Érdekességek

Érdekességek a Vörös Holdról

• Egy trilógia első része, 18 fejezetből áll
• Az egész történet körülbelül 5 hónap alatt készült el
• Már egyszer indultam vele egy versenyen
• A egyik szereplő neve egy álmomból származik
• Az egyik szereplőt áldozatként írtam, mégis későbbi főszereplővé nőtte ki magát 
• A folytatása egyenlőre félre van téve, nem tudom egyáltalán lesz e neki
• Egyenlőre egy kiadót próbálok neki találni, akit esetleg érdekelhet, de eddig nem sok sikerem volt.. 

Egyenlőre nem tudom, hogy a történet kiadható e.. Vagy még csiszolni kellene e rajta sokat.. Ti mit gondoltok róla, most, hogy már két fejezetet olvastatok belőle?

3. fejezet - Részlet

Mivel, a 3. fejezetem még kicsit később jön, ezért gondoltam, hogy egy kis részletet kiírok belőle, hogy tudjátok mire számíthattok a folytatásban. Remélem, hogy ez olyannyira fog tetszeni, mint az előző kettő fejezet. 

Részlet a 3. fejezetből

(...) Kétfelé vezetett az a létra, vagy lefelé, vagy felfelé. Végül úgy döntött, hogy felfelé. Felmászott a mozdony tetejére. Eddig lassúnak gondolta a szerkezetet, ám most villámgyorsan megváltozott róla a véleménye. Először csak lehasalt, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön, majd pedig szépen lassan felállt. Pár pillanatig csak behajlított térdekkel állt, végül mégis felegyenesedett. Körbekémlelt. Az erdő nagyon vonzotta a tekintetét. A csípős hideg miatt bekönnyezett a szeme, sietnie kellett, ha nem akart leesni. Óvatos léptekkel elindult a másik vagon felé.

– Csak most ne jöjjön egy alagút. - meresztgette a szemeit.

Elért a kocsi végéhez. Ott nem volt se létra, se más, amivel átjuthatott a másikra. Csak az ugrás maradt. A táskát egyik kezével szorosan tartotta, hogy a sebesség le ne sodorja a válláról.

– Ha ezt most Dilen látná… Biztosan megszakadna a röhögéstől… - nevetett kínjában, holott egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet - Te jó ég, Dilen… szüksége van rám… nem hagyhatom cserben. - megrázta a fejét, amitől pillanatok alatt kijózanodott.

Hátrált pár lépést, és eszeveszett sebességgel rohanni kezdett. Olyan hatalmasat ugrott, hogy még maga is meglepődött rajta. Odakúszott a másik létrához, ami szintén egy WC ablaka mellett lett felszerelve. Egy idegen, számára mégis ismerős nesz zökkentette ki a koncentrálásból. A fák közé lesett és látott egy világító szempárt, ami meredten őt figyelte. Farkasszemet nézett vele. Mindennél bátrabbnak érezte magát, de tudta, hogy képtelen lenne most megvédeni magát. Sietősre vette a dolgot. Kapkodta a lábait, ahogy csak tudta, közben egy percre sem tévesztette szem elől a különös lényt. Átlendült az ablakhoz, ami nagy szerencséjére szintén nyitva volt. Ám, az egyik lába megcsúszott, és lebillent az ablakról. Egy kézzel tudott csak kapaszkodni, ami hatalmas erőfeszítésébe került. Minden erejét felhasználva visszahúzta magát és belendült a vagonba. (...)

(Ez a kép valamiért nagyon tetszik :D)

Facebook

Sziasztok! 

Lenne egy kérdésem, és a véleményetekre lennék kíváncsi. Ti csináltatok a blogotoknak vagy történeteteknek egy facebook oldalt? Azon gondolkozom, hogy megérné e csinálni egyet, mert nem tudom, hogy lenne e rá érdeklődő. 

Nektek mi a véleményetek erről? Nektek van ilyen oldalatok? Mit szoktatok kitenni rá?

Karakterképek

Mivel már két szereplőt megismertünk a történetből, ezért gondoltam, hogy felteszem a karakterképeiket. Ti is így képzeltétek őket? Vagy teljesen máshogy? Cole-nál az alsónak, és June-nál a felsőnek később lesz jelentősége. 

2. fejezet

Második fejezet

A sínek rossz minőségük miatt olykor dobtak egyet a suhanó vasszerkezeten. Pont egy ilyen „ugrás” ébresztette fel az alvó lányt is, aki a fejét beverte az ablakba. Kezével megérintette a sajgó pontot. Elővette kistáskájából a kézitükrét, hogy megnézze a sérülése mértékét. Egy hatalmas púp éktelenkedett a homloka szélén. Mérgében összecsapta a tükröt, és egy laza mozdulattal a retiküljébe hajította.

– Még ez is… - fortyogott, mint egy kitörni készülő vulkán.

Meglepetten tapasztalta, hogy nincs a közelében a fiú, akivel eddig utazott. Felkelt a helyéről, és táskájával felfedező útra indult a vonatban. Direkt nem abba az irányba ment, amerre korábban. Egészen addig baktatott, amíg el nem ért a büfé kocsihoz. Félig kinyitotta az ajtót és belesett rajta, hátha megtalálja útitársát. A sok ember közül nem tudta kivenni onnan, ahol állt, ezért kénytelen volt bemenni. Szépen lassan haladt az asztalok között. Minden arcot megnézett, hátha rábukkan arra, akit keres. Az egyik asztalnál egy népes gyereksereg zsibongott.

– Segíthetek valamiben? Mit keres? - kérdezte egy idősödő asszony.

– Csak… egy barátomat. De amint látom nincs itt. - válaszolta és hátrálni kezdett az étkezőkocsiból. Nem akart elveszni az emberek között.

„Hogy én mennyire nem szeretem a gyerekeket.” - gondolkozott magában, amikor visszanézett az ajtóból. Ahogy megfordult, hogy visszafelé menjen, egy ismerős alak jelent meg előtte. June annyira megijedt, hogy hátrahőkölt.

– Csak nem ijedt meg, kisasszony! - mosolygott a kalauz.

– Nem… csak meglepődtem. – válaszolta.

– Legyen óvatos! - bólintott és elindult a mozdony eleje felé.

A lány elindult a saját helye felé. Ám, amikor átért a kocsijába, meggondolta magát és irányt váltott. Úgy döntött, hogy követi a férfit, hátha hall valami érdekes információt a korábbi „balesetről”.

Ám nem volt olyan könnyű, mint képzelte. A John nevű alak közben a munkáját végezte. June nem akarta, hogy észrevegyék, ezért gyorsan leült egy idős bácsi mellett árválkodó üres helyre. Onnan lesett ki, amíg a kalauz el nem tűnt a következő vagonban. A lány utána indult, de az idős ember megfogta a karját.

– Kislány, segítsen nekem. Elkísérne a mosdóig? Nem tudok olyan jól menni egyedül.

Nem tehetett mást, segítenie kellett neki. Szerencséjére a bácsi széke közel volt a WC-hez. Bekísérte az ajtón, majd kiment és várt rá.

„Nagyszerű… kitudja mennyi ideig lesz bent. Mi lenne, ha itt hagynám? Nem… azt még sem tehetem.” – őrlődött magában, végül mégis úgy döntött, hogy tovább vár.

Kis idővel később visszakísérte az öreget a helyére, és tovább sietett.

A mozdonyvezető ajtaja zárva volt, ahogy akkor is, amikor korábban jött hallgatózni. Ha nem világítottak volna az éj jelzőfényei, akkor nem látta volna, hogy merre megy. Hangos beszélgetést hallott az ajtó túloldaláról.

– Mike, remélem, hogy jobban érzed magad. - hallatszottak a jegykezelő szavai.

– Igen, azt hiszem jobban, John. – válaszolta neki a másik.

– Remélem, belátod, hogy tévedtél. Mert én nem láttam semmit sem, és más sem.

„Ha te azt tudnád.” – gondolta magában June.

– Valószínűleg egy állatot láttam, ahogy te mondtad. - helyeselt a mozdonyvezető.

A lánynak nagyon úgy tűnt, mintha csak azért mondaná ezeket, hogy lezárja a témát, és igazat adjon a másiknak.

– Így van. És ez jobb lesz, ha kettőnk közt marad, mert az utasokat nem ijeszthetjük meg.

– Tudod, hogy mi lenne, ha eluralkodna a pánik? - magyarázta tovább.

Aztán halkabbra fogták a beszélgetést. June egy szót sem értett belőle, ezért teljesen rátapadt az ajtóra. Annyira rákoncentrált a hallgatózásra, hogy nem vette észre az előtte kifeszített pókhálót. Teljesen belegabalyodott. Az ijedségtől már majdnem egy sikoly hagyta el az ajkát, amikor valaki a szájára tapasztotta a kezét, és berántotta a sötét mosdóba. Gyorsan behajtotta az ajtót, de egy percre se engedte el a lány száját.

A kalauz valószínűleg zajt hallhatott, mert kinyitotta a fülke ajtaját, és kilesett a folyosóra. Szemeivel gondosan végigpásztázta a teret. Mivel nem látott semmit és senkit, visszament a társához.

– Most elengedlek, de ne sikíts, mert lebukunk. - mondta az ismeretlen, aki befogta a lány száját.

June érezhetően bólintott. A fiú szépen lassan elemelte a kezét, és hátrébb lépett egy lépést. A lány óvatosan a kapcsoló után tapogatózott a falon. Ahogy az ujjával sikerült kitapogatnia, felkattintotta és hirtelen megfordult, hogy szembenézzen „elrablójával”.

– Cole??? Te mit keresel itt? - hüledezett June - Amikor felébredtem eltűntél, és egész idáig téged kerestelek.

– Gondolom, pont azért vagyok itt, amiért te. Amíg aludtál folyton azon járt az eszem, hogy igaz lehet-e, amit mondtál. – válaszolta neki.

– Miért nem ébresztettél fel?

– Mert rád fért a pihenés és gondoltam, hogy egyedül könnyebben ki tudom hallgatni őket.

– És megtudtál valamit?- kíváncsiskodott tovább June.

– Nem igazán tudom eldönteni, hogy értékes információ volt-e. A mozdonyvezető csak magában beszélt. Motyogott valami világos és egy sötét árnyról. – vonta meg a vállát a fiú.

– Végre elismered, hogy nekem volt igazam? - mondta büszkén, mégis kissé megsértve a lány.

Ismét furcsa zaj zavarta meg a beszélgetésüket. Cole odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a zárat és lekapcsolta a lámpát.

– Mit csinálsz? - vette suttogóra a hangját June.

– Maradj csendben!

Kintről valaki lenyomta a kilincset és megpróbált bejutni hozzájuk. Mind a ketten a túlsó falhoz lapultak, és reménykedtek, hogy nem leplezi le őket senki sem.

– Te Mike, megint beragadt az ajtó?- morgott a férfi a túl oldalon.

A másik szavát viszont nem értették, ahhoz túl messze voltak, és a vonat is hangosan zötykölődött.

– Elmegyek a másikba, utána kinyitom ezt is valahogy…

A férfi elvette a kezét a kilincsről és elment. Pár pillanat múlva Cole az ajtónál termett és résnyire kitárta, majd kidugta a fejét, remélve, hogy senki sem veszi észre. Egy lélek sem volt a folyosón.

– Gyere, rohanjunk! - szaladt előre.

June rohant a fiú után, ahogy csak tudott. Nem gondolta volna, hogy ennyire gyors. Magát is gyakorló futónak tartotta, de mégsem ennyire fürgének. Amikor már elmúlt a veszély, Cole lelassított. A lány erre nem számított és egyenesen belerohant, magával sodorva bajtársát. Szerencsére a srác jó reflexeinek köszönhetően nem estek el. Megkapaszkodott az egyik ülésben, és June-t is megtartotta.

– Hú, te aztán csodagyerek vagy. - bókolt, amikor visszanyerte az egyensúlyát.

– Dehogy, csak erős. - nevetett és elindult a saját ülése felé, a másik pedig követte őt.

1. fejezet

Első fejezet

Besötétedett, a csillagok körtáncot jártak a Telihold körül. A vonat az erdő mellett haladt el. A fák csak úgy suhantak, ágaikkal mintha mélyen meghajoltak volna a közeledő vasszerkezet előtt. Kerekeinek csikorgása törte meg az éjszaka csendjét, amint egy-egy állomás előtt lefékezett. A lány kitekintett az ablakon. Belebámult a sötétségbe. A Hold megvilágította az erdőt, így az valamennyit megmutatott rejtélyes világából. Vörös, szinte izzó színben pompázott.

A fiatal lány magányába merülve időzött, olykor a hatalmasnak tűnő égitesten, olykor a fák rengetegén. Gondolataiból egy ismeretlen hang rántotta vissza a valóságba.

– Látom, egyedül utazol. Szabad ez a hely? - kérdezte egy fiatal fiú.

A lány válasz helyett csak bólintott, és ismét kifelé bámult a vonat koszos ablakán. Így akarta megelőzni, hogy beszélgetésbe kelljen elegyednie az új útitársával. Ám a másikat ez nem zavarta, ő csak beszélt és beszélt.

– Nagyon különös ez az este. A Hold vörösen izzik, és a csillagok sírnak. Valami nagy dolog van készülőben. – mondta.

– Miféle dolog? - fordult partnere felé a lány.

– Az anyám mindig azt mondta, hogy ötévente van csak vörös Hold. Ekkor mindig történnek  megmagyarázhatatlan dolgok.

– Mégis mifélék? Üvöltenek a kutyák és a farkasok, vagy megkergülnek a férfiak? Esetleg álmatlanabbul alszanak a betegek és a gyerekek? Ez minden hónapban megismétlődik.

– Nem teljesen ilyesmire gondoltam. Veled nem történtek még furcsa dolgok? Olyanok, amik egyáltalán nem mindennaposak? Ez a jelenség minden emberre valamelyest hatással van.

– Ez hülyeség. Velem soha sem történnek megmagyarázhatatlan dolgok. Én teljesen átlagos vagyok. – vágta rá a lány szinte sértődötten.

– Rendben. Hiszek neked. – mosolygott rá bátorítóan a fiatalember. - Cole vagyok, Cole Madsen.

– Nagyszerű - fintorgott és ismételten az ablak felé fordult, mintha a sötétség sokkal jobban érdekelné.

– Úgy látom nem vagy nagyon beszédes kedvedben. Mivel együtt utazunk még egy darabig, úgy gondolom, hogy kellemesebb, ha beszélgetéssel töltjük el az időt. - próbálta tovább fent tartani a kontaktust.

– Én szeretek csendben utazni. Nincs annál kellemesebb dolog. - válaszolta oda se nézve.

Cole elhallgatott, ahogy kérték tőle. A lány pedig az erdőt bambulta továbbra is, addig, amíg egy furcsaság fel nem keltette az érdeklődését.

– Mi az ott? – kiáltott fel hirtelen. Még ő is meglepődött a magas hangja hallatán.

– Hol? - tapadt az ablakra Cole is.

– Ott, arrafelé. Valamit láttam megmozdulni. - mutatott az egyik irányba.

– Biztosan valami erdei állatka lehetett. Talán egy őz. – vonta meg a vállát a fiú.

– Annál azért nagyobb volt, mintha egy hatalmas oroszlán lett volna.

 Oroszlán? Errefelé nem hinném, hogy szabadon kószálnának. Hidd el, biztosan egy nagyobb testű szarvas lehetett.

– Láttam, amit láttam. Annál nagyobb volt.

– Szerintem akkor is tévedsz. Vagy lehet, hogy elbóbiskoltál. - próbálta meggyőzni őt Cole.

– Felejtsük el. Biztosan tévedtem. – hagyta rá a lány.

„Akkor is tudom, mit láttam. Ez nem szarvas volt.” - gondolta magában, és lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon kicsit aludni.

Súlyos csend nehezedett a vonat utasaira. A legtöbben már aludtak, akik meg még nem, azok csendben voltak, hogy másokat ne zavarjanak. Cole hamarabb ébredt fel, és az alvó lányt bámulta. Olyan volt, mint egy emberi testbe bújtatott angyal. A hosszú szőke haja összefogva a feje tetején, pár kósza szál pedig az arcán pihent. Cole óvatosan odanyúlt, és eltűrte a hajtincseket az alvó teremtés arcából. A mozdulat mégsem sikerült olyan óvatosra, mert a lány kinyitotta sugárzóan kék szemét és a fiú arcába bámult.

– Mit nézel? - kérdezte és feltápászkodott kissé fekvő helyzetéből.

– Semmi, csak a hajadat igazítottam meg. - mosolygott rá.

A beszélgetésüket a büfés kocsi jövetele zavarta meg. Az idősödő hölgy fején egy hatalmas vörös csat vonta el az emberek figyelmét. Olyan élénk színe volt, mint a Holdnak, ami megvilágítja az éjszakát. Mosolyogva állt meg mellettük és hamar vonult is tovább, ugyanis egyik fiatal sem rendelt tőle semmit sem.

– June. - mondta a lány hirtelen.

– Tessék? - fordult felé szemben ülő utastársa.

– Ez a nevem. June.

– Nos, nagyon örülök, hogy megismertelek. Igazán különleges neved van.

A vonat nyikorgó hangok kíséretében fékezni kezdett. Az egész olyan hirtelen történt, hogy az utasok lezuhantak az üléseikből, a poggyászok pedig rájuk. A csikorgó hang és a fékezés csak nagyon lassan hagyott alább. June feltápászkodott, és kinézett az ablakon, hogy megtudja mi történhetett. Egy világos árnyat pillantott meg az erdő fái között, majd pedig eltűnt.

– Jól vagy? – mászott ki egy adag bőrönd alól Cole.

– Igen, de megint láttam valamit. Azt hiszem, hogy ugyanazt, amit már korábban is. - segített neki felszedni a csomagokat a földről és visszahelyezni a helyükre.

– Biztos vagy benne? Lehetett egy vágányzár is, ami miatt megálltunk.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kiabálás és robaj hallatszott a mozdony eleje felől. Az emberek arra kapták a fejüket.

– Megnézem mi történt! - mondta June, és meg se várta a fiú válaszát, előreszaladt.

Nem ment teljesen közel a veszekedő emberekhez. Egy ajtó mögött rejtőzve próbált hallgatózni.

– Na de John, láttam, amit láttam. Egy hatalmas lény szaladt át a síneken, és őt követte egy csuklyás alak, akit telibe találtam. – bizonygatta egy férfi.

„Biztosan a mozdonyvezető lehet.” - gondolta magában June és amennyire csak tudott, rátapadt az ajtóra, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmét.

– Mike, megint ittál? Vagy elaludtál? Tévedsz. Semmi sem volt előtted. Csak képzelted az egészet. – kiáltozott vele egy másik öblös hangú alak.

– Nem ittam egy kortyot sem, esküszöm, és nem aludtam el. Ha nem hiszed, nézd meg magad. Bizonyára látni fogod, amit elütöttem.

– Ha kimegyek, és nincs ott semmi, akkor George átveszi a helyed, te pedig elmész és lepihensz, megértetted? - indult el a férfi az ajtó felé.

June elugrott onnan, és besurrant a mosdóba, aminek nagy szerencséjére az ajtaja éppen nyitva volt. Megvárta, amíg eltűnik a John nevű alak, majd visszasétált a helyére.

– Mi történt? - kérdezte tőle egyből Cole.

– Semmi. Valószínűleg egy kis félreértés. – mosolygott és próbálta elhitetni a fiúval, hogy minden a legnagyobb rendben van, holott ezt ő sem gondolta komolyan.

Közel húsz perc várakozás után a vonat lassú rángások közepette ismét elindult. June egy percre sem vette el a szemét az ablakról, hátha megint megpillantja az ismeretlen lényt, amit immár nem csak ő látott, hanem a mozdonyvezető is.

A lány gondolataiba mélyedve, próbálta felidézni a látottakat, és a férfi beszámolóját. „Ha nem látta volna a mozdonyvezető is, amit én, akkor tényleg azt hinném, hogy csak egy őz volt…” - gondolta magában. Lopva útitársára nézett, aki halkan szunyókált. Csukott szeme olykor-olykor megrebbent. Elméje annyira nem hagyta nyugodni, hogy azt kívánta, bárcsak mégis beszélgethetne a fiúval. Felébreszteni viszont nem akarta. 

Merengéséből egy légy zümmögése térítette vissza a valóságba. A hang egyre inkább kezdte idegesíteni, ám a bogarat sehol sem lelte. Nem ő volt az egyetlen, akit nem hagyott nyugodni az apró, ám mégis bosszantó jószág. Két üléssel arrébb valaki mérgében kiabált és csapkodott. A lány odakapta a fejét, és látta, hogy a férfi telefonál. Végignézett az öltözékén. Egy aktatáska hevert mellette. „Biztosan egy üzletember lehet.” – gondolta. Nem bírta tovább a nyomasztó hangokat, ezért felkelt helyéről, és sétára indult. Elmasírozott az emberek mellett, egyenesen a mosdó felé véve az irányt. Szerencséjére az éppen üres volt. Besurrant, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Lehajtotta a WC ülőke tetejét, és ráült. Kitekintett az ablakon. Az éjszaka őre bámulta őt, sőt, inkább mintha egészen idáig követte volna. A Hold, mintha gúnyosan jelezte volna, hogy nem lehet tőle olyan könnyen megszabadulni. „Ez az éjszaka tényleg nagyon különös.” - tűnődött el. Hirtelen megborzongott. Nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől, vagy éppen a rátört furcsa érzésektől. Az ajtón egy hölgy dörömbölt.

– Meddig marad még bent? Másnak is vannak szükségletei! - fortyogtak a túl oldalon.

– Egy pillanat és megyek! - szólt ki neki.

Felállt ülő helyzetéből, ám nem túl sok kedve volt hozzá. Felhajtotta a tetejét, odalépett a csaphoz, és megengedte. Először sárgás víz folyt, aztán egyre inkább kitisztult. Mégsem volt annyira higiénikus, ami megfelelt volna neki. Ráadásul a szaga sem volt túl kellemes.

– Nagyszerű! – sóhajtott, és fintorogva megmosta az arcát.

Nem válogathatott, kénytelen volt ezzel beérni. Ezért nem szeretett soha sem vonattal utazni, de nem tehetett mást. A szüleinek nem volt idejük elé menni. Automatikusan a papírtörlők felé nyúlt, de csak a helyét érintette meg.

– Jellemző! - morgott tovább. Vizesen mégsem akarta elhagyni a helységet, ezért a kardigánjába törölte frissen mosott arcát.

Belenézett a repedezett tükörbe, és eltűrt egy kósza tincset a füle mögé. Miután mindennel végzett, kilépett az ajtón. A nő már ott toporgott, és szinte fellökve cserélt helyet vele.

– Épp itt volt az ideje! - lökte oda neki mielőtt eltűnt volna.

June-nak nem volt kedve még visszamenni a helyére, ezért a folyosón lévő üléshez közeledett. Újabb undor fogta el, amikor észrevette, hogy az ülőalkalmatosság milyen állapotban van. A bőr félig letépve róla, annyira, hogy már a szivacs gusztustalan sárga színe kivillant. Lesöpörte a koszt róla és leült.

A sötétség kedvesen, mégis izgatottan hívogatta maga felé őt. Magába szívta a tekintetét. Sohasem gondolta, hogy egy erdő ennyire fel tudja kelteni az érdeklődését. Az üveg kezdett párásodni a kinti hidegtől. Elővett egy zsebkendőt és letörölte a nedvességet, hogy kilásson. Kintről két világító szempár meredt rá. Annyira megijedt, hogy még a papír zsebkendő is kiesett a kezéből. Pillanatok alatt lehajolt és felvette, de addigra a szempár már nem volt sehol. Felpattant és az ablakra tapadt. Már nem látott semmit sem. A vonat magához képest lassan haladt, de a mozdulatlan környezethez képest rohant. Szemetét egy mozdulattal behajította a kukába és visszaszaladt a helyére. Sietés közben nekiment egy férfinek, akit majdnem fellökött.

– Legalább elnézést kérhettél volna! - kiáltott utána.

Ő nem foglalkozott vele, csak robogott. Ahogy odaért, lehuppant a székre. A fiú még mindig nem ébredt fel. June nem bírta tovább nézni. A térdénél fogva rázni kezdte addig, amíg ki nem nyitotta a szemét.

– Mi történt? Megérkeztünk? - ásítozott Cole.

– Nem… de megint láttam valamit. Egy szempár lesett vissza rám, a fák közül. – hadarta.

– Kicsit már az, az érzésem van, hogy paranoiás vagy… Ha eddig nem tudtad volna, most felvilágosítalak, hogy élnek állatok itt, és olyanok is, akik éjszaka vadásznak. Nekik pedig világít a szemük. – gúnyolódott.

– Akár elhiszed, akár nem, én akkor is láttam valamit, ami különös volt. Felállt a szőr a hátamon tőle. – folytatta.

– Szerintem csak egy kicsit kimerült vagy és pihenésre lenne szükséged. – bizonygatta és oldalra fordult, hogy visszaszundíthasson. - Pihenj te is!

– Nem tudok most aludni! Kérlek, beszélgessünk. Kissé nyugtalan vagyok.

– Jól van. Így biztos kellemesebb lesz az utazás. – nyújtózkodott Cole.

June mindent részletesen elmesélt neki, amit a fiú nem igazán akart elhinni. Hosszasan bizonygatta neki, hogy amit látott, nem jelent semmit. A lány viszont hajthatatlan volt. Egyre csak mondta és mondta a magáét, egészen addig, amíg el nem nyomta az álom. Mivel Cole már pihent korábban, ezért elővette a könyvét és olvasással töltötte az út további részét. 

Ajánló

Ajánló

A csendes kisvárosban minden nyugodt, és békés egészen addig, amíg az új "látogatók" meg nem érkeznek...

Dilen Shaw szülei elsőszülöttjeként egy súlyos átkot hordoz, mely tizenhét évesen teljesedik ki. A fiú az iskolában kerüli mindenki társaságát, mindenkit elűz maga mellől, amíg egy új-régi lány, June erőszakosan meg nem próbál a barátjává válni. Dilen képtelen távol tartani magát a lánytól, és ez fogja megmenteni az életét...

Hamarosan a fiú üldözői is megjelennek, teljesen felforgatva a fiatalok életét. Az ellenségekből barátok, a barátokból megmentők lesznek...

Amikor a legnagyobb biztonságban érzed magad, akkor történik a legrosszabb dolog.. 

És a legfontosabb dolog: Ha a Hold vörösen izzik, menekülj!