelyezni a csúcsdíszt. Becca és az apja pedig őket nézte. Dilen tekintete találkozott June-éval, a lány egy bátorító mosolyt eresztett felé, jelezve, hogy ő nem haragszik az iménti kirohanása miatt. A fiú kissé rosszul érezte magát, hogy jelenetet rendezett a vendégük, vagyis inkább az ő vendége előtt. Szerette volna, hogyha ez a nap tökéletesre sikerült volna, de képtelen volt teljesen megfeledkezni a rájuk leselkedő sötét erőkre.

– Azt hiszem, hozok még fát a tűzre- ajánlkozott, mert egyéb hirtelen nem jutott az eszébe

– Nem, nem. Maradj csak itt, majd mi hozunk Chrissy-vel, te csak segíts Cole-nak. – nézett rá jelentőségteljesen az apja. Dilen tudta, hogy ez mit jelent. Mint minden évben nekik kellett a fa alá csempészni az ajándékokat, amíg Chrissy valakivel távol van. És minden évben ugyanazt játszották el. A Télapó itt járt, de nem volt ideje várni, ezért itt hagyta az ajándékokat, és tovább állt. Meglepő módon a kislány soha sem gyanakodott, hitt a családja meséjében. Mr. Shaw karon ragadta a kislányt, és eltűnt vele az erdőben.

Cole előhozta a szobából az ajándékokat és Dilen segítségével gondosan a fa alá rakták őket. Mindegyiken rajta szerepelt a név, így nem volt soha sem nehéz felismerni őket. Még June-nak is került alá egy-kettő. Cole a fa mellé elhelyezett kisasztalról elvette a sütit, belerágott, és félig megitta a pohár tejet.

– Mit csinálsz te falánk?- kérdezte tőle némi gúnnyal a hangjában Dilen

– Télapót játszok, azt hiszed, elhiszi, hogy itt járt, ha a süti és a tej érintetlen? – válaszolta két rágás között

– Akkor edd meg az egészet, és ne csak belerágj!

– Nem lehet! A Télapó soha sem eszi meg az egészet, mert nincs ideje!

– Ez így igaz! – kapcsolódott bele a beszélgetésbe June is

– Ne mond már, hogy te is hiszel az ilyen hülyeségekben. – vetett rá egy sokatmondó pillantást Dilen

– De igen, hiszek. – vágta rá sértődötten a lány

– A húsvéti nyúlban is?

– Igen!

– A mesebeli hercegekben is?

– Igen, csak még nem találkoztam vele, úgy tűnik várat magára! – sarkon fordult és eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött

– Na, barátocskám ezt jól megkaptad- nevetett Cole

– Srácok, készen vagytok? Már jönnek! – szakította félbe őket az ablakon kibámuló Becca

– Aha, mindenki a helyére! – suttogta Cole.

Mindenki hirtelen valamivel foglalatoskodott, hogy ne vegyen észre semmit a kislány. Dilen vadul jelzett barátjának, hogy törölje le a tejet, és a süti morzsákat az arcáról, de Cole nem értette, hogy mit akar. Már késő volt hangosan kimondani. Chrissy és az apja kezükben egy adag faággal beléptek az ajtón. Mindenki feszülten figyelt, és már biztos volt abban, hogy lebuknak, amikor June elment Cole mellett, és egy gyors mozdulattal, kezével letörölte az arcáról az árulkodó jeleket. Úgy tűnt, mintha megsimogatta volna a fiú arcát. Cole elmosolyodott Dilen összehúzott szemei láttán. Chrissy is hosszasan bámulta June-t és Cole-t, majd teletette az ágat a dobozba a kandalló mellé. A kislány hirtelen felkiáltott, ahogy megpillantotta a fa alatt a tömérdek csomagot.

– Itt járt a Télapó? Mikor??

– Az előbb ment el, pedig még várt is rád pár percet. De tudod sietnie kellett még a sok másik gyerekhez is- válaszolta kedvesen az anyukája

– De még mielőtt elment volna, belekajált abban, amit kikészítettél neki. És képzeld annyira sietett, hogy még a száját sem sikerült letörölnie..- célozgatott Dilen, mire az anyukája egy rosszalló pillantást vetett felé

– Kár, hogy nem köszönhettem meg neki ezt a sok ajándékot. Majd talán legközelebb sikerül, ugye anyu?

– Persze kicsim, legközelebb. – megsimogatta a fejét, és visszament a konyhába, hogy megterítse az asztalt a vacsorához

– Kibonthatjuk az ajándékokat?

– Majd vacsora után kisasszony- mondta az apja

– Kérlek, kérlek, kérlek!- kérlelte felváltva a szüleit a kislány

– Rendben, még a krumplinak kell egy kicsit főnie, addig kibonthatjuk. - bólintott az asszony, és odasétált a nappaliba a többiekhez.

 Mr. és Mrs. Shaw a kanapén ültek, Becca a fotelben, és a gyerekek meg a földön. Chrissy kiosztotta mindenkinek a saját ajándékait. June először egy kék papírba csomagolt meglepetést bontott ki. Egy keményfedeles könyvet talált benne. A borítója barna, régies, aranyozott szegéllyel futtatva. Nehéznek érezte, ahogy a kezébe vette.

–  Híres vérfarkas legendák, avagy hogy éljük túl a Teliholdat – olvasta fel hangosan a címet. Cole-ra nézett, sejtette, hogy tőle kaphatta, de nem köszönhette meg neki hangosan Chrissy miatt.

– Biztos a Télapó is tudta, hogy mire lesz szükséged, ha továbbra is Dilen társaságában akarsz maradni- kacsintott a fiú. Mielőtt Dilen válaszolhatott volna Chrissy June ölében heverő kis dobozra mutatott és kíváncsian kérdezgette mit rejt. Mindenki őt figyelte, ahogy kibontja a csomagolásból, és a kezében forgatja a vörös bársonydobozt. A szíve hevesen dobogott, ahogy kitárta a tetejét. Egy farkast ábrázoló medált talált benne, mely egy ezüstláncon függött. Arcára kisé kiült a csalódottság, de igyekezett titkolni a többiek előtt. „Hogy is gondolhattam másra, én hülye”- gondolta magában, és szélesen elmosolyodott. Tetszett neki, nagyon is, főleg azért, mert tudta, hogy Dilen-től való.

– Te mit kaptál D?- sürgette a kishúga. Miután kibontotta a saját ajándékait, rettenetesen kíváncsi lett, hogy a többiek ilyen kincsekhez jutottak. Dilen széttépte a csomagolásokat, nem szeretett bajlódni a szép kibontással. Mindig is úgy gondoltam, hogyha már az övé, akkor had bontsa úgy, ahogy ő akarja. Talált benne új ruhákat, cipőt (valószínűleg a szüleitől), egy vastag rajzfüzetet, amiről kiderült, hogy June ajándéka, és egy fekete szögecses nyakörvet.

– Ezt valószínűleg Jack-é, köszi a nevében is!- mondta, és letette a földre a többi holmija mellé.

– Nézd, csak meg jobban, biztos, hogy az övé?- vigyorogott el gyanúsan Cole. Dilen ismét a kezébe vette, és feltűnt neki egy kutyacsont alakú biléta, amin az ő neve állt.

– Cole, te rohadék! – a hangosan röhögő barátjához vágta a nyakörvet

– A Télapó hozta, én csak a rendelést adtam le nála, de mondtam, hogy fogsz egyet kapni.

– Akkor lássuk neked mit hozott a TÉLAPÓ!- hangsúlyozta a szavakat

Cole kibontotta őket sorban. A Shaw család csomagja egy új csizmát rejtett, Beccáé egy tőr karbantartókészletet, Juné egy könyv A harcművészetek eredetéről és Dilené pedig egy fénykard.

– Egy fénykard?

– Kapcsold be, kéken világít. Ezzel talán jobban boldogulsz, mint az igazival!- most Dilen nevetett barátja meglepettségén.

Ez tök jó mindig is egy ilyenre vágytam! – ültő helyében hadonászni kezdett vele, miközben suhogó hangokat hallatott.

– Okosan gyerekek! Itt van egy kislány is köztünk. Amúgy is már itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk- figyelmeztette a társaságot Mrs. Shaw

Dilen megvárta, amíg mindenki kivonul a nappaliból, hogy beszélhessen a lánnyal. June megvárta, amíg a fiú mellé ér.

–  Köszönöm az ajándékot! – mondta halkan Dilen, hogy a húga meg ne hallja

Én is, nagyon szép. Ajánlom, hogy a vázlatfüzetet rajzold tele! – mosolyodott el. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy June elmerülhetett Dilen kék szemének tengerében. Már elfelejtette, hogy mennyire vonzóbb vonásai lettek az átváltozás után. Azóta sokkal jobban tetszik neki. Azt kívánta, hogy ez a pillanat soha se érjen véget, csak nézzék így egymást, mindent kizárva maguk körül. A Shaw családban belefeledkezni a pillanatba, lehetetlen volt. Itt mindig nagy az élet, sok a nyüzsgés. Imádta, hogy ennyire szeretik egymást, hogy ennyire összetartanak.

Khm khm..- köszörülte meg a torkát Cole - A fagyöngy alatt álltok. Tudjátok, hogy ez mit jelent ugye?

– Mindketten felnéztek. Tényleg ott álltak a piros szalaggal átkötött és felfüggesztett zöld növény alatt. June Dilen-re nézett várna annak reakcióját. Ám ő meg sem mozdult. June attól, hogy a többiek őket figyelik elvörösödött. Tudta, hogy tennie kell valamit, hogyha ki akar kerülni ebből a kínos szituációból. Odahajolt Dilen-hez és az arcára adott egy puszit. Mivel, hogy barátok ez teljesen belefért a helyzetbe. Cole csalódottan horkant fel. Sem ő, sem a többiek nem erre számítottak. De egyelőre be kellett érniük ennyivel. Legalább is addig, amíg Dilen összeszedi magát, és megteszi az első lépést.

Vörös Holdkő nyaklánc

Sziasztok!

Nem, még nem új fejezettel jövök, majd az is jön hamarosan, még ebben a hónapban szerintem. :)

Most azt szeretném nektek megmutatni, hogy mit kaptam ma anyukámtól, amolyan elő karácsonyi ajándékként. :) Mivel anyu tudja, hogy miről szól a történet (csak még nem olvasta), ezért meglepett egy vörös holdkő nyaklánccal. Nagyon megörültem neki, mert már régóta szerettem volna egy ilyet, és most már nekem is van. Meg is mutatom nektek, hogy néz ki. Dilen nyaklánca is nagyon hasonló ehhez. Talán én is az ő fajtájába tartozom? ;) Hm... kitudja :D

Hogy tetszik? Milyennek képzelitek Dilen nyakláncát? :)

Vörös Holdkő

16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami az én word-ömben 15 oldalas. Először úgy gondoltam, hogy elfelezem, mert hosszú, de végül is egyben hagytam az egészet, mert így is mindig nagyon sokat kell várnotok az új fejezetekre. Köszönöm szépen azoknak, akik még itt maradtak, és várják a friss részeket, és még olvasnak. Igazán jól esik, köszönöm szépen. Azokra pedig, akik elhagynak (most is látta, hogy valaki leiratkozott),mert teljesen érthető. :)

Ha, valami hibát találtok, vagy van véleményetek akár pozitív akár negatív, kérlek mondjátok el. Köszönöm szépen. 

Jó olvasást a fejezethez!

Tizenhatodik fejezet

– Még mindig semmi hír róla? – aggodalmaskodott Mrs. Shaw, miközben reggelit készített.

 – Nem, sajnos nem. - ingatta a fejét a férje.

– Értesítenünk kellene a rendőrséget! Mi van, ha baja esett, elrabolták, vagy ilyesmi?

– Rémeket látsz, Marian! Tud ő vigyázni magára, a rendőrséget meg hiba volna bevonni. Én biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallunk róla. – kortyolgatta a kávéját Becca.

– Több mint egy hete nyomtalanul eltűnt! - tiltakozott az asszony.

– Adjunk neki még egy kis időt, utána szólhatunk a zsaruknak! - győzködte a másik nő.

– Igaza van Rebeca-nak, várjunk még! Talán Dilen-nél felbukkan majd, hiszen elválaszthatatlanok. - helyeselt Mr. Shaw.

A fiú az ajtó mögött hallgatózott, végül erőt vett magán és előbújt rejtekhelyéről.

– Jó reggelt, fiam! Minden rendben? Nyúzottnak tűnsz. - szólalt meg először az apja.

– Csak sokáig tanultam egy dolgozatra. – hazudta.

– Nem tudsz semmit Cole-ról, még mindig nem jelentkezett? - faggatózott az anyja.

– Azt már úgyis mondtam volna. Nem tudok róla semmit sem, ugyanúgy, mint ti. Most pedig elmentem suliba, nem akarok elkésni! – felvett egy almát az asztalról és elviharzott, mielőtt válaszolhattak volna a többiek.

Dilen fejében az utolsó beszélgetésük mondatai kavarogtak. „Takarodj haza, vagy mit bánom én hova! Nekem nincs szükségem rád!” - emlékezett vissza. Ahogy az autójára pillantott, rosszul lett saját magától. Mindenről Cole jutott az eszébe. Vett pár mély lélegzetet, hogy kitisztuljon a feje, beszállt az autójába és elindult.

Az egész délelőtt kínszenvedés volt számára. Képtelen volt koncentrálni, csak az járt a fejében, hogy hogyan találhatná meg a barátját. A már jól megszokott fa tövében üldögélt és rajzolgatott, amikor valaki eltakarta előle a Napot.

– Bocsi, tudom, eltakarom a fényt. - ült le mellé June.

– Nem gond. - vonta meg a vállát a fiú.

– Tessék? Máskor ilyenért leharapod az ember fejét! - lepődött meg a lány.

– Hát most mégsem. - válaszolta, de nem nézett rá.

– Dilen, mi van veled? Történt valami? Több mint egy hete kerülsz engem! – aggodalmaskodott.

– Nem kerüllek, csak fáradt vagyok, túl sok a tanulnivaló és keveset alszom. - válaszolta egy erőltetett mosoly keretében.

– Ha megkérhetnélek, ne nézz hülyének! Ha megbíztál bennem annyira, hogy elmond a titkod, akkor mondj most is igazat, kérlek! Nekem mindent elmondhatsz! - nézett rá együtt érzően a lány.

– Cole eltűnt! - mondta ki egyszerűen.

– Nem lehet, hogy csak kicsit egyedül akart lenni? – próbálkozott.

– Ő nem olyan. Számára mindig mindenki más fontosabb volt, és ha maradt ideje, akkor foglalkozott magával! – magyarázta.

– Ne idegeskedj miatta! Ő az a vicces, mégis erős és megbízható típus. – vigasztalta.

– Pont ezért furcsa, hogy így eltűnt! - most már végre ránézett a fiú is.

– Adj neki egy kis időt. Mióta ment el pár órája? – mosolygott June.

– Több mint egy hete… - javította ki a fiú.

– Hogy mi van? Azóta nem hallottatok róla semmit sem? Miért nem mondtad ezt eddig? Mi van, ha baja esett? - rémüldözött a lány.

– Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. – nyugtatgatta őt, de leginkább magát.

– Miért vagy ebben olyan biztos? Mi van, ha elkapták az eka izék?

– Ekavinok és tudom, hogy nem. Én tehetek az egészről, hogy eltűnt!

– Hogy érted ezt? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Összevesztem vele mielőtt eltűnt és olyat mondtam, amit nem kellett volna! – magyarázta.

– Mit is? – faggatózott.

– Hogy takarodjon haza, mert nincs szükségem rá és teher a családnak. - emlékezett vissza ismét.

– Te idióta, hogy mondhattál neki ilyet, amikor kétszer megmentette az életedet, a titkod? Szükséged van rá, tudod jól! - rivallt rá June.

– Elvesztettem a fejem, de már nagyon bánom, bárcsak meg nem történté tehetném a dolgot! - sóhajtott Dilen.

– Próbáltad már felhívni? - kérdezte a lány.

– Ezt komolyan kérdezed? Állandóan, de nem lehet elérni! – mondta.

– És ha én próbálom meg?

– Felesleges, neked sem fogja felvenni. Az egész családom próbálta elérni, de nekik sem sikerült. – győzködte.

June nem hallgatott rá. Megkereste a telefonjában Cole számát és tárcsázott. Hosszasan kicsengett, majd megszólalt az üzenetrögzítő.

– Látod, mondtam, hogy nem fogod tudni elérni! Egyszerűen eltűnt, az én hibámból…

– Elő fog kerülni, meglátod. Talán csak büntetni akar, mert olyan szemét voltál vele.

– Akkor nagyon jól csinálja, mert szörnyen érzem magam. Ezerszer megbántam, amit akkor mondtam neki. - firkálgatta a lap szélét Dilen.

– Nagyon helyes! Ez annak a jele, hogy beismered, hogy hibáztál és a lelkiismereted dolgozik. - helyeselt.

– Úgy gondolod, hogy megérdemlem ezt, hogy magamra hagyott? - kérdezett vissza a fiú.

– Teljes mértékben! Rosszul esett neki, amit mondtál és be akarja bizonyítani, hogy szükséged van rá. Na, meg szerintem le akar faragni az egódból is! - magyarázta June heves bólogatások közepette.

– Úgy gondolod, hogy beképzelt vagyok?

– Őszintén? Ebben az ügyben eléggé. – válaszolta.

– Oké, engem jogosan büntet, de a családomat miért? - próbált magyarázatot találni a történtekre.

– Elkerülhetetlen! Ha velük beszélne, akkor tudnád, hogy hol van, és hogy mi van vele. Így viszont nem tudsz semmit.

– Ahogy így megmagyarázod a dolgokat, olyan érzésem van, hogy tudsz valamit, amit én nem! - nézett rá gyanúsan a fiú.

– Ezt nagyon rosszul gondolod! Fogalmam sincs, hogy hol van, most hallottam tőled először, hogy eltűnt! – tiltakozott.

– Rendben. Azért remélem, hogyha megtudsz valamit, akkor szólni fogsz. – folytatta a célozgatást Dilen.

– Ez csak természetes, tudod, hogy ezt azonnal elmondanám! - mosolygott rá, hogy felvidítsa.

– Hát persze! - mondta, de a hangjában érezhető volt, hogy nem igazán hisz neki. - Azt hiszem megyek, megkeresem.

– Én meg azt hiszem, hogy hagynod kellene és órára menni. Nem lóghatsz el állandóan! - nézett rá szigorúan June.

– Úgy érzem, hogy a történelem óránál van fontosabb dolgom is… - kelt fel a földről.

– Hova akarsz menni? Hol akarod megkeresni? - állt fel a lány is.

– Nem tudom, tényleg nem. Már mindenhol kerestem, de nem volt sehol! - sóhajtott szomorúan.

– Így felesleges bolyonganod, azzal nem segítesz. Szóval gyere! - húzta maga után az épületbe.

Dilen képtelen volt odafigyelni órán. A leghátsó padba ült, hogy elvegyüljön. Feltűnésmentesen firkálgatott tovább, hogy elterelje a gondolatait, de nem segített. A rajzolás sem tudta lekötni, ahogy máskor mindig. Kitekintett az ablakon és mintha Cole-t látta volna. Megdörzsölte a szemét, aki korábban ott volt, eltűnt. „Kezdek megőrülni, már képzelődök is!” - őrlődött magában.

Annyira elbambult, hogy nem vette észre, hogy a tanár szólongatja. Odadobta a krétát, amit a fiú röptében elkapott, mielőtt eltalálta volna. A tanár felé fordította a fejét.

– Azt hiszem, ez az Öné! - mondta minden gúny nélkül.

– Ha az órára figyelnél, akkor nem kellett volna odadobnom! Talán láttál egy szép lányt odakint, aki jobban érdekelt? - próbálta kellemetlen helyzetbe hozni a tanár.

– Minden bizonnyal. - bólogatott a fiú és visszadobta a krétát, ami pontosan a tartóban landolt a többi mellett.

– Mit képzelsz magadról? Hogy mersz visszabeszélni? Dobálózni meg pláne! - kelt ki magából a tanár.

– Láthatja, nem kell hozzá nagy erőfeszítés! - vonta meg a vállát.

– Takarodj ki a teremből azonnal! - mutatott az ajtó felé idegesen a férfi.

– Szíves örömest, bárhol jobb, mint ezen az unalmas órának nevezett vackon! - indult az ajtó felé a cuccaival együtt.

June felpattant, mindent a táskájába hajított és a fiú után rohant.

– Hova rohansz? - hallotta a tanár hangját, de nem foglalkozott vele.

– Minek jöttél utánam? - fordult felé Dilen, ahogy meghallotta, hogy lohol utána.

– Az, az igazság, hogy… fogalmam sincs!

– Azt hiszem, hogy rossz hatással vagyok rád! - vigyorgott a fiú.

– Igen, az meglehet. Mióta ismerlek, teljesen megváltozott az életem! - mondta a lány.

– Bocsi, nem volt szándékos!

– Ki mondta, hogy ez rossz? Eddig unalmas volt az életem, most pedig izgalmas. Ez tetszik, nagyon is. - mosolygott June.

– Abban az esetben nagyon szívesen. Látod, nélkülem már belehaltál volna az unalomba! - nevetett Dilen.

– Na jó, azért ne túlozzunk! Amúgy mihez fogsz most kezdeni, hogy kidobtak az óráról? - kíváncsiskodott.

– Meg akarom találni Cole-t! - mondta elszántan.

– Akkor segítek, de ne most! Találkozzunk később! - válaszolta a lány.

– Mikor később?

– Mondjuk éjfélkor itt a suli melletti erdőben, ahol a múltkor. - elhallgatott és körülnézett, majd folytatta. - Ahol történtek dolgok.

– Éjfélkor veled, kettesben az erdőben? Ez úgy hangzik, mint egy… - elhallgatott hirtelen.

– Mint egy randi? - egészítette ki a másik.

– Inkább egy titkos akcióra gondoltam. - javította ki Dilen.

– Ja, hát én is. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt! - kezdett nagyon vörösödni.

– Nem lényeges. Nekem rendben van a dolog, de te hogy fogsz lelépni otthonról? Különben is, miért ilyen későn találkozunk?

– Mert az utóbbi időben későn alszanak el a szüleim és csak utána tudok lelépni otthonról! - magyarázta. - Délután nem engednek a suli miatt.

– Egyedül akarsz olyan későn mászkálni? Emlékezz rá, hogy mi történt legutóbb is! - figyelmeztette a fiú.

– Megoldom, és ha mégis bajba kerülnék, akkor felhívlak, és majd megmentesz! - nevetett June.

– Igen, persze. De mi van, ha nem érek oda időben? - kérdezett megint.

– Gyors vagy, ott leszel, ha szükségem lenne rád! - erősködött a lány.

– Miért akarnálak én megmenteni? – gúnyolódott.

– Mert barátok vagyunk, nem?

– De! Este a megbeszélt helyen. Ha mégse jönne össze, akkor értesíts! - összegezte a fiú és elment.

– Úgy lesz! - kiáltotta utána a lány.

Jason egész eddig az egyik szekrénysor mögött rejtőzött és minden szavukat hallotta. Megvárta, amíg mindketten elmennek és csak aztán merészkedett elő.

– Miféle titkos akciójuk lehet? Muszáj kiderítenem! - motyogta halkan.

Ahogy az ajtó felé bámult, valaki a hátára csapott.

– Este akkor buli? - kérdezte tőle egy srác.

– Ma nem, más dolgom van! - válaszolta kissé mogorván.

– Soha nem szoktál kihagyni egy bulit sem. Történt valami? - kíváncsiskodott a másik.

– Most dolgom van, ennyi! Azért gondolom nélkülem sem fogtok unatkozni…

– Ez igaz, de veled mégis jobb lenne! Na, majd máskor. - bólintott a fiú és elment.

Jason fintorogva figyelte, ahogy távolodik. „Azt hittem, már soha sem akar lelépni!” - gondolta magában és ő is távozott.

June türelmetlenül járkált a szobájában. Alig várta, hogy a szülei elaludjanak. Az ablakon kitekintett és látta, hogy már sötét van odakint. A tv zaja még mindig felhallatszott hozzá. Már nem csak türelmetlen, hanem ideges is volt. „Menjetek már aludni, a fene egye meg!” - fortyogott magában. A faliórára pillantott. Az már fél tizenkettőt mutatott.

– El fogok késni! – kesergett.

A tv hirtelen elhallgatott és léptek zaja szűrődött be a szobájába. Gyorsan lekapcsolta a lámpát és beugrott az ágyába, hátha benyitnak a szülei. Összeszorított szemekkel várt, majd hallotta, hogy az ajtajuk becsukódik. Tudta, hogy akkor már nem fognak kijönni. Olyan halkan, ahogy csak tudott, leosont az emeletről és ki a házból. Körülnézett az utcán és rohanni kezdett az iskola irányába.

Jason lebukott, így őt nem látta meg. Miután elment, felült és beindította az autót. Lassan, feltűnésmentesen követte. Már nem először csinált ilyet, ezért már elég gyakorlott volt benne. Hamar odaértek az iskolához, mert a lány egy rövidebb úton ment. Jason leparkolta az autóját és gyalog ment az erdő felé.

– Hol jártál eddig? Azt hittem már nem is fogsz ideérni! - gúnyolódott Dilen.

– A szüleim ma különösen későn mentek aludni. Lényeg, hogy itt vagyok, nem? - zihálás közben válaszolt.

– Minden rendben? - nézte a szenvedését a fiú.

– Igen, csak siettem. Kicsit össze kell szednem magam! – bólogatott.

– Nos, van valami terved, hogy miért vagyunk itt?

– Még nincs, de gondoltam, hogy együtt kitalálunk valamit! – mosolygott.

– Miért pont ilyenkor kellett, hogy itt legyünk? Nappal is beszélhettünk volna a suliban. Van más is, ami miatt itt és most találkozunk? - nézett rá gyanúsan.

– Tulajdonképpen van.

– Tudtam én, hogy van hátsó szándékod is! Na, ki vele!

– Szeretném újra látni a másik éned! - pirult el June és reménykedett benne, hogy a sötétség miatt a fiú nem látja.

– Nocsak, nocsak. Milyen meglepő fordulat! Azt hittem, hogy félsz olyankor tőlem. - gúnyolódott megint. - Most nincs itt Cole, aki megmentsen.

– Nem kell megmenteni, mert nem fogsz bántani! - mondta határozottan.

– Biztos vagy te abban, hogy nem harapok? - kérdezte és olyan közel ment hozzá, hogy a szájuk szinte összeért.

– Teljesen! - suttogta és lehunyta a szemét.

Dilen már majdnem megcsókolta, amikor megszólalt.

– Van itt valaki!

– Mi van? - horkant fel June és kinyitotta a szemét.

A fiú a lány elé állt és feszülten figyelt az egyik irányba.

– Gyere elő, ne várd meg, hogy én menjek érted! Abban nem lesz köszönet! - ismételte Dilen.

Jason előjött a fák közül és szemben állt a fiúval.

– Mit keresel te itt? - szegezte neki a kérdést June.

– Csak erre jártam, sétálgattam. – válaszolta.

– Persze, sétálgattál mi? Követted őt, igaz? - kezdett ideges lenni a másik fiú.

– És ha igen, akkor mi van? – vonta meg a vállát Jason.

– Mégis miért? - kíváncsiskodott a lány.

– Hallottam, hogy itt találkoztok és úgy gondoltam, talán szükséged lesz megmentőre, hátha megtámad ez a lúzer!

– Hogy mi van? - ment felé Dilen olyan dühösen, hogy már majdnem vicsorgott.

– Nekem akarsz támadni? Nem félek tőled, gyere csak! - bíztatta őt a másik.

– Tényleg nem? Na, majd meglátjuk! - vigyorgott gonoszul.

Úgy álltak egymással szemben, mint két domináns kutya, akik a dicsőségért akarnak megküzdeni. June közéjük állt, hogy megakadályozza a verekedést.

– Fiúk, elég volt már! - szólalt meg.

– Menj innen, ez ránk tartozik! Eljött az ideje, hogy eldöntsük, melyikünk a jobb! - figyelmeztette Dilen.

– Igen, tudom, a kakaskodás olyan fiús dolog, de ez nem az a helyzet, amikor verekedhettek! - csillapította őket.

– A kis barátnődnek igaza van, nem kellene kék foltokkal hazamenned! Anyukád nem örülne a látványnak. - kontrázott Jason is.

Dilen komolyan nézett, majd olyan hangosan nevetett, hogy az erdő visszhangzott tőle. June a szemét forgatta és a fiú fülébe suttogott.

– Eszedbe se jusson bántani, mert akkor én tekerem ki a nyakad!

A fiú rákacsintott és visszafordult Jason felé.

– Meddig kell még várnom a szerelmesek civakodása miatt? – gúnyolódott.

Dilen elszántan bámult rá és a mosolya egyre szélesebb lett. Majd megrázkódott és forgolódva kémlelte a teret. A másik kettő nem értette ezt a hirtelen változást.

– Mi bajod lett? - kérdezte Jason. - A menekülő utat keresed? – nevetett.

– Rossz érzésem van, hihetetlenül rossz! - mondta, miközben még mindig keresgélt.

– Mivel kapcsolatban? - most már a lány is nagyon kíváncsi volt.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha eltűnünk innen, most azonnal! - jelentette ki.

– Beijedtél kisfiú? - élcelődött rajta a másik.

– Szerintem ez most nem vicces! Nézd meg az arcát! - rivallt rá June.

Váratlanul történt minden. A következő pillanatban számos csuklyás suhant feléjük észvesztő sebességgel. A fiatalok annyira megrémültek, hogy nem volt elég idejük elmenekülni. Az egyik elkapta Dilen nyakát és egy fához szorította. A többi pedig körülöttük lebegett. June sikoltozott ijedtében.

– Rohanj! - nyöszörögte Dilen elhaló hangon.

Az egyik lény elindult a lány felé, Jason akaratlanul is elé ugrott, hogy megvédje. Az könnyedén félrelökte őt. Dilen erőlködött, hogy kiszabaduljon és megmentse June-t, de ereje egyre inkább kezdte elhagyni a testét. A levegőből hirtelen megjelent a segítség. Egy laza suhintással elintézte azt, amelyik a lánynak támadt.

– Cole, hála az égnek, hogy itt vagy! - lihegte a lány a földön térdelve.

– Vidd el innen őt, megértetted? - fordult Jason felé.

– Mi a fene folyik itt? - nézett rémülten a fiú.

– Ha túl akarod élni, akkor tünés! - ordította neki Cole.

– Mi lesz vele? - bökött a fejével Dilen felé.

– Az én dolgom, takarodjatok már innen! - sürgette őket, miközben egy csuklyással harcolt.

Jason felpattant a földről, megragadta June kezét és rohanni kezdtek. Cole a kemény edzésének köszönhetően hamar elintézte az alakot és Dilen-hez sietett. Az eleresztette a fiút, aki a nyakát szorongatta eddig. Ő erőtlenül a földre zuhant. Cole egyszerre küzdött több alakkal, egy pedig June és Jason után eredt. Dilen összeszorított fogakkal próbált felállni, de a gyengeségtől minden alkalommal visszahanyatlott. Cole már fáradt és egyre több sérülés borította a testét. A másiknak többszöri próbálkozásra sikerült felállnia és remegő lábakkal elindult barátja felé. Cole-nak sikerült egyet leszúrni, de még mindig maradt. Tudta, hogy a többiek élete rajta múlhat. Az most Dilen felé indult. Cole nem hagyta, rávetette magát és lerántotta a földre.

– Menekülj innen, te idióta! - kiáltotta oda neki a fiú.

– Meg kell mentenem June-t! - válaszolta és elrohant abba az irányba, amerre a másik kettő ment.

– Neeee!- ordította utána, de ő nem hallgatott rá.

Jason és June úgy rohantak, ahogy csak tudtak. A lány megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A zuhanás közben beverte a fejét és elájult. A fiú lehajolt, hogy felemelje a lányt, de addigra odaért a lény is. Elkapta Jason nyakát és olyan magasra emelte, hogy a lába nem érte a talajt. Olyan erősen szorította, hogy már hörgött. Kapálózott, hogy kiszabadulhasson, de a helyzet reménytelen volt. Elnézett a lény válla fölött és látta, hogy Dilen rohan feléjük. Rávetette magát a csuklyásra, így az elengedte Jason-t, aki a földre esett. Felváltva köhögött és kapkodta a levegőt. Ahogy visszanyerte a rendes légzését, odamászott a lányhoz, hogy megpróbálja felébreszteni. Dilen az idegennel dulakodott. Hol az egyik, hol a másik került felülre, végül mégis az szorította le a fiút a földre. Jason tapogatózott és egy vastagabb faágat érintett meg. Felkapta és odahajította, így megzavarta az ismeretlen alakot. June kinyitotta a szemét és hosszan pislogott, és segítséggel felült. Cole jelent meg a semmiből, és leszúrta azt, aki Dilen-t támadta.

– Meneküljetek az iskolába, még van belőlük pár! - hadarta Cole.

– Itt maradok segíteni! - jelentette ki Dilen.

– Azt már nem! Miattad vannak itt! Az én dolgom, hogy megvédjelek, szóval menj, vidd biztos helyre a másik kettőt! – erősködött.

– Veled mi lesz? - nézett rá rémülten June.

– Én elboldogulok, menjetek! Én is igyekszem utánatok. - mondta szigorúan.

Dilen megfogta June kezét és vele együtt szaladt az iskola épülete felé, utánuk pedig Jason. Rángatták az ajtót, de az nem volt nyitva. A fiú berúgta és szaladtak tovább a folyosón. Az egyik terembe menekültek és a két fiú eltorlaszolta az ajtót. June leroskadt az egyik székre.

– Mi a franc ez az egész? Valaki megmagyarázná? Mik ezek az izék? - kérdezte Jason rémülten.

– Ekavinok, miattam vannak itt. Engem akarnak elkapni. - vágta rá Dilen és az ajtónál hallgatózott.

– Micsodák? Miért akarnak téged elkapni? - értetlenkedett tovább.

– Ha túléltük, akkor utána mindent meg fogsz tudni.

– Hol marad eddig Cole? - szólalt meg June.

– Tud vigyázni magára! - nyugtatta Dilen. - „Legalább is remélem!” - gondolta magában.

Dilen mozgást hallott a folyosó felől. Odalapult az ajtóhoz és csendre intette a másik kettőt. Egy furcsa kopogást hallott az ajtón.

– Ez Cole! - mondta, és elhordta az asztalokat és székeket az ajtóból, majd kinyitotta. A másik fiú besurrant rajta.

– Mindenki jól van? - kérdezte, ahogy végignézett rajtuk.

– Igen, és te? Vérzik a karod, és az arcod is. - ugrott fel June.

– Elhanyagolható. Még maradt kettő. Elkapom őket, csak tudni akartam, hogy jól vagytok-e! - válaszolta neki.

– Segítek! - ajánlkozott Dilen.

– Nem! Téged akarnak és az én dolgom, hogy megvédjelek! És különben is, ha valami nem jól sülne el, csak te tudod őket megmenteni! – magyarázta.

– És ha valami történik veled?

– Amikor őrző lettem, felesküdtem, hogy életemet adom érted. Szóval, ha meg kell halnom, akkor meghalok! - mondta olyan elszántan, mint még sohasem.

– Légy óvatos! - bólintott Dilen.

– Te is, és ameddig lehet, őrizd meg az emberiséged! – megveregette a vállát, és kilibbent az ajtón.

A fiú megvárta, amíg a barátja elmegy és visszatorlaszolta az ajtót.

– Most mit fogunk csinálni? - nézett rá Jason.

– Várunk, jelenleg nem tehetünk többet. Mindannyian veszélyben vagyunk! - támaszkodott a falnak.

– Miért lennénk? Nekem semmi közöm hozzád! Engem nem bántanak, hazamegyek! - háborgott a fiú.

– Belekeveredtél már akkor, amikor követted June-t! Megpróbálhatod, hogy kimész, de emlékezz, az előbb se nagyon kíméltek!

Cole a falhoz lapulva ment végig a folyosón. A kezében szorította a tőrét, hogy amikor szüksége van rá, kéznél legyen. Ahogy befordult a sarkon, szemben találta magát az egyik csuklyás alakkal. Előreszegezett tőrrel rohant felé. Mielőtt elérte volna, az kitért előle és oldalról taszított egyet a fiún. Cole a falnak repült és fegyvere messze sodródott tőle a csúszós járólapon. Kúszva közelítette a tőrét. A lény elkapta a lábát és úgy húzta vissza. A fiú kinyújtotta a karját, remélve, hogy elérheti, de nem sikerült. A másik lábával megrúgta, amitől az eleresztette őt. Cole odamászott a tőrhöz és az ujjai végével odahúzta a fegyverét, majd amikor a lény közel került hozzá, beleszúrta. A lény ijesztő hangon felüvöltött és lángolni kezdett, majd hamuként a földre hullott. A fiú pillanatok alatt felpattant és elrejtőzött, remélve, hogy a másik is hamarosan megérkezik. Úgy is lett, hamarosan megérkezett a másik is. Megállt a folyosó közepén és figyelt. Cole előugrott, egyenesen a csuklyás hátára. Az hirtelen lerántotta magáról a fiút. Ő a szekrényeknek esett és felkiáltott a fájdalomtól. A bal karja eltörött. Erőt vett magán és felkelt. A szemeivel a fegyverét kereste, ami a szekrények alá csúszott. A még ép kezével próbálta kiszedni, de nem tudott eléggé benyúlni érte, mert az ellenfele elkapta és elhúzta onnan. A fiú a poroltó alatt landolt a földön. A hátát a falnak támasztva felállt és lekapta a falról a poroltót, majd egyenesen a lényre fújta. Tudta, hogy ezzel nem pusztítja el, de időt nyer, amíg megszerzi a tőrt. Gyorsan kellett cselekednie. Lehasalt és benyúlt érte, majd a csuklyásnak hajította. A fegyver egyenesen a fejébe állt, amitől pillanatok alatt elporladt. Odament érte és visszahelyezte a csizmájába. Elindult a terem felé, ahol a barátai vannak.

– Dilen, nyisd ki! - mondta erőtlenül.

A fiú szinte feltépte az ajtót és döbbenten bámult a barátjára. Segített neki megállni.

– Szörnyen nézel ki!

– Kösz, ezt bóknak veszem!

– Jesszus, kórházba kell mennünk! - tette a kezét a szája elé a lány ijedtében.

– Most nem! Megkérdeznék mi történt… majd holnap. Tűnjünk el innen minél előbb! - tiltakozott a fiú.

– Támogatom az ötletet! - helyeselt Jason.

– Akkor induljunk! - segített Dilen kifelé menni a barátjának.

Ahogy kimentek a parkolóba, Cole megállt.

– Dilen, te vidd haza June-t, én meg elkísérem Jason-t. Úgy gondolom, szeretne egy kis magyarázatot a történtekre! – mondta.

– És te hogy fogsz hazamenni? - nézett rá kérdőn June. - Nem vagyok benne biztos, hogy így egyhamar hazaérsz!

– Majd én hazaviszem! - szólalt meg Jason.

– Te? - kérdezte döbbenten Dilen.

– Igen, ennyit megtehetek azért, hogy megmentette az életünket! Csak ne vérezd össze a kocsim vadonatúj üléshuzatát!

– Igyekszem. - vigyorgott Cole, de azonnal eltorzult az arca.

Dilen segített neki beszállni az autóba és becsukta az ajtót utána. A fiú letekerte ez ablakot.

– Ha felbukkannának ismét, akkor azonnal értesíts!

– Jaja, persze. Mindenképpen! - nevetett Dilen.

Cole elkapta a fiú nyakánál a ruhát és odarántotta az ablakhoz.

– Én felelek érted, szóval nem tartom viccesnek a helyzetet, megértetted?

A fiú bólintott és elindult a saját kocsijához, de még visszafordult.

– Cole… - kezdte, de a másik nem hagyta, hogy befejezze.

– Tudom… és szívesen! - mosolygott rá.

Jason is beszállt az autóba, majd elmentek. Dilen kinyitotta az ajtót a lánynak és utána ő is beült a vezetőülésre. Vett pár nagy levegőt és beindította az autót. Egész úton csendben utaztak. Mind a ketten feszültek, fáradtak, és még kissé rémültek voltak. A fiú leállt a lány házától kicsit arrébb, hogy ha a szülei esetleg felébrednek, akkor ne tűnjön fel nekik az autó.

– Hát, akkor megérkeztünk! - mondta zavarában Dilen.

– Nem maradnál itt velem? Igazából félek egyedül maradni. - kérlelte a lány.

– De szívesen, és a szüleid?

– Alszanak, mire felkelnek, már nem leszel itt, csak ne hagyj egyedül, kérlek! – győzködte.

– Rendben. Itt maradok, ha szeretnéd! – mosolygott rá bíztatóan.

– És Dilen…

– Hm? - nézett rá a fiú.

– Soha többet ne mond azt, hogy nincs szükséged Cole-ra! Nélküle már nem élnénk! - mondta komolyan és kiszállt az autóból, a fiú pedig követte őt, és mindketten elindultak a ház felé.

„Sikerült bebizonyítanod, hogy nem boldogulok nélküled. Örökké hálás leszek érte, hogy megmentetted az életünket!” - gondolta magában.